Több mint egy évtized telt el azóta, hogy az ötös számot viselő dupla kötettel lezárult a Romániai magyar irodalmi lexikon 1968-ban indult munkamenete, melynek rendjén 1981-ben az I., 1991-ben a II., 1994-ben a III., 2002-ben a IV. és végül 2010-ben az V. kötet(pár) napvilágot látott. A több mint négyévtizedes munka magán viselte az átélt korszak majd’ minden jegyét, nyomát, az önzetlen hősies erőfeszítéstől a cenzúra packázásaiig, a kompromisszumok mérlegelésétől az „ahogy lehet” önigazolásáig, a húsz évig tartó „átmeneti korszak” visszásságain keresztül az okos és tárgyszerű észrevételektől a sommás legyintésekig.

Dávid Gyula, a kezdőcsapat még politikailag megbélyegzett alapító tagja, majd a III. kötettől a lexikon főszerkesztője így írt a vállalkozást lezáró ötödik kötet előszavában:

A jelen kötettel lezárul az a kiadvány, amely negyven évvel ezelőtt, a 200 évvel korábban, 1766-ban megjelent Magyar Athenas példáját idézve, s egy kedvezőnek ígérkező politikai konjunktúra hátszelét kihasználva, „az írásbeliség tágabb kereteire figyelmező” számbavételt tűzte ki céljául. „A törzset alkotó szépirodalom mellett – írta az első kötet előszavában a lexikon főszerkesztője és lelke, Balogh Edgár – sorra kerül itt a közirodalom (publicisztika, újságírás, bibliográfia, népművelő irodalom), a tudományos irodalom (szakirodalom, tudományterjesztés), a művészeti irodalom, valamint a művészeteknek azok az alkotásai, amelyek tárgyuknál fogva kapcsolódnak az irodalomhoz (könyvgrafika, irodalmi tárgyú képzőművészeti alkotás, irodalmi művek megzenésítése, előadóművészet és színház, rádió, televízió, film, fotóművészet irodalmi vonatkozásai).”

A vállalkozásnak nem volt intézményi háttere. A Babeş–Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke – didaktikai feladataira és szűkös anyagi kereteire hivatkozva – elhárította magától ezt a feladatot, így néhány tucat lelkes önkéntes (szerkesztőbizottság, szakszerkesztők, területi szerkesztők, egy-egy vidék magyar szellemi életének helytörténet-kutatója) vállalta, hogy a fent idézett koncepció alapján Venczel József által összeállított eredeti címszójegyzéket megpróbálják egy lexikontól műfajánál fogva elvárható adatokkal kitölteni.

Az alapeszközök sem álltak rendelkezésre, mindössze néhány részleges folyóirat-repertórium, amelyek államvizsga-dolgozatként készültek a két világháború közötti erdélyi magyar sajtó egyes termékeinek irodalmi vonatkozású anyagáról az egyetem magyar tanszékének professzorai irányításával. És persze régebbi lexikonok, részbibliográfiák, amelyek Venczel József számára a címszójegyzéknek is alapjául szolgálhattak.

A munka jellegét és főképp eredményeit természetesen befolyásolták azok a politikailag körülírt korlátok, amelyektől a szócikkekbe kerülő adatok értékelése, értelmezése során a szerkesztő és munkatársai nem függetleníthették magukat. A „kedvező politikai konjunktúra hátszele” olykor ellenszéllé vált, s bár 1970-ben, a Kriterion Könyvkiadó létrejöttével intézményi gazdája is került a tervezett kiadványnak, 12 év telt el, míg az időnként lankadó, majd újra fellobbanó lelkesedésű munkatársak – és persze a Tisztelt Olvasó is – kezükbe vehették az első (A–F) kötetet. Az 1968-ban alakított szerkesztőbizottságból akkor már egy név, a szakszerkesztők névsorából három, a helyi szerkesztők és munkatársak közül hét név fekete keretben emlékeztetett elhunyt viselőjére. És még fekete keretet sem kapott (mert kifelejtődött a szerkesztőbizottság névsorából) Venczel József, aki a főszerkesztő lelkesedését a tudós felelős egzaktságával a realitás talajára szállította.

