Gaál Gábor, családi neve Gál (Budapest, 1891. márc. 8. 1954. aug. 13. Kolozsvár) szerkesztő, irodalomkritikus, közíró. A szocialista eszmeiségű romániai magyar irodalom és marxista *művelődés nagy hatású kezdeményezője és vezető egyénisége.
Gál Anna szolgálólánynak és Szécsényi Nagy Gábornak, egy huszárezred lovászmesterének házasságon kívül született gyermeke volt. Budapesten a VII. kerületi Szent István úti főgimnáziumban érettségizett, majd 1911 őszétől a budapesti tudományegyetem bölcsész karának latinmagyar szakos hallgatója, ahol Riedl Frigyes szemináriumai és Alexander Bernát filozófiai kollégiumai hatottak értelmi formálódására. Ezekben az években az avantgárd kezdemények iránt érdeklődő fiatal pesti irodalmárok köréhez tartozott, és a *Franyó Zoltán szerkesztette budapesti Új Revüben verssel jelentkezett. Főiskolai tanulmányait és induló irodalmi pályáját 1914 őszén katonai behívó szakította félbe. Amikor közel hároméves frontszolgálat után 1917 nyarán mint kíméletre szorulót kiképzőtisztnek Pestre vezényelték, eszmei és politikai radikalizálódása során közel került ahhoz az írócsoportosuláshoz (Lukács György, Balázs Béla, Sinkó Ervin), amely egy magasabb eszmeiségű irodalom programját hirdette s a kibontakozó antimilitarista mozgalom élesztője volt. 191718-ban, miközben a Hevesy Iván szerkesztette Jelenkorban közölt könyvkritikákat, befejezte egyetemi tanulmányait, és tanári képesítést nyert. Az őszirózsás forradalom idején a *Művelődésügyi Minisztériumban dolgozott. A Tanácsköztársaság kikiáltása után Lukács György népbiztos munkatársa a Közművelődési Népbiztosságon mint a tankönyvszerkesztő bizottság, majd a szocializált színházak referense. Az V. Vörös Dandár észak-magyarországi hadjáratában Lukács György politikai biztos katonai tanácsadója. A hadműveletek során Karikás Frigyesnek is munkatársa volt.
A fehérterror elől 1921-ben Bécsbe emigrált, ott Hatvany Lajos szűkebb köréhez tartozott. Írásai a Jövő, Tűz, Bécsi Magyar Újság, Panoráma és más emigráns lapokban jelentek meg. 192324-ben Berlinben dramaturg Korda Sándor filmvállalatánál. 1925 őszén visszatért Budapestre, ahol 1919-beli forradalmi tevékenységéért letartóztatták és pert indítottak ellene. Ideiglenes szabadlábra helyezése után újra Bécsbe távozott, majd 1926 őszén Kolozsvárra érkezett. Az első években az élvonalbeli kolozsvári napilapok (Keleti Újság, Új Kelet, Ellenzék) cikkdíjas külső munkatársa, de publicisztikájával és *kritikáival az *Erdélyi Helikonban és a Pásztortűzben is jelentkezett.
A *Korunk szerkesztésébe 1928-ban kapcsolódott be. A címlapon neve 1929 januárjától együtt olvasható a lapalapító Dienes Lászlóéval 1931 szeptemberéig, amikor Dienes neve elmarad. Valójában már 1928 végétől, Dienesnek Berlinbe távozásától ő szerkeszti a lapot, s egészen 1940. szeptemberi megszűnéséig élete eggyéforrt a *Korunk életével. Krajcáros gondok és hatósági zaklatások árnyékában, önmaga irodalmi ambícióinak jó részét feláldozva vállalt küzdelmet a szellemi baloldal fórumának fennmaradásáért és színvonaláért. "Kötelességek halmazából áll számomra a világ […] A lap hivatása a lényegem" írta egyik levelében, s ez a személyi helytállás a magyarázata annak, hogy a marxista *Korunk a fasizálódó Romániában közel másfél évtizeden át a haladó magyar kultúra őrhelye lehetett.
