Leírás

A Kézdivásárhelyen élő Borcsa János kritikus, irodalomtörténész 1976-ban szerzett tanári oklevelet a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán, s ugyanitt doktorált 2000-ben. Tagja a Romániai Írók Szövetségének (1990), a Magyar Írószövetségnek (1996) és az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (2002). Jelen kötetében l tanulmányait, kisesszéit, könyvkritikáit gyűjtötte egybe. Az írások betekintést nyújtanak a mai erdélyi magyar irodalom időszerű kérdéseibe, legfrissebb műveibe.

Hűség és hozzáértés

♦ Borcsa János kritikus, irodalomtörténész 1953-ban született Kézdivásárhelyen. 1976-ban szerzett tanári oklevelet a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán, s ugyanitt doktorált 2000-ben. Szülővárosában él, „civilben” magyartanár Szentkatolnán. Kötetei: Megtartó formák (Bukarest, 1984), Szövegközelben – létközelben (Marosvásárhely, 1994), Szöveg-szigettenger (Kolozsvár, 1997), Méliusz József. Monográfia (Bukarest–Kolozsvár, 2001), Irodalmi horizontok (Kolozsvár, 2005). Újabb könyve* kisesszéinek zöme az Irodalmi Jelen című aradi irodalmi hetilapban jelent meg, aztán a Háromszék és a Székelyföld mellett magyarországi kiadványokban, mint a Forrás vagy a Napút, az egyetlen hosszabb lélegzetű írás: Tendenciák a romániai magyar irodalomban, avagy a valóságirodalomtól a szövegirodalomig című tanulmányvázlat pedig a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények (NYIRK) 2005-ös 1–2. számában látott nyomdafestéket. Bogdán László, Cselényi László, Egyed Péter, Elek Tibor, Kántor