Wass Albert (Válaszút, 1908. jan. 8. – 1998. febr. 27. Astor Park) – elbeszélő, publicista. A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett 1926-ban, majd Debrecenben a Gazdasági Akadémián folytatta tanulmányait. Katonai szolgálata után Németországban és a párizsi Sorbonne-on tökéletesítette erdészeti, kertészeti ismereteit. Tanulmányútjairól visszatérve nagyszülei birtokán átszervezte a gazdaságot, valóságos védett arborétumot hozott létre *mintagazdaságával. Noha az 1924-es földreformmal a család birtokainak javát elvesztette, tudásának és rátermettségének köszönhetően felvirágoztatta a maradék birtokot, sőt lehetősége volt az *erdélyi magyar kultúra támogatására is.
Korán bekapcsolódott az *erdélyi irodalmi életbe: 1927-ben, majd 1928-ban két verseskönyvet is megjelentetett (Virágtemetés, Fenyő a hegytetőn); A temető megindul c. oratóriumdrámáját a KZST-ban székfoglaló gyanánt mutatták be. Első regénye, az *Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában megjelent Farkasverem (1934) már osztatlan sikert aratott. Ebben a tágabb rokonsága sorsából ihletődött regényben az *erdélyi arisztokrácia belterjessé váló élete elevenedik meg. A gazdász író egyre inkább író gazdásszá vált: regényeiben, novelláiban szinte életre kel a Mezőség.
1940-ben jelent meg Csaba c. kisregénye, amely a trianoni békeszerződés utáni *Erdélyben játszódik le. Főhőse hamar rájön, hogy az egyedüli túlélési lehetőség a szívós ellenállás. Ugyanebben az évben adta ki Jönnek c. regényét, amely a bécsi döntéssel kettészakított *Erdély népének kétféle sorsát tárja az olvasó elé. Következő két regénye, a Mire a fák megnőnek (Kv. 1942) és A kastély árnyékában (uo. 1943) három generáció életformájának, világlátásának bemutatásával történelmi korokról ad ízelítőt: egy bárói család történetét mondja el a *szabadságharctól Trianonig. Vérben és viharban c. „nagy hun eposz”-ának (tulajdonképpen kisregényének) fő mondanivalója pedig: „karddal lehet ugyan hazát szerezni, de megtartani csak »kaszával«, azaz munkával lehet”.
1943-ban a keleti fronton teljesítette katonai szolgálatát, alakulatával 1945 tavaszán Sopronnál hagyta el az országot. Ennek ellenére 1946-ban egy koncepciós perben vádiratot állítottak össze ellene (apja és felesége ellen is) az 1944-es sármási tömegmészárlás kapcsán, és „háborús bűntettekben való részesség” vádjával halálra ítélték.
1945-től először Ausztriában, majd Németországban élt. A bajorországi Blaibachban írta Adjátok vissza a hegyeimet c. regényét, amelyet felesége fordított németre. Ez a mű „nem más, *mint a Nyugatra küldetéssel érkezett főhősnek a segélykiáltása, aki elkeseredetten döbben rá, hogy nincs megoldás, hazája elveszett, nem tud segítséget szerezni azoknak, akik a hegyek, barlangok, az idegenek számára ismeretlen erdők rejtekein várják a szabadulást” (Szűcsné Harkó Enikő. Árgus 2001/2). 1952-ben jelent meg A funtineli boszorkány, mely bevallottan az író legkedvesebb műve volt. Dunai Ákos szerint: „A legnagyobb magyar regények egyike, a túlcsorduló hazaszeretet és a marcangoló honvágy monumentális regénye. Főhőse egy kis román parasztleány: az ő szomorú sorsát követve merülünk el abban a különös hiedelmekkel behálózott, hátborzongató világban, amelyet – eleven cáfolatául *minden ellene felhozott vádnak – oly nagy szeretettel és együttérzéssel rajzol meg. Tájleírásainál megragadóbbat magyar író még nem alkotott, meseszövése varázslatos, nyelvezete páratlan” (Ki volt W. A.? Ateesoft 1989).
Az ötvenes évek elején négy fiával kivándorolt Amerikába – ekkor a család kettészakadt, ötödik gyermeküket, aki már Németországban született, nem vihette magával. „Amerikába úgy érkeztem *mint földmunkás, *mivel a tanult embereket nemigen szerették. Azért mégis kiszivárgott, hogy bár értek a mezőgazdasághoz, de több is van bennem, és akkor kaptam állást a floridai De Landben, a *Military Academy hívott meg, hogy tanítsak algebrát…” – írja önéletrajzában. Később megvette az Astor Park-i villát és oda költözött. 1957-től a floridai egyetemen történelmet, irodalmat és nyelveket tanított. Idővel az amerikai magyar emigráció egyik legkiemelkedőbb személyisége lett, ugyanis megalapította az Amerikai Szépmíves Céhet és remek szervező tevékenységgel, saját anyagi eszközeivel 19 magyar és 43 angol nyelvű (történelmi, nemzetpolitikai, néprajzi, szépirodalmi) művet adott ki. Itt írta át és adta ki az Elvész a nyom, Tizenhárom almafa, Átoksori kísértetek, Elvásik a veres csillag, Az antikrisztus és a pásztorok c. regényeit (1964).