Az első kötet megjelenése 1981-ben újra fellobbantotta az indulás éveinek lendületét, s 1983-ra kiadásra készen állt a lexikon második (G–K) kötete. Akkorra azonban a felső kiadói (és kiadó fölötti politikai) felügyelet irányából olyan ellenszél süvöltött az egész romániai magyarság felé, hogy ennek a kötetnek (az 1983-as szövegnek) a megjelenését, még ha vállaltuk volna is a drasztikus csonkításokkal járó kompromisszumot, akkor sem engedték volna meg. Inkább visszazártuk a szekrénybe a kéziratot, s annak megjelentetésére csak a diktatúra összeomlása után, 1991-ben kerítettünk sort.

Természetes lett volna ekkor, hogy az 1983-ban lezárt 2. kötet szövege, a kiadás új lehetőségeivel élve, revideálásra kerüljön. Az 1989-es változással a közlés szabadsága előtt szélesre nyílt lehetőségek viszont akkor már a korábbi munkatársak jelentős részét elvonták a lexikoni munka mellől, ezért a szerkesztőbizottság úgy döntött, hogy az 1983-as kéziratot érintetlenül jelenteti meg – mintha csak akkor mód lett volna a kiadására.

Ennek a 2. kötetnek a megjelenésekor azonban már ki is mondhattuk – s a kötetet ért kritika is kimondta –, hogy mennyi tehertételt, mennyi ideológiai és politikai kompromisszumot, mennyi öncsonkítást s a jelenségek „átpolitizálásával” mennyi kényszerű torzítást vállaltak az első kötetek szerkesztői és szerzői.

Az 1994-ben megjelent harmadik (Ki–M) és a sajtó alól 2002-ben kikerült negyedik (N–R) kötet szerkesztőjének már ezekkel is szembesülnie kellett.

A koncepción viszont – amelynek lényegét igen találóan fejezte ki Kányádi Sándor a 3. kötet egyik közönségtalálkozója alkalmával, mondván, hogy ez a „romániai magyar Noé bárkája” – alapvetően változtatni nem lehetett. Sőt az maga is tovább feszítette az amúgy is parttalannak mutatkozó kereteket: most már ki lehetett lépni azok közül a politikai határok közül, amelyek alapján a „retrográd vagy ellenséges ideológiai tartalmakat képviselő” szerzőket, jelenségeket vagy például az egyházi irodalmat teljesen kirekesztették, s érvényesíteni lehetett (volna) az értékelés irodalmon belüli kritériumait – amelyek az új szellemi horizont hatására maguk is átalakulóban voltak.

Megnövelte a feladatot az is, hogy közben kitágult az az időhatár, amelyet át kellett fognia a lexikonnak: már nem 50-60 év volt, hanem sokkal több (mire a jelen kötethez, az S–ZS betűs szócikkekhez érkeztünk, közel jutottunk a 90-hez).

Ugyanakkor rendkívüli módon beszűkültek a megvalósítás feltételei: az idő múlásával újabb munkatársak neve került már a második kötetben fekete keretbe, az 1989-es változást követő helyzetben az addigi törzsmunkatársak legnagyobb részét pedig fontosabb közösségi feladatok szólították el. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület segítségével sikerült ugyan tudományos célú magyar alapítványok és intézmények anyagi támogatását megszerezni, a támogatás működési rendszeréből következően azonban a lexikoni munka biztonsága csak egyik évről a másikra volt remélhető, s ez a rendszer alkalmatlannak bizonyult arra, hogy egy ilyen – hálátlan és improduktív – munkára vállalkozó fiatalokat, valamint a kolozsvári egyetemről a Magyar Irodalomtörténeti és a Sajtó Tanszékeken dolgozó barátaink által ajánlott diákokat, akik a kiöregedő-kihaló vagy másfelé orientálódó korábbi munkatársak pótlására jelentkeztek (volna), egzisztenciálisan is le tudjon kötni a lexikoni munka mellé . Így is elkészült és 2002-ben meg is jelent a lexikon 4. kötete, s így állt össze ennek a most megjelenő ötödik kötetnek mintegy a fele.

Ami most már magát a tartalmat illeti: a romániai magyar irodalmi lexikon szerkesztésének eredetileg megfogalmazott koncepcióján ebben a kötetben sem változtattunk: a személyi szócikkek esetében most is kritérium a legalább egy önálló könyv (eredeti vagy fordítás), de most is kivételt tettünk az egy-egy területen vagy helyi közösségben hosszan tartó pályán tevékenykedőkkel (pl. újságírókkal, szerkesztőkkel), most is szerepelnek a szócikkek között olyanok, amelyek egy-egy szakterületet összességében tekintenek át, most is önálló szócikkekben mutatjuk be az intézmények mellett egy-egy erdélyi város irodalmi és művelődési életének egészét, most is szerepel a lexikonban számos olyan lap, folyóirat, amelyben az erdélyi/romániai magyar szellemi életben valamiféleképpen feljegyzésre érdemes anyag jelent meg. Sajnos, vállalkozó munkatársak hiányában e tekintetben korántsem dicsekedhetünk a teljességgel.

