Nem lehet Ezzel a címmel közölte *Makkai Sándor a budapesti Láthatár c. folyóiratban (1937/2) nagy visszhangot kiváltott cikkét, amelyben, püspöki székéről lemondva és Erdélyből távozva, összefoglalta nézeteit elhagyott kisebbségi közössége helyzetéről és jövőjéről. "… nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését írta , mert magát a kisebbségi »kategóriát« tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek". Szerinte az első világháborút lezáró békeszerződések "… *minden következménye közül a kisebbségi kérdés az, amelyben legvilágosabban szemlélhetjük az egyetemes emberiség tragikus öngyilkossági kísérletét", majd így folytatja: "… *minél inkább telik az idő, a politikai megoldás útjába annál több és új akadály fog gördülni […] a kérdés megoldásának igazi emberi lehetőségei: a belátás és a méltányosság is *mindinkább háttérbe szorulnak". Azt az "ábránd"-ot, "melyet a liberalizmus szelleme táplált" e kérdés megoldását illetően, "önmagában véve a legnagyobb hazugság"-nak látja, s úgy véli, hogy a jövő útja a nemzetek számára "emberi *mivoltuk faji és történelmi sajátosságainak öntudatos kiművelése", s hogy a "saját nemzeti géniuszának szárnyai alá menekülő" emberi lélek számára "a nacionalizmusnak ez a fellángolása most már a jövendőt alakító leghatalmasabb tényezővé vált". Ebben a helyzetben vonja le következtetését "… az ember csak saját nemzeti közösségében érezheti és teheti magát emberré […] a nemzetekhez tartozó tömbök és egyének csak saját nemzetük szuverenitásának kötelékében találhatják meg az emberhez méltó élet lehetőségeit".
Szemben korábbi a Magunk revíziójában is meghirdetett s a transzilvanizmus eszmei körében, a helikoni íróközösség tagjaként, sőt hangadó személyiségeként képviselt felfogásával, amely egy "lelki magyarság" eszményében, az erdélyi múltra és örökségre épített magyar szellemiségben jelölte ki a célt, és a kisebbségi lét perspektíváját, most kijelenti: "… a nagyar kisebbségi nemzetdarabok teljesen képtelenek az életre, még akkor is, hogyha az életösztön parancsára ezzel biztatják vagy hitegetik is magukat". Majd így nyomatékosít: "… tény, hogy semmiféle kisebbségi közösségben a nemzeti élet igazi teljessége nem élhető. Ennek nem csak külső akadályai vannak, hanem belsők is: a kisebbség lelkületében lassanként előálló kényszerű torzulások és elszűkülések." Végül így zárja le gondolatmenetét: "A kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nem csak az, hanem erkölcsi lehetetlenség."
A püspöki székről és Erdélyből való távozása *miatt már amúgy is nyilvánosan bírált Makkainak ez az írása különösen nagy visszhangot keltett a romániai magyar közélet nyilvánossága előtt és annak hátterében egyaránt. Ahogy baráti és munkatársi levelek igyekeztek őt korábban döntése megmásítására késztetni (*Jancsó Béla, Reményik Sándor, *Miklós”>*Bánffy *Miklós és mások levelei a későbbi Nem lehet c. kötetben 1934. márc. 12.-1936. máj. 15. között íródtak), s olykor heves indulatú cikkek *tették szóvá döntését, amikor az nyilvánosságra került (Albrecht Dezső, *Jancsó Béla, Reményik Sándor, Szekfű Gyula, Szemtimrei Jenő, *Tabéry Géza és mások), úgy a "nem lehet" visszhangját is cikkek, nyílt és magánlevelek sokasága tükrözi. A nagyváradi *Szabadság és Magyar Lapok, a Keleti Újság, a Brassói Lapok, az Erdélyi *Fiatalok, a Hitel, a *Korunk, a Független Újság, a *Kiáltó Szó és a temesvári Déli Hírlap, a Budapesti Hírlap, a pozsonyi Magyar Út és az Újvidéki Kalangya hasábjain 1937. február közepétől október végéig sorjáztak a Makkai-cikk kommentárjai, az eszmei felelősségrevonástól, a tetemrehívástól sem riadva vissza.
"… ez után a cikk után a Magunk revízióját tűzbe kell hajítani" írta *Hegedűs Nándor a nagyváradi *Szabadságban, *mindjárt a Makkai-cikk megjelenését követő napokban (1937. febr. 12.). "Keserű tréfával állunk szemben fogalmazott *Ligeti Ernő -: nem lehet, hogy a Magunk revíziója szerzője komolyan higgye azt, amit mond" (Független Újság 1937. febr. 20-27.), s tetemre híva azokat, akik "részt vettek a kisebbségi harcban", majd "összeköttetéseik révén megjutalmaztattak", keserűen állapítja meg: "… és nem maradnak itt csak az olyan magunkfajta szegénylegények, akik […] nem az árral úsznak, hanem szemben az árral […] *Mi legyünk hát […] akik őrizzük a Sipka-szorost feltűzött szuronnyal, míg el nem temet a hó bennünket?"