Irodalmi tájékozódású köztudatunk elsősorban mint irodalomkritikust és irodalomszervezőt, írók nevelőjét tartja számon, alkotói tevékenységében azonban a filozófiának is jelentős szerepe van. Szellemi formálódásának kezdetén az elhatározó Hegel-élmény áll. Bár a marxizmussal már korábban is volt találkozása, politikai konzekvenciáit pedig 1919-ben és utána is vállalta, magának a marxi filozófiának első behatóbb tanulmányozására csak Berlinben töltött évében kerített sort, s további öt-hat év múlva, 192829 körül vált marxistává. Közben a klasszikus és modern *filozófiai irodalom tárházát tanulmányozta át, és tekintélyes filozófiai műveltségre *tett szert. Ezzel magyarázható, hogy marxizmusa nem vált sohasem ama filozófiai eszmék nihilista tagadásává, amelyek a marxizmus klasszikusainál nem mutathatók ki. A marxi filozófiát, annak szellemét kovásznak, rendező és szintetizáló elvnek tekintette, s az alkotó filozófiai gondolkodás minden olyan eredményében, amely az alapvető emberi értékek védelmére és gyarapítására mozgósítható, a filozófiai építkezés felhasználható anyagát látta, amit áthasonítva be lehet és be kell építeni a kor filozófiájába. Irodalmi vonzalmai és elméleti beállítottsága okán legegyénibb hangjára a fogalmiságuk révén legfilozofikusabb irodalmi műfajokban talált (irodalomkritika, esszé). Irodalmi-esztétikai tájékozódása, melynek kezdetén Vörösmarty és Ady költészetének csodálata áll, már a 10-es évek elejétől filozófiai formálódásával párhuzamosan alakult ki és jellegzetességeiben mindig is erre emlékeztet. Ez a fejlődés a 20-as évek végéig az avantgárd (döntő módon a német baloldali expresszionizmus és fejleményei) hatása alatt ment végbe, s ennek eredményeként, szervesen magába építve a legjobb avantgárd vívmányokat, teljesedett ki szocialista elkötelezettségű realizmuskoncepciója a 30-as évek elején. A gondolkodó és az író-művész testesült meg benne egy személyben. E szerencsés ötvözetnek köszönhető, hogy a szépírói alkotást egyszerre érti belülről, önvilágában, és látja kívülről, társadalmi összefüggéseiben és szerepében. Már a 20-as évek elején megfogalmazta Kármán József ihletett programját "a nemzet csinosodása" szolgálatában álló irodalomról. E szolgálat értelme és célja felfogása szerint a szellemi elmaradottság felszámolása, *művelődésünk felemelése a világszínvonal magaslatára. Az Erről van szó c. röpiratban (1927) két, a későbbi kritikusi-teoretikusi tevékenységében fontos szerepet betöltő koncepciót fogalmaz meg: 1. A formabontások és -robbantások után a kor, az emberiség közös feladata: új szintézis teremtése. Ezt a válság, az emberek közötti konszenzus hiánya akadályozza. Feladat: visszaadni a szavak értelmét, megtisztítani fogalmainkat, rendet, módszert érvényesíteni a gondolkodásban, hogy megalkothassuk a nagy szintézis eszközét, az Emberiség Szótárát. 2. Az irodalomkritikus számára a bírálat tárgya a mű, az esztétikum objektivációja. *Kritikáról nem beszélhetünk a mű önmagában való megméretése, esztétikai értékeinek tudatosítása nélkül. Ám a mű nemcsak "a szép nyilvánulása", hanem "jelentésalakulat" is: eszmét, törekvést, szándékot hordoz. Ezért "a *kritika nem teljes, ha csak az esztétikai fokig bírálat", tárgyává kell hogy tegye az alkotás eszméjét, törekvését is, valamint a módot is, ahogyan ez az alkotásban kifejeződik. Ezen a síkon azonban a *kritikának elkerülhetetlenül "be kell kapcsolódnia az idő szellemi harcaiba", de nem irányzatokhoz való csatlakozás, nem a kiáltványok és a dogmatikus etikai rendszerezés formájában, hanem a konkrét jelenségeknek az élet s a művészetek és ideológiák egységben való ellenőrzésével.
E kritikusi krédóját elvben soha fel nem adta, ám az irodalmi és társadalmi harcok bonyolult erőterében szektás és dogmatikus pozíciókra szorítván (főként az 193033-as és 194752-es években) kritikusi gyakorlatában többször szembekerült vele.