A funtineli boszorkány mellett másik kiemelkedő regénye a Kard és kasza, amelyben az író az *erdélyi magyarság egész történelmét végigkíséri, mondák és legendák szálaival szőve át egy évezrednyi idő történelmi hitelességű adatait.
A szépírói életművet a negyvenes évektől végigkíséri az író publicisztikája, amely hitelesen tükrözi annak az embernek a hitét és gondolkodását, akit hol a magyar Don Quijoténak, hol a magyar emigráció lelkiismeretének, írófejedelmének tartottak kortársai (Józan magyar szemmel. I–II. Pomáz 2002).
Néhány évvel halála előtt vissza akart telepedni, ekkor készült róla E. Szabó Márta, majd Maksay Ágnes és Marius Tabacu portréfilmje. Magyar állampolgárság iránti kérelmét azonban az akkori kormányzat csak megkésve és feltételekhez kötötten adta volna meg. Ez is közrejátszott abban, hogy a 90 éves író önkezével vetett véget életének.
Kálváriája halála után sem szűnt meg. Egy sorban említették őt a háborús bűnös Antonescuval, s köztéri szobrai eltávolítását követelték, holott az USA Hontalan Személyek Bizottsága a Wass család kivándorlási kérelmének elbírálásakor megállapította: „…soha nem volt tagja semmilyen szélsőséges pártnak, és nem vett részt olyan cselekedetben, amely *miatt háborús bűnökkel lehetne vádolni…” (Idézi Antal Erika – Gazda Árpád: Hadüzenet a W. A.-szobroknak. Krónika 2003. jan. 16.)
Életművének „hazatérése” azonban nem sokkal halála után megkezdődött: a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó és a magyarországi Kráter Könyvműhely egymással versengve (és a kiadói jogok fölött évekig pereskedve) szinte a teljes életművét megjelentette; 2003-ban alternatív Kossuth-díjjal tüntették ki, ugyanabban az évben Kiss Törék Ildikó és *Varga Vilmos Üzenet az otthoni hegyeknek címmel egész estét betöltő, nagy sikerű műsort állított össze műveiből. Holtmaroson mellszobrot állítottak neki (aztán hatósági közbelépésre eltávolították eredeti helyéről), Bögözben iskolát neveztek el róla (majd a hivatalos szervek levétették nevét az iskola homlokzatáról). Az élete és műve előtt tisztelgő vagy értékeit olykor megkérdőjelező, főképp politikai felhangú kritika, a tényekről kölcsönösen tudomást nem vevő polémia, a perének részleteit felelevenítő dokumentumközlések jelzik, hogy az irodalomtörténet-írás ugyanúgy nem mondta ki a végső szót műve megítélésében, *mint ahogy „háborús bűnös”-pere sem zárult le. Sőt *mindkét vonatkozásban a politikai indulatok ütközőpontjában áll ma is.
Művei: Virágtemetés (versek, Kv. 1927); Fenyő a hegytetőn (versek, uo. 1928); Farkasverem (regény, uo. 1934); Jönnek (regény, uo. 1940); Csaba (regény, uo. 1940); A titokzatos őzbak (elbeszélések, Kv. 1941); Vérben és viharban (regény, Bp. 1942); Mire a fák megnőnek (regény, Kv. 1942); Egyedül a világ ellen (regény, Bp. 1943); A kastély árnyékában (regény, Kv. 1943); Tavak könyve (mesék, Bp. 1943); Vérben és viharban (regény, uo. 1943); Te és a világ (Vilbsiburg 1946); Erdők könyve (München 1946); Rézkígyó (uo. 1947); A láthatatlan lobogó (versek, uo. 1948); Százéves dal az ismeretlen bujdosóról (versek, uo. 1948); Adjátok vissza a hegyeimet (regény, Bad Wörishofen 1949); Egy ember az országút szélén (uo. 1950); Elvész a nyom (Cleveland 1952); Tizenhárom almafa (regény, Buenos Aires 1952); A funtineli boszorkány (uo. 1952); Az antikrisztus és a pásztorok (regény, uo. 1958); Magukra hagyottak (regény, Toronto 1964); Átoksori kísértetek (regény, uo. 1964); Elvásik a veres csillag (regény, uo. 1965); Valaki tévedett (elbeszélések, Astor Park 1970); Válogatott magyar mondák és mesék (uo. 1971); Kard és kasza. I–II. (regény, uo. 1974–76); Halálos köd – Holtember partján (regény, uo. 1978); A bujdosó imája (versek, Bp. 1998); Hűség bilincsében (Mv. 2002); Józan magyar szemmel. I–II. Összegyűjtött újságcikkek 1942–93 (Pomáz 2002).