A Makkai-cikk visszhangja, a "Nem lehet-vita", ahogyan később elnevezték, azonban az erdélyi magyar értelmiség legjava számára a további cselekvés programjának megfogalmazására is alkalmul szolgált. "… itt vagyunk és itt kell maradnunk idézte szabadon a Nem lehet írójának fejére saját korábbi szavait *Hegedűs Nándor a törvényes rend *minden tisztelete mellett örökre magyarnak". Reményik ugyanezzel a szembesítéssel élt: a régi *Makkai Sándortól azt tanultuk, "az élet *minden körülmények ellenére is nem puszta valóság, hanem megvalósítható *minőség […] nem csak adottság, hanem kategorikus imperatívusz". Majd sok korábbi tisztázó vita konklúzióit felelevenítve, így folytatja: "… a *mi egész transzilvanizmusunk […] azon a saroktételen nyugodott, kimondva vagy ki nem mondva, hogy állam és nemzet nem szükségképpen egy, sőt a nemzet államtalan formája mélyebb, tisztultabb, bensőségesebb, keresztyénibb, etikaibb lehet, *mint […] politikai formája". És írásában kimondja a különben cím gyanánt is kiugratott új jelszót: Lehet, mert kell! Csuka Zoltán, a Makkai-írást közlő Láthatár szerkesztője, aki már az azt bevezető szerkesztői jegyzetben elhatárolta magát Makkai konklúzióitól, a vitában szintén megszólalva ezt írja: "a kérdés nem zárulhat le a »nem lehet« kimondásával, hanem inkább annak felvetésével, hogy »másként lehet«", s arra figyelmeztet: "A javítás tehát nemcsak a mai kisebbségi nemzetrészek életérdeke, hanem a többségieké is, mert Európa majd *minden nemzete bizonyos részében kisebbségi vagy többségi, és így a kérdés megoldása egyetemes európai érdek. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a javítás Európa életmentő akciója" (1937/3).
Fontos elemet hozott be a vitába Paál Árpád, az egykori Kiáltó Szó társszerzője, aki az első világháború után kreált "nemzetállamok" céltudatos kisebbségbomlasztó és -felszámoló politikájával szemben állítja: "… a népkisebbségnek nemcsak egyének számszerű összegének, hanem állandó embercsoportnak […] kollektív lénynek is kell lennie", majd így summáz: "A megoldást ott kell keresni, hogy a népkisebbség fogalmát a »kisebb nép« fogalmává és *jelentőségévé kell átfejleszteni. Ennek néphez illő kollektív jogokat kell adni, mely ne függhessen állami önkénytől, hanem nemzetközi védelem alatt álljon. A népek kollektív életjogába *mindenesetre bele kell tartoznia a saját népterülethez való jognak s e területen a gazdasági és szellemi önrendelkezésnek" (Láthatár 1937/4).
Jellemző volt a vitában megszólaló ifjú nemzedék álláspontja is. Lőrinczi László a Brassói Lapokban *jelentette ki: "… szüksége van az erdélyi ifjúságnak támaszokra és vezetőkre, de bálványokra nem, ha azok ingadozó emberek", különben "… marad fölöttünk a maga szerény, de vakító ragyogásában egyetlen »bálványunk«, bizodalmunk: a hit!" (1937. febr. 27.) *Szemlér Ferenc pedig, aki a Makkai által vészjóslóan emlegetett kisebbségi beszűküléssel szemben "az európai közös kultúrforráshoz való folyamodás" fontosságát hangsúlyozta, kijelentette: "… ha a *mindig *jelen levő kisebbségeknek emberi létet akarunk biztosítani, akkor csupán egyetlen út van nyitva számunkra. És ez a *Demokrácia, a szabadelvűség. Az Ábránd útja" (Hitel 1937/1).
*Jancsó Béla A "Nem lehet"-vita margójára c. cikkében így foglalta össze az eredményeket: "… a keserű csalódás kifejezése és a [Makkai-] cikk belső ellentmondásainak kimutatása egyfelől, de a legkülönbözőbb kiindulású elutasítások egyhangúságában mégis egységes kisebbségi öntudat és életakarat nyilatkozott meg, amelynek kiváltása némileg ellensúlyozta azokat a pozitív károkat, *miket Makkai hitet ölő gondolatmenete okozott a lelkekben" (Erdélyi *Fiatalok 1937/II).