A 20-as és kora 30-as években a *Korunk volt nálunk a valóságirodalomtényirodalomdokumentumirodalom műhelye, ~ pedig egyik lelkes felkarolója és teoretikusa. A tények vagy az álmok költészete c. esszéje viszont arról tanúskodik, hogy bár sokat várt az új kísérletektől, mégsem tekintette azokat a korszerű irodalom kizárólagos formájának. Az új valóságirodalmi forma ihletője az új tárgyszerűség ("neue Sachlichkeit") avantgárd fogantatású irányzata volt. Elvetette mind a fiktív cselekményekkel, mind az emfatikus stíluseszközökkel való ábrázolást. A valóság puszta felmutatásával akart lázítani, dokumentumok tárgyszerű megidézésével, tények kontrasztos szembesítésével, montázstechnikával. Azoknak az éveknek az uralkodó szektaszelleme azonban nem kedvezett az új kezdeményezésnek, fékezte is, torzította is kibontakozását. Ezt a körülményt, meg azt is, hogy a valóságirodalom jelszavát 1932-től ~ is felváltotta az új realizmus, majd a *szocialista realizmus nála széles és nyitott értelmezésű (az irodalmi dokumentarizmust is magába foglaló) fogalmával, utólag úgy vélték, hogy az új kísérlet zsákutcának bizonyult. Ma már a non-fiction világirodalmi polgárjoga is igazolja: a valóságirodalom jelszava 1929-ben nem zsákutca volt, hanem a kitaposott utak helyett új csapás kezdeményezése. Am az úttörők sorsa rendszerint az, hogy csak a talaj előkészítői az utánuk jövők számára. A szakmabeliek számára már az is bizonyít, hogy például Nagy István, Szilágyi András, *Veres Péter új színt hozó érett írásainak genezisét meg se lehet érteni a *Korunk 1929-es valóságirodalom-programjának ismerete nélkül.
Az 1929-es *Korunk-koncepció kései, de annál meggyőzőbb igazolása a szellemi népfront kedvezőbb éghajlata alatt kivirágzó falukutató irodalmi *szociográfia lett, olyan remekléseivel, mint a Puszták népe, A tardi helyzet, a Néma forradalom vagy a Viharsarok. Az irodalmi *szociográfiák e maradandó értékű teljesítményeiben ~ joggal látta hosszú ideig visszhangtalan sürgetéseinek bizonylatát.
A *Korunk és az *Erdélyi Helikon között tizenkét éven át fel-fellobbanó viták sora azzal kezdődött, hogy ~ Az "erdélyi gondolat" tartalma és terjedelme c. cikkében (*Korunk 1928/12) szóvá teszi: a helikoni kultúrpolitika egy akkor közzétett jelentős dokumentuma (Kuncz Aladár: Az *erdélyi gondolat *Erdély magyar irodalmában. Az *Erdélyi Szépmíves Céh kalendáriuma. 1929) a hallgatás bojkottjával rekesztené ki a *Korunkat, vagyis a baloldalt a kisebbségi közösségből és *művelődésből. A továbbiak során a két lap közötti vita főként az irodalom társadalmi szerepének központi fontosságú kérdése körül forgott. A helikoni irodalompolitikát ~ ott marasztalta el, ahol ez elterelte az alkotók figyelmét a nagy korfeladatokról, s a múltba nézés nosztalgiáját, a faluidillt és a stílromantikát sugalmazta. A helikoni írók legjobbjainak artisztikumigényét méltányolva, ismételten hangoztatta, hogy a művészi megformálás a jó irodalomnak csak a kezdete, de ha a művészi forma nem fejez ki vallomást a lényegesről s a művész nem vállalja az ember ügyét a maga történelmi konkrétságában, akkor műve csak játék és nem felelősen helytálló irodalom. Ilyen művészi elvek következetes érvényesítésével, áldozatos, fáradhatatlan szervező és nevelő munkájával vált ~ szocialista irodalmunk létrejöttének és kezdeti fejlődésének központi alakjává a 30-as évek során. Eredetileg eszmei eklekticizmussal, vitafórumként indult lapját a világválság történelmi dilemmái közt nem egy balos elkanyarodáson át végül is ama népfrontos szakaszig vezette el, amikor már egyre bensőségesebben vállalhatott irányító szerepet a romániai magyar közéletben, növekvő vonzerőt gyakorolva a fiatal értelmiség jelentős táborára, s közös humanista-antifasiszta összefogásra késztetve a hozzánk is elható urbánusnépi vita szószólóit.
