„schisma-pör” – Az *erdélyi magyar irodalom eszmei tisztázódását segítő *irodalmi vita. Ravasz Lászlónak a budapesti Könyvbarátok Lapjában 1928-ban megjelent Irodalmi schisma című cikkével robbant ki és gyűrűzött végig az akkori *erdélyi és magyarországi sajtón.
Ravasz – akkor már Duna-melléki püspök, különben 1920-ig a kolozsvári Református Theologiai Fakultás professzora –, az I. világháború utáni magyar irodalmi életet korábban már felkavaró Ady-vitához kapcsolódva, Adytól és a Nyugat íróinak modernségétől „féltette” a magyar irodalom egységét. „Az irodalomtól – írja – elvárjuk, hogy az egész nemzet szellemi életének tükrözője és vezére legyen”, majd sorra veszi azokat a „veszélyeket”, amelyek ezt fenyegetik: „a nemzeti műveltség egyik vagy másik érdekeltségét” szolgáló csoportok megjelenése, „valamely világnézeti meghasonlás”, illetve a „politikai földrajzi szempontból” bekövetkezett kettészakadás, amikor „a régi nemzeti irodalomból két vagy több nemzeti irodalom lesz, *mindeniknek azonos a nyelve, de lassanként más lesz a lelke, mert más lett az ország sorsa, a történelem, amelyben az új irodalom él”.
A cikk kapcsolódása a „kettészakadt magyar irodalom” korábbi magyarországi vitájához egyértelmű. Ravasz ugyanis a továbbiakban részletezi az utolsónak említett s az „új irodalom” (közelebbről az *erdélyi magyar irodalom) irányában megfogalmazott „veszély” *miatti aggodalmát. Szerinte „…a két irodalom nem egészen homogén: az új nagyobb erővel érvényesül *Erdélyben, a régi leszögezi és konzerválja a magyarországit”. Egyetért az MTA elnökének, Berzeviczy Albertnek a szavaival, aki „különösen veszedelmesnek” tartotta az Ady-kultuszt „az elszakított területek magyarsága számára, mert ha e magyarságnak lelkében gyökeret ver az a meggyőződés, hogy az Ady előtti harminc esztendőnek magyar költészete nem volt egyéb, *mint a sallangos hazafiság dörgő frázisainak, az elavult nemzeti érzés fitogtatásának költészete, akkor joggal lehet attól tartani, hogy az idegen uralom alá jutott magyarság nem csak politikailag, hanem lelkileg is ki fog szakadni az egyetemes szellemi közösségből”.
A Ravasz-cikk szolgáltatott alkalmat arra, hogy az akkor már izmosodó *erdélyi magyar irodalom képviselői szembenézzenek irodalmunk néhány alapkérdésével: elsősorban az anyaországi irodalomhoz és a Nyugattal elindult magyar irodalmi modernséghez való viszonyával. A tisztázó vitára az épp akkor induló *Erdélyi Helikon első két számában került sor, s a kezdeményező – *minden bizonnyal az indulás éveinek koncepciózus irodalomszervezőjével, Kuncz Aladárral egyetértésben – a folyóirat (akkor még csak) kiszemelt szerkesztője, *Áprily Lajos volt, aki 1928 márciusában, a Ravasz-cikket bőven kivonatoló körlevélben kérte fel az *erdélyi írótársakat arra, hogy válaszoljanak a következő három kérdésre: „Látod-e a schisma komoly és tartós veszedelmét a mai magyar irodalomban? Ha igen: részes-e az *erdélyi irodalom a veszedelem felidézésében és fokozásában? *Mi az oka annak, hogy »az új nagyobb erővel érvényesül *Erdélyben«?”
A hozzászólásokat az induló *Erdélyi Helikonban Áprily Erdélyi írók a magyar irodalom egységéről cím alatt jelentette meg: az 1. számban Benedek Elek, Berde Mária, Kós Károly és Makkai Sándor, a 2. számban *Molter Károly, *Reményik Sándor, *Spectator (Krenner *Miklós), *Szentimrei Jenő és *Tabéry Géza válaszát. Ugyanakkor az 1. számban közölte Kuncznak az *erdélyi magyar irodalom egy évtizedes fejlődését áttekintő cikkét (Tíz év), valamint Szekfű Gyulának Az *erdélyi magyar irodalom kérdése című tanulmányát, amelyben a szerző a Ravasz-cikk által támasztott vitában megszólaló Berzeviczy Alberttel és Rákosi Jenővel készített interjúkra is reagál. A hozzászólásokat bevezető sorokban pedig még egyszer megfogalmazza a helikonisták állásfoglalásainak lényegét: „…nem lehet veszedelem a magyar irodalom jövője számára egy olyan sorsszerűen természetes irodalmi alakulás, mely a régi magyar hagyománykincsbe *Erdély kiegyenlítő és haladó erejével be tudja építeni a megtermékenyítő új tradíciót”.
A vita jelentősége abban áll, hogy először is tételesen kimondódott a magyar irodalom egysége. „Nincs két magyar irodalom – szögezte le Makkai –, hanem itt is, ott is ugyanaz a magyar irodalom megy át egy nagy válságon, mely szerintem a szükségszerű megújulás folyamata.”