A "Nem lehet-vita" egész problematikájának felelevenítésére pontosan 50 esztendővel később, a román kommunista diktatúra egyre keményedő szakaszában került sor a *Limes kör szűkebb nyilvánossága előtt. *Cseke Péter gyűjtötte kötetbe az egykori sajtóvisszhangokat és a különböző írói hagyatékokból felkutatható levelezést *Makkai Sándor Erdélyből való eltávozása és cikke kapcsán. A közel 300 oldalas gépiratot a Kör tagjai kézről kézre adták, s ki-ki a maga hozzászólásával, továbbgondolásával továbbította a következő "olvasónak". A Nem lehet címet viselő kötet kéziratának egy példánya végül is kijutott Magyarországra, ahol *Molnár Gusztáv kiegészítette, sajtó alá rendezte és kiadta 1990-ben. S megúszták a házkutatásokat a hozzászólások is, amelyek kötetbe gyűjtése és kiadása szintén megtörtént 1995-ben, *Cseke Péter gondozásában, alkalmat adva a Kör egykori hozzászólóinak, hogy írásukat kiegészítsék, a diktatúra bukása utáni helyzetben továbbgondolják. *Cseke Péter szerkesztői bevezetőjét követően a szerzők: Cs. Gyímesi Éva, *Balázs Sándor, *Fábián Ernő, Tóth Sándor, Jakabffy Tamás, Bende Farkas Ágnes, Bende Farkas Sándor, *Szilágyi N. Sándor, *Kozma Zsolt, András Gusztáv, Széplaki Kálmán, *Visky Ferenc, Láng Zsolt, *Visky András, Kereskényi Sándor, *Salat Levente s a kiadáshoz a maga gondolatait szintén hozzáfűző Kántor Lajos.
Az egyes hozzászólások keltezésének tanúsága szerint 1987 júniusa és 1989 szeptembere között született írásokban legsúlyosabb kérdésként a *romániai magyarság körében akkorra már tömegessé vált kivándorlás *jelensége vetődik fel. Nincs olyan a hozzászólók között, akinél legyen az elhatározottan "maradó" vagy máris az elmenetel mellett döntő és azt "megérvelő" ez a kérdés fel ne bukkanna. Leghatározottabb ebből a szempontból *Szilágyi N. Sándor (Levél egy kivándorolni készülő értelmiségihez), aki nem csak a menni vagy maradni valós és áldilemmáit követi végig (az elnemzetlenítő szellemi genocídium fenyegetése elől a nyugati világba távozók választását, amely hosszabb távon a biztos beolvadás perspektíváját "ígéri"), hanem az ittmaradókra hárított plusz-teher oldaláról az értelmiség közösség iránti felelősségét is kimondja: "… te önként, a magad jószántából lettél magyar értelmiségi […] Senki sem erőszakolt rád semmit: *mi egyszerűen csak számítottunk rád, arra, hogy tudni fogod, *mit vállaltál." És tovább: "Elmeneteleddel újabb terhek szakadnak azok nyakába, akiknek eddig sem volt könnyebb, *mint neked" (i. m. 153-154). Ezzel szemben Tóth Sándor úgy érzi: "… a *romániai magyarságnak alig maradt ez idő szerint más lehetősége, *mint a túlélés vegetatív funkciója" s azt mondja: "Aki ma innen elmegy, az csak a tulajdon csődbe jutott egzisztenciáját vagy gyermekei jövőjét menti. A kollektív önvédelem semmiféle posztját nem adja fel" (i. m. 89). Bende Farkas Ágnes pedig a *fiatalok szempontjából "… a homogén közösségeszmény és az egyének, kis közösségek nézőpontja közötti szakadék"-ra, "a kint rekedtekkel fokozatosan zárlatossá váló kommunikáció"-ra hívja fel a figyelmet, s ezzel a "gyökeres legitimációs-bizalmi válság"-gal magyarázza a nemzedékében különösen nagy arányú elvándorlást (i. m. 119).
A hozzászólók közül többen Makkai egykori kisebbségi helyzetértékelésének bírálatára is visszatérnek, s rámutatnak annak hibás általánosításaira (*Cseke Péter), vagy az írónak a *demokrácia egyetlen letéteményeseként tételezett baloldaltól való elzárkózása következményeire (Tóth Sándor). *Balázs Sándor ebben az összefüggésben egy leegyszerűsítésre figyelmeztet: "a nemzeti hovatartozás érzésének Európa-méretű megszilárdulása a maga módján átfogja a nemzeti kisebbségeket is", s *miközben a kisebbségi periférián a nyomás következtében a lemorzsolódás sikerrel járt, "… ugyanakkor sokakban megszilárdította az együvétartozás tudatát" (i. m. 49).