A *Korunk sorsát megpecsételő bécsi döntés utáni évek a lap nélkül maradt szerkesztő számára a belső emigráció évei voltak. Óraadásból tartotta fenn magát, sajtó alá rendezte a kolozsvári *Lepage könyvkereskedés segítségével Szeremlei László álnéven vagy névtelenül Táncsics Mihály Életpályám és Sepsi Csombor Márton Europica varietas c. munkáinak újrakiadását, Arany vidám verseit (Tillaárom haj!), a Tréfás és csúfolódó *erdélyi népköltészet c. gyűjteményt, neves írók útirajzait *Erdélyből, valamint Petőfi összes költeményeit (Benedek Marcell előszavával, Kv. 1945). Közben a jövőre készülődve Marx fiatalkori műveit fordította magyarra, egyebek közt az 1844-ből keltezett Gazdasági-filozófiai kéziratok szövegét.
A II. világháború 1942 nyarától újra katonai szolgálatra kényszerítette, mint tartalékos főhadnagy 1944 őszén csapattestével Nyugatra sodródott, s a hadifogságból csak 1945 késő őszén került vissza Kolozsvárra.
Egyetemi pályáját 1946 februárjában kezdi a Bolyai Tudományegyetem filozófiai tanszékén. Bölcselet és történelem (1946 tavasz), A fiatal Marx (I. 194647, II. 194748) c. és más kollégiumaival, Dolgozatok a dialektika története köréből (194647, 194748) c. szemináriumával a marxi szellemű filozófia főiskolai oktatásának országos viszonylatban is úttörője. Az ő irányító és nevelő munkájának köszönhető, hogy a Bolyai Tudományegyetem első filozófia szakos nemzedékét mindenekelőtt a klasszikus szerzők szövegeinek és a marxi forrásoknak a tanulmányozása formálta.
1946-ban ő az *Utunk első főszerkesztője, a Romániai Magyar Írószövetség elnöke. E szerepkörben új irodalmunk kezdeti szervezése, fiatal írók nevelése fűződik nevéhez, ajánlásával jelenik meg az új nemzedék költőit felvonultató Ötven vers (1950), Vörösmarty válogatott költeményeinek kiadása (Haladó Hagyományaink 1952, románul 1957) és *Franyó Zoltán Faust-fordítása (Mv. 1958). Az MNSZ vezetőségében s az újjászerveződő Román Tudományos Akadémia tagjaként szocialista tudomány- és *művelődéspolitikánk megtervezésében, iskolai irodalomoktatásunk kidolgozásában vannak jelentős érdemei.
A kulturális élet egyes szektás-dogmatikus intézői már 1946-tól gyanakvással követték tevékenységét. 1948-tól nyíltan támadták, opportunizmussal, hegelianizmussal vádolták, miközben a romló légkörben irodalmi, irodalompolitikai munkáját egyre inkább terhelték szektás-dogmatikus torzulások. Valóság és irodalom c. kötete ürügyén 1950 márciusától sajtókampány folyt ellene. 1950 májusában kizárták a pártból, fellebbezését 1952 nyarán végleg elutasították. Sem áldozatokkal megpecsételt több évtizedes hűsége a kommunizmus ügye iránt, sem az egyre abszurdabb követelményeknek *tett sokszor kétségbeesett engedményei nem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy életművét és személyét megkíméljék a méltatlan zaklatásoktól és támadásoktól. A szellemi éghajlat kedvezőbbre fordulását viszont ami alkotói pályája betetőzését *tette volna lehetővé már nem érhette meg. 1952 nyarán tragikus körülmények közt bekövetkezett szívinfarktusa kétévi munkaképtelenséggel járó betegség után halálát okozta, s befejezetlen életművet hagyott maga után. Egyetemi jegyzetei: Bevezetés a társadalomtudományba; Marxizmus (A fiatal Marx I.); A bölcselettörténet rövid vázlata (mindhárom Földes László és Tóth Sándor összeállításában, Kv. 194748); A görög bölcselet története; A marxizmus története (A fiatal Marx II.); A társadalom; Bevezetés a filozófiába (mind a négy Kv. 1948).
