Augusztus 25-én délután 19 órától könyvbemutatóval egybekötött kiállításmegnyitóval emlékeztünk Kemény Jánosra 120. születésnapja előtt.
A Kakukkfiókák kibővített, új kiadásának bemutatójával és Kemény János életét és munkásságát bemutató kiállítással vártuk az érdeklődőket. A Liszt Intézet Sepsiszentgyörgy kiállítását az igazgató-kurátor Szebeni Zsuzsa bevezető szövegével nyitottuk meg a Teleki Téka emeleti nyitott folyosóján. Szebeni így mutatta be Kemény Jánost:
„Abból a családból jött, mely nemcsak az emlékíró fejedelmet, hanem Kemény Zsigmondot is adta a magyar irodalomnak. Más oldalról leszármazottja Káli Nagy Lázárnak, a kolozsvári első magyar nyelvű kőszínház alapító igazgatójának. Őseinek az irodalommal és színjátszással való kettős kötődése határozta meg érdeklődését, életútjának alakulását.”
Kemény életútját végigkövetve külön kitért a helikoni írótalálkozókra, Molter Károlyt idézve:
„Kemény János elévülhetetlen és legnagyobb alkotása a Helikon. Mert jó, ha tudjuk, akkoriban nemigen voltak »emberlakta« váraink, amikor 1926 júliusában Kemény János hívására huszonhat erdélyi író bevette ezt a négybástyás várkastélyt a havasok lábánál. Marosvécsre egy bátor szellem és gondolat fészkelte be magát, mégpedig Európa-szerte a legsajátosabb vállalkozás, és egy kisebbség íróinak alakulata. Voltak közöttük jóbarátok és elkeseredett ellenfelek, konzervatívok és fanatikus újítók, de ha az írói parlament nem éppen egy rajongóan lelkes és imponálóan fiatal ember és annak megértő, művelt háznépének környezetében ül össze, bizony úgy szerteszéledünk, hogy hírünk se marad, elszikrázik az egész história, mint a tűzijáték. Hogy ez nem így történt, azt Kemény János gondoskodásának köszönhetjük. Ez a gondoskodás súlyos összegeket is jelentett, magunkfajta pénztelen írók szemében egyenesen horribilis summákat! Ki fordította vagyonának tetemes részét a közjóra, a lenézett vidéki irodalomra vagy a színházra? Senki, csak Kemény János. A kivételesen demokratikus helikoni szellemből, Kemény János gondolkodásmódjából fakadt az az őszinte kezdeményezés, hogy a vécsi asztalnál vendégül látta az erdélyi szász írók képviselőit és a román irodalom embereit is.”
Kemény színházi berkekben való működéséről, értékmentéséről és -teremtéséről (csak a legfőbbeket kiemelve: előbb a kolozsvári Thália Magyar Színház Rt elnök-igazgatójaként, később a Kolozsvári Nemzei Színház főigazgatójaként, a Zsidó Színház fenntartó mecénásaként és a marosvásárhelyi Székely Színház egyik megszervezőjeként) is megemlékezett Szebeni Zsuzsa, ehhez Kovács György színművész visszaemlékező szavait hívta segítségül:
„Ha a Tháliánál – Kádár Imre gyakorlati-művészi munkája mellett – az akkori idők szerint csodákra volt képes, épp annyira elvitathatatlan érdeme, hogy a Thália eltűnése után és még inkább a vásárhelyi színház indításakor aktívan részt vett annak szervezésében és munkájában. A színházat vezető fő munkatársait úgy válogatta össze a Tháliánál, – s ez volt egyik fő erénye – hogy az ő háttérben álló, vezetést segítő működéséből csak a mosolyára lehetett emlékezni. Azt hiszem, hogy ez a Kemény János-i mosoly az, ami leginkább hiányzik a mai színházi erőfeszítésekből. Tőle tanultuk meg, akkori fiatalok, hogy a színház nem velünk kezdődik és nem velünk ér véget. Lehet, hogy valahol nagyon elfogult vagyok Jánossal, mert nemcsak elindított a pályámon, nemcsak segített későbbi éveim nehéz óráiban, de élő példa volt arra, hogy idejében megtanuljuk azt: legyen könnyebb elviselni saját bukásunkat, mint mások sikerét. Az ő személy szerinti nagy színpadszeretete és tisztelete gyűjtötte köréje, kolozsvári és vásárhelyi működése idején azokat, akik nemcsak szerelmesek voltak ebbe a pályába, de együtt is éltek vele. Ilyen váltólázas színház mosolygó vezetőjének maradni nem kis emberi feladat.”