Önálló munkák: Siemers Ilona: Wass-kor. Mv. 1999. – A vádlott neve W. A. Dokumentumok a W. A.-dossziéból. Székelyudvarhely 2002. – Balázs Ildikó: W. A. életműbibliográfia. 1923–2003. Pomáz 2003.
Cikkek, tanulmányok: Győri Ferenc: Virágtemetés. W. A. verseskötete. *Erdély”>*Ifjú *Erdély 1927/10. – (k. e.): Virágtemetés. W. A. versei. *Pásztortűz 1927/9. – Dsida Jenő: W. A.: Fenyő a hegytetőn. *Pásztortűz 1929/8. – Varró Dezső: W. A.: Fenyő a hegytetőn. *Erdély”>*Ifjú *Erdély 1929/9. – Szabédi László: W. A.: A temető megindul. *Pásztortűz 1934/16; uő: Farkasverem. *Pásztortűz 1935/9. – Kiss Jenő: Farkasverem. W. A. regénye. *Erdélyi Helikon 1935/5; uő: W. A.: Jönnek. *Erdélyi Helikon 1941/1. – Nagy K.: W. A. *Erdélyi Helikon 1940/1.– Beke György: W. A. két regénye: *Mire a fák megnőnek és A kastély árnyékában. *Erdélyi *Szemle 1944/2; uő: W. A.: Halálos köd – Holtember partján. Könyvvilág 1990/7. – Kovács Ferenc: W. A. redivivus. *Korunk 1991/8. – Ide jutottunk. [Üzenet haza c. versének sorozatosan meghamisított és hiteles szövegével.] Hunnia 1991/26. – Dunai Ákos: W. A. hazatér. Kapu 1992/5; uő: W. A. hazatért. Délsziget 1998/15. – Bogdán László: A gróf, az *erdélyi hegyek, avagy nekünk *mi marad? *A Hét 1993/7. – Czigány Zoltán: W. A. utolsó levele első halála előtt. *A Hét 1993/26. – *Hajnal László Gábor: W. A. búcsúztatása. Magyar Nemzet 1993/56. – Szabó T. Ádám: Beszélgetés czegei és szentegyedi Wass Albertnéval hamburgi otthonában. Helikon 1994/10. – Demény Péter: A *mitikus regény. *Látó 1996/2. – Káli István: A Farkasveremtől a hagyatékig, avagy kié is a hegy. Rendhagyó nekrológ a későromantikáról W. A. halála ürügyén. *A Hét 1998/19. – Pomogáts Béla: Messzi kert embere. Magyar Nemzet 1998/44; uő: Erdély krónikása. Helikon 1998/11. – Lőcsei Gabriella: „Pusztuló gyümölcsfák vagyunk”. Magyar Nemzet 1998. febr. 21.; uő: A bujdosó hazatér. Magyar Nemzet 1998. aug. 8. – W. A. levelei Lapohos András ördöngösfüzesi ny. tanárhoz. Armenia 1998–2000. – W. A. küzdelmes hazatérése. Hunnia 1998. okt. – Fráter Olivér: Tündöklő csillagunk: W. A. életpályája. Hunnia 1999/10. – Simó József: Fenyő a hegytetőn. Istentudó W. A. emlékezete. Szegletkő 1999. márc. 2. – Szűcsné Harkó Enikő: „Ismertessétek az *igazságot, / s az *igazság szabaddá tészen”. Árgus 2001. márc.–ápr. – Várdy Béla: W. A. emléke. Nyelvünk és Kultúránk 2001/12; uő: A mókusszobától Amerikáig. *Erdélyi *Napló 2004. jan. 23. – Balázs Ildikó: Minden csillag Zágon felé mutat. W. A.-matiné Budapesten. *Erdélyi *Napló 2002/40. – Virginás Andrea: „Én már láttam azt a másik fajta embert, akit úrnak neveznek”. [W. A. és Márai Sándor]. *Korunk 2002/12. – Papp Annamária: W. A. vitatott utóélete. *Szabadság 2003. jan. 16.; uő: W. A. rehabilitációját kérik – nem hasonlítható össze Antonescuval. *Szabadság 2003. ápr. 30. – Antal Erika – Gazda Árpád: Hadüzenet a W. A.-szobroknak. Krónika 2003. jan. 16. – Balló Áron: W. A. fiai, apjuk védelmében. *Szabadság 2003. febr. 1. – Baczonyi László: W. A. alternatív Kossuth-díjat kapott. *Szabadság 2003. márc. 18. – W. A. jogi és politikai kálváriája. *Szabadság 2004. febr. 24. – Bíró Béla: Wass-kori romantika. *A Hét 2004/15. – W. Kovács András: Kiegészítés a „Wass Albert-dosszié”-hoz. *Korunk 2005/7. 98–101. – Feldmájer Benjámin: Wass Albertről olvasok. In: Margonauták. Írások Margócsy István 60. születésnapjára. Bp. 2009. 359–366.
(S. Zs.)