Munkái: Valóság és irodalom (cikkek, jegyzetek, dokumentumok, 1950); Válogatott írások I. 19211940 (tanulmányok és cikkek *Sugár Erzsébet szerkesztésében, 1964); II. 19211940 (publicisztika, *Sugár Erzsébet szerkesztésében, 1965); III. 19461952 (publicisztikai írások Kovács Erzsébet, filozófiai jegyzetek Tóth Sándor szerkesztésében, 1971); Legyünk kortársak (Széll Zsuzsa és *Tordai Zádor válogatása, Bp. 1973); Erről van szó (válogatott írások Tóth Sándor gondozásában, Tanulók Könyvtára, Kv. 1974); Levelek 19211945 (sajtó alá rendezte, jegyzetekkel ellátta és az utószót írta *Sugár Erzsébet, 1975); Vidéki történet (cikkek 19261928. Válogatta, bevezette, jegyzetekkel ellátta Tóth Sándor, Téka 1977).
Írói álnevei (főként a *Korunkban): Bolyai Gábor, Bolyai Zoltán, Márk Viktor, Medve Miklós, Szacsvay Gusztáv, Szalay István, Szalay László, Szentgyörgyi Anna, Szentgyörgyi Gábor, Szeremlei László, Zlinszky Miklós.
(T. S.)
Jancsó Elemér: G. G. öröksége. *Utunk 1954/25; újraközölve Kortársaim. 1976. 23743. Földes László: G. G. emlékezete. *Igaz Szó 1954/9. Kohn Hillel: G. G. és a KORUNK. *Korunk 1957/1; uő: G. G., a szerkesztő-politikus. *Korunk 1967/7. Szentimrei Jenő: G., a szerkesztő. *Korunk 1957/1. Kallós Miklós: A *Korunk és szerkesztője. Nagy István: Ismerkedés G. G.-ral. *Korunk 1964/7. Méliusz József: Egy arckép: G. G. *Igaz Szó 1965/5; újraközölve Az új hagyományért. 1969. 97110. G. G. arca; uő: G. G. látszólag lehetetlen megidézése. Igaz Szó 1971/5; újraközölve Az illúziók kávéháza. 1971. 4157.; uő: Adat, kollázs, montázs, zsurnalizmus avagy: az elsinkófált szövegkörnyezet. *A Hét 1981/10. Kacsó Sándor: A helytállás könyve. *Utunk 1965/22. Tóth Sándor: G. G. Tanulmány G. G.-ról, a *Korunk szerkesztőjéről. A bibliográfiai függelék összeállítója L. Gál Anna. 1971. Románul Paul Drumaru fordításában, 1971; uő: Rólunk van szó. Tanulmányok. 1980. 197233; uő: Tanúvallomás G. G. utolsó éveiről IIII. *A Hét 1981/4345. *Sugár Erzsébet: G. G. és József Attila. *A Hét 1971/11; uő: G. G. kiadatlan leveleiből III. *A Hét 1979/32) 33. Bodor Pál: G. G., az *Utunk-szerkesztő. *Utunk 1972/35. Balogh Edgár: Beszélgetés G. G.-ral. *Igaz Szó 1973/7; uő: Ketten: Gaál és Fábry. Közli Mesterek és kortársak. 1974. 23567.; uő: Itt és most. Tanulmány a régi *Korunkról. 1974. Gáll Ernő: Ilyennek ismertem. *Utunk 1974/33. Gálfalvi Zsolt: G. G.: igény és mérték. *A Hét 1974/33. Huszár Sándor. Tudat és talaj. Jegyzetek G. G. leveleskönyvéhez. *A Hét 1976/52. Bata Imre: G. G. és *Veres Péter kapcsolata. R. Nagy Sándor: G. G. és Reményik Zsigmond kapcsolata. Grezsa Ferenc: G. G. és Németh László. Mindhármat közli: 50 éves a *Korunk. Irodalmi Múzeum, Bp. 1977. Páll Árpád: G. G. sorsának tragikuma. 1980. Közli Loreley sziklája. Kv. 1981. 13961. Székely János: Találkozások G. G.-vel. *A Hét 1981/10. Szász János: Sorskép a múló időben. *Utunk 1981/11. Molnár Gusztáv: G. G.-ről személytelenül avagy a magasabb rendű erkölcs *kritikája. *A Hét 1981/52.