A megnyitó után Cseke Péter mutatta be a Kakukkfiókák negyedik kiadását, hangsúlyt helyezve az önéletírást kiegészítő, annak tervezett köteteibe szánt közölt, illetve mindeddig közöletlen részeire, melyek jól érzékeltették a szerző gondos előkészületeit, melyekkel gyűjtötte és rendszerezte emlékeit – a második világháború értékpusztító forgatagának köszönhetően kétszer is. A keserű történetet így idézte fel Cseke tanár úr dolgozatában:
„A kastélyból a németek és az oroszok mindent kirámoltak. A könyvtárat is. Heine versei összetépve hevertek a földön, Creciu mészáros antik kötetekbe csomagolta a húst. (…) Kemény János csak nyár elejére ért haza, miután megindult a forgalom Erdély irányában. »Nagyon kevés bútorunk van, egy szobában lakunk mindnyájan« – írja Molternek – »de az ablakok egy része be van már üvegezve.« Ráadásul purifikációs bizottság elé kellett állnia, földügyei okán pedig tárgyalásokra járt, s egy ilyen alkalommal egy napi robotra is befogták Szászrégenben.
A leginkább azt fájlalta – ezt már a hagyatékában őrzött 1969-es feljegyzései között olvasom –, hogy könyvtárával együtt megsemmisültek kéziratai, nyoma veszett levelezésének. Ezért aztán nyugdíjaztatása után emlékezet-frissítő adatgyűjtésbe fogott, hogy önéletírását, a Kakukkfiákákat elkezdhesse. Már csak azért sem támaszkodhatott pusztán az emlékezetére – adja tudtára utókorának –, mert az ő irodalmi kapcsolatai nem 1926-tal, az első marosvécsi Helikon-találkozóval kezdődtek, hanem a középiskolás korában megjelent Költemények című kötetével (1918).”
A 2022-ben (éppen ötven évvel első kiadása után) újra megjelent Kakukkfiókák c. kötet gondozójaként Cseke Péter így ajánlotta a közönség figyelmébe az új kiadást:
„Ez a kiadás több mint száz lappal terjedelmesebb, mint az 1972-es. Hogy nagyszabású vállalkozását tető alá hozhassa, Kemény emlékezetfrissítő adatgyűjtésekbe kezdett. Ebben nagy segítségére volt Marosi Ildikó, akivel együtt interjúvolták meg Neményi Lilit és Kőmíves Nagy Lajost, aminek köszönhetően sok száz méter magnetofonszalag rögzítette a két világháború közötti kolozsvári színjátszás kulcseseményeit. Molter Károlyné Marosi Zsófiával is együtt idézték fel a letűnt korok embereit és eseményeit. Mielőtt elbúcsúzott volna a Farkas utcától, két napig faggatta Jancsó Elemért. Egy ilyen összegező magnószalag a bécsi diákévek emlékeit őrzi. Ezt másolta le az író leánya, Nagy Pálné Kemény Zsuzsa. A felidézett emléktöredékek a pótolhatatlanság érzetét ébresztik ma is az olvasóban: mekkora veszteség, hogy ezt a terjedelmesebbnek tervezett művet sohasem vehetjük kézbe.
A Marosi Ildikó által készített utolsó beszélgetésből tudjuk, hogy Kemény János eleve három- vagy négykötetesre tervezte önéletírását. A Kakukkfiókákat követően a másodiknak az Aprószentek címet szánta, a harmadik kötetbe akarta sűríteni a házassága időpontjától gyűjtött élet-, illetve irodalmi tapasztalatait: a helikoni korszakot; a színházzal kapcsolatos emlékeit; a második világháború alatti és utáni éveket
Születésének 120. évfordulóján – Kemény János intencióinak megfelelően – adtuk közre azokat a szövegrészeket, amelyek a Kakukkfiókák befejezése után születtek.”
Fotók forrása: a Forgatag facebook-oldala