A kötet szerkesztése során az írásbeliséghez nem kötött alkotók, tevékenységek esetén változatlanul problémát jelentett az »irodalmi« kötődés kezdettől fogva megfogalmazott kritériuma. Mivel ez az elvárás annak idején ürügyül szolgált arra, hogy a művészetek terén a számbavételből egyébként kimaradó alkotók munkássága is valamiféleképpen megörökítésre kerüljön, úgy gondoljuk, menthető, ha a lexikon „nyitottságát” ez alkalommal az írásbeliség határain túlra is kiterjesztettük.

Történt aztán az utóbbi évtizedben egy olyan változás is, amely szükségessé tette az eddigi kötetekben érvényesített kritérium: a magyar nyelvűség felülvizsgálatát. Főképp a természettudományok, az orvosi és műszaki tudományok terén érezhetően kitágultak a tudományos eredmények közlésének lehetőségei – természetszerűen a világnyelveken. Másrészt, főleg az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Magyar Tudományos Akadémia Külhoni Bizottsága, illetve az időközben megalakult Kolozsvári Akadémiai Bizottság vonzáskörébe került a hazai tudományosságnak számos olyan magyar művelője, akik munkahelyükön (bukaresti, iaşi-i, brassói, craiovai egyetemeken, kutatóintézetekben) a magyar nyelvűségtől teljesen elzárva fejtették ki munkásságukat. Ma a KAB-nak tevékeny területi albizottsága működik Bukarestben és Temesváron, s más román tudományos központok magyar kutatói is bekapcsolódnak azok munkájába. Az ő esetükben, úgy érezzük, nem lenne méltányos a magyar nyelvű publikáció elvárását kizáró jelleggel érvényesíteni.

És most számot kell adnunk azokról a gondokról, amelyek ennek a vállalkozásunkat végre lezáró kötetnek – amely technikai okból két részben (V/1, V/2) jelenik meg – az arculatát meghatározták.

A lexikoni előkészítő munkát úgy-ahogy biztosító támogatási rendszert 2004-ben a munka anyagi támogatására számba jöhető alapítványok olyan formában alakították át, hogy a pályázati háttér szertefoszlott, az addig éves ösztöndíjjal dolgozó fiatal munkatársaknak más megélhetés után kellett nézniük, s magukkal vitték azt a tudást, amely egy ilyen feladatkörben különben is csak évek során alakul ki.

A lexikoni munkaközösség széthullásával az örökölt anyag kézirattá érlelésének feladata, valamint a címszójegyzék tételeinek megoldatlanul maradt másik fele, a „főszerkesztőre” maradt, aki egyedül próbált megbirkózni vele – sok más feladata mellett. Hogy milyen eredménnyel – és főképp milyen hiányokkal –, azt a lexikon majdani használói tapasztalni fogják.

Egy lexikon elengedhetetlen követelménye, hogy a különböző forrásokból begyűjtött adatokat a szerkesztő megbízható bibliográfiákból ellenőrizze. Nos, erre az ellenőrzésre az élő és elérhető szócikk-alanyoktól begyűjtött kérdőívek esetében csak korlátozott lehetőség mutatkozott: a romániai magyar szerzők publikációs lehetőségei ugyanis oly mértékben tágultak ki (főképp a reál- és műszaki tudományok terén), hogy az egyes szócikkek szerkesztőinek legtöbbször el kellett fogadniuk a szerzők által önmagukról beküldött adatokat. Márpedig a szerzők legnagyobb része csak kivételes esetekben megbízható bibliográfusa önmagának.

Alapvető feltétele egy lexikonnak, hogy adatgyűjtését meghatározott időpontban lezárja. Ezt a kritériumot sem tudtuk érvényesíteni. A kérdőívek begyűjtése a lexikonszerkesztés kezdetétől fogva folyt, s voltak szerzők, akik kérdőíveiket a 80-as években töltötték ki, adataik tehát akkor lezárultak, őket magukat pedig ismeretlen helyre vetette a sors. Amikor még együtt volt a munkaközösség, kitűzött határidőpontunk 2005. december 31-e volt. A munkafeltételek lényegi megváltozása miatt viszont e határidőnél messze tovább nyúlt a kézirat lezárása, következésképpen ezt az időpontot sem lehetett már érvényesíteni. Az idő viszont telt, sok minden történt azóta, számos fontos irodalmi esemény, így talál a lexikon használója adott esetben 2009-es adatokat is.