Az egykori "Nem lehet-vita" 50 évvel későbbi hozzászólói inkább a Magunk revíziója Makkaija szellemében, a magyar társadalom mai önrevíziójának szükségességét is kifejezésre juttatták: *Visky Ferenc a kisebbségi nemzeti közösséget megtartani hivatott egyház belső életének bajaira, az igei alapú közösségteremtéssel szemben a hatalmat is kiszolgáló hivatalos egyház bűnös voltára figyelmeztetett; *Visky András a "mindenáron való túlélés" megalkuvó erkölcstelenségét, közösségellenességét *tette szóvá; Jakabffy Tamás a kisebbségi magyarság nemzeti öntudatának belső rétegzettségére, a "hungarus-tudat" meggyöngülésére, az anyagi érdek előtérbe kerülésének következményeire mutatott rá; *Kozma Zsolt a múltból "csak a szennyest mutogató" álönkritika ártalmasságát vetette fel, különösen egy olyan közegben, amelyben a többség a maga nemzeti öntudatát egy módszeresen felfokozott nemzeti öndicséret gyakorlatára építi. Végül a Nem lehet óta eltelt fél évszázad kisebbségi önkritikai áttekintéséből nem maradhatott ki annak a kérdésnek a felvetése sem: mennyiben felelős a mai helyzetért az az erdélyi vezető értelmiség, amely 1945 után a kommunizmussal való eszmei azonosulást, a rendszer támogatását ("kiszolgálását") látta járható útnak; vagy hogy igaz-e az a vád, *miszerint az erdélyi magyar értelmiség "elárulta az erdélyi magyarságot, amikor a 80-as évek második felében a végveszélybe került maradék kisebbségi intézmények kompromisszumok árán való fenntartását vállalta.
Alkalmat talált a hozzászólók egy része a kisebbségi problematika elméleti továbbgondolására is: *Fábián Ernő Paál Árpádra visszautalva, a kisebbség *mint közösség elismertetésének és a jogok közösségi jogként való gyakorlásának elengedhetetlenségére figyelmeztetett, Bende Farkas Sándor pedig rendszerelméleti síkon közelítette meg a *romániai magyarság hosszú távú lehetőségeit, s mutatott rá e vonatkozásban a sorsmeghatározás szempontjából nélkülözhetetlen kisebbségi intézmények *jelentőségére. Fontos volt az is, hogy többen a jövő útját a román többségi társadalom demokratikus kibontakozásának lehetőségeihez/esélyéhez kötötten vizsgálták.
A hozzászólások legnagyobb részében az akkori helyzetben érthető módon a Reményik megfogalmazta "lehet, mert kell" imperatívusza is újra felhangzott, a "reményen túli remény" (Cs. Gyímesi Éva). *Kozma Zsolt arra figyelmeztetett, hogy "… a jövő méhében van a *jelen […] Jövőnk Isten kezében van" (i. m. 180); s ugyanerről *tett tanúbizonyságot *Visky Ferenc is: "Most, mára nézve is arra van szükség, hogy felismerjük az emberi Nem lehetben az isteni LEHET valóságát" (i. m. 210). Jakabffy Tamás úgy látta: "Erdély már nem csak országrész, nemcsak haza, hanem állandóan aktuális döntéshelyzet. S azoknak, akik a maradás mellett döntenek (nem lehet!), azoknak a *jelenre nézve a hatalmas nemzetiségi immunrendszer az egyetlen esély, a jövőre nézve a kivárás" (i. m. 107). Igen jellemző *Visky András megfogalmazása is: "Maradok, s azt mondom, nem lehet", mert "a lehetőséget, hogy magyar legyek, […] a lélek nagysága teremti meg. A lehetőség én vagyok…" (i. m. 227).
A Lehet nem lehet?-kötet összeállítása során a szerkesztő kérésére készült kiegészítések egyrészt a megmaradás kérdéseinek 1995-ben is változatlan aktualitását jelezték, másrészt a romániai változások után a kibontakozás rendkívüli nehézségeire, ellentmondásosságára utaltak. "Utoljára is készületlenül talált bennünket a holnap" figyelmeztette kiegészítésében a majdani olvasót és egykori eszmepartnereit *Kozma Zsolt.
Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. Bp. 1989. Válogatta *Cseke Péter és *Molnár Gusztáv. Az előszót írta *Cseke Péter. Az utószót és a jegyzeteket írta *Molnár Gusztáv. Lehet nem lehet? Kisebbségi létértelmezések (1937-1987). Sajtó alá rendezte *Cseke Péter. Marosvásárhely 1995. Magunk revíziója. A *Korunk ankétja. *Korunk 1999/2.
(D. Gy.)