Másodszor: megfogalmazódott az egységen belüli sajátossághoz való jog igénye, mégpedig a *transzilvanizmus tételes kinyilatkoztatása szellemében. Kós Károly írta: „Mi pedig nem csak reméljük, de hisszük is, hogy *Erdély van a szellemi élet *minden vonatkozásában. Az *erdélyi embert *minden vonatkozásban determinálja ez a föld, melynek nem ok nélkül van külön való, egyéni múltja a história bizonyítása szerint. Ha tehát ma az *erdélyi magyarságnak a szépirodalomban kifejezett, nem is egészen egy évtizedes termése kétségtelenül megkülönböztethetően más színű és más ízű, *mint a magyarországi irodalmi termés, akkor ennek az oka nem az, hogy erre a különbözőségre szükség van, hanem az, hogy ez másképpen nem lehetséges. Van *erdélyi psziché, mely nem az *erdélyi magyarság privilégiuma, de predesztinációja az *erdélyi németségnek és románságnak is.” Majd így folytatja: „…hogy az *erdélyi föld ugyanabból a magból kinőtt fán más gyümölcsöt nevel, *mint a magyarországi (helyesebben budapesti) föld, azon segíteni akkor sem tudnánk, ha nagyon akarnánk. Mert ez így természetes, tehát így helyes és jó.”
Harmadszor: pontosításra került a vitában az is, hogy *mit értenek az *erdélyiek a Ravasz által hiányolt „ősi kötőerőn”. *Molter Károly mutatott rá, hogy az *erdélyi irodalom „…a nemzeti hagyományokat szükség szerint eleveníti fel, és azokból a boldog nagy Magyarországon kissé porlepte igazságokat hasznosít: Petőfit, Széchenyit, Eötvöst és Kossuthot, Adyt…”
És ezen az értelmezésen belül különös súllyal esett szó a legutóbbiról, az Adyhoz való viszonyról. Ebben pedig az Adyval fiatalabb éveiben perben álló *Reményik Sándor fogalmazott határozottan, egyértelműen: „Miféle forrásokból táplálkozik a *mi új irodalmunk? – ezt a kérdést kell tisztáznunk, hogy válaszolhassunk: szakadárok vagyunk-e vagy sem… Egyik forrásunk kétségtelenül a huszadik század új magyar irodalma, az összeomlás előtti Magyarország nagy szellemi termelése. Ennek kiváló reprezentánsai nagy részben ma is működnek a mai Magyarországon: az Ady-generáció tagjai. Schisma volt-e az ő forradalmuk? Ha schisma volt: nekünk is vállalnunk kell a szakadárságot, mert tudatosan vagy öntudatlanul, de bizonyos, hogy sokat tanultunk tőlük. Csakhogy *mi itt nem tartjuk azt a forradalmat tradícióellenesnek s főképp nem tartjuk lázadásnak a magyar nemzeti szellem ellen.” (Kiemelések az eredetiben.)
Befelé a ~ néhány hozzászólása már a *vallani és vállalni vita légkörét és problémafelvetését hozta. Kuncz írja: „Uralkodó vonásnak s *mintegy a lefolyt tízéves irodalmi fejlődés vezető eszméjének érezzük azt a törekvést, amely a művészi kifejezés eszközeivel *Erdélynek fokozatosan kiterjedtebb és elmélyültebb felfedezését tűzi ki céljául. Kezdődik ez a lírai költészettel, s folytatódik a novellával, majd a regénnyel… Ma már el lehet mondani, hogy nincs *Erdélyben magyar író, bármilyen természetű és fejlettségű művészi *szemléletet képviseljen is, akit meg ne hódított, magával nem ragadott volna az *erdélyi sors. És ez természetes is.” S megszólal – a továbblépés összefüggésében – a „Kazinczy-féle dicséretekkel, de a ledorongolásokkal” (Ravasz) szemben a hiteles *kritika igénye is. *Nyírő József a *Keleti Újságban megjelent hozzászólásában írja: „A valóság az, hogy van néhány tehetséges írónk és költőnk, és megjelent néhány értékes könyv. Függetlenül annak elismerésétől, hogy *minden ezen a földön megjelent írás védelmet és elismerést érdemel, mert *missziót teljesít, itt az ideje, hogy a túlzott értékelésnek és indokolatlan elismerésnek vége szakadjon, úgy a valóban hivatott írók, *mint a komoly irodalom érdekében.” (Kiemelés az eredetiben.)
Ravasz László: Irodalmi schisma. Könyvbarátok Lapja 1928/2. – *Áprily Lajos 1928. márc. 10-én kelt levele *Molter Károlyhoz (in: *Molter Károly Levelezése. II. 1927–1932. Sajtó alá rendezte Marosi Ildikó. Bp.–Kv. 2001. 59–61. – Erdélyi írók a magyar irodalom egységéről (Ankét). *Erdélyi Helikon 1928/1. 53–55; 1928/2. 146–150. – Kuncz Aladár: Tíz év. Uo. 1928/1. 2–5. – Szekfű Gyula: Az *erdélyi magyar irodalom kérdése. Uo. 1928/1. 13–15. – Berzeviczy Albert és Rákosi Jenő nyilatkozatait idézi Jancsó Benedek: Van-e szakadás az itthoni és az *erdélyi lélek között? Magyar *Szemle 1928/III. 321–328. – *Nyírő József: Erdélyi irodalom. *Keleti Újság 1928. ápr. 29. – Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Kv. (é. n.) 103–104. – Dávid Gyula: Erdélyi írók a magyar irodalom egységéről. A „schisma-pör” 1928-ban. In: Erdélyi irodalom – világirodalom. Csíkszereda 2000. 105–121, 389–390.
(D. Gy.)