Ha az eszményi teljességtől messze is van ez a kötet, szeretném remélni, hogy mindazzal, ami benne megtalálható, mégis hasznos. Ez indokolja megjelentetését.

Az utóbbi években nem egyszer felvetették a „pótkötet(ek)” összeállításának kérdését. Ennek én semmilyen esélyét nem látom. Először is: az első két kötet elkészülte óta több mint egy negyedszázad telt el, s ennek a történéseit nem lehet „pótolni”. Másodszor azok a kötetek olyan kényszerűségek közepette születtek, a szócikkek olyan korlátok között, olyan értékítéletek alapján fogalmazódtak meg, hogy legfeljebb „kórtünet”-ként tekinthetők. Harmadszor: aki az RMIL köteteiben közölteket „pótolni” akarja, több éves alapkutatással kell kezdenie, s ki kell építenie egy lassan már egy évszázados „korhoz” közeledő idő romániai magyar szellemtörténetét hitelesen kifejező adatbázist, és csak annak birtokában foghat hozzá egy elkövetkező lexikon szócikkeinek megszerkesztéséhez.

És ezzel párhuzamosan rögzítenie kell egy új alapkoncepciót, már nem a mindent számba vevő parttalanság jegyében, hanem kimondottan a hazai magyar írásbeliség jellegére, intézményeire figyelve. Az irodalomtudományban új szemléletek jönnek és mennek, új kánonok jegyében születnek és omlanak össze ilyen-amolyan értékrendek. Ezek között szintén lehetetlen valamiféle „pótkötet” formájában eligazodni.

Bíznunk kell benne, hogy mindezekhez egyszer csak meglesz a szükséges intézményi háttér, s a majdan örvendetes számban jelentkező fiatalok sorából összetoborozható lesz az a munkaközösség, amely egy új lexikon elkészültének szilárd biztosítéka.

A mai fiatalok közt bizonyára vannak, akik megérik ennek az új lexikonnak a megjelenését.

Kolozsvárt, 2009 decemberében

A főszerkesztő

A pótkötet dilemmáját hamar lezártuk, hiszen tudva tudtuk, hogy mire elkészülne – az optimális viszonyokkal is számolva –, elkésetté válik, így merült fel a korszerű lehetőségek kihasználásával a lexikon online változatának elindítása, a folyamatos bővítés lehetőségének fenntartásával.

Első nyereség az volt, hogy a rendelkezésre álló iratanyagból Dávid Gyula rekonstruálni tudta a cenzúra csonkításait (legalábbis jórészt), így az I. és a II. kötet a kiparancsolt részekkel kiteljesedett, s így jobban tükrözte a korszak irodalmi közgondolkozását, de persze nem mentesült az öncenzúra és egyéb hasonló viszonyulások jegyeitől.

Ezek után indult el a kiegészítések munkája, mely első sorban az adatgyűjtés összehasonlíthatatlanul könnyebb és szélesebb körű lehetőségeit vetette be. De visszamenőleg nem akartunk az elinduláskor kialakított értelmezésen, a romániai magyar írásbeliség lehető legszélesebben karolású értelmezésén változtatni, noha nyilván a kiegészítések rendjén már nem tudtuk érvényt szerezni neki. De a meglévő szócikkeket szándékunk szerint kiegészítettük a közben eltelt idő bedolgozásával, adatok kiigazításával.

Minthogy megfelelő intézményi háttérrel továbbra sem rendelkezünk, mindössze egy napi gondokkal küszködő kiadó jelenti az alapot. A csapatot pedig néhány munkatárs jelenti, akik egyéb teendőik mellett végzik munkájukat. Köszönjük a munkát támogató pályázatok gazdáinak, hogy évenként megújúlóan pártfogolják erőfeszítéseinket, anyagi keretet nyújtva a munkához.

Vállalnunk kell tehát ennek a műnek a folytatását, mindaddig, míg egy arra hivatott intézmény sokkal jelentősebb anyagi erőforrásokkal hozzákezd egy 21. századi koncepciójú-igényű munkához, mely a mai igényeknek megfelelően dolgozza majd fel a romániai magyar írásbeliség értékelő összefoglalóját/összefoglalóit.

 

H. Szabó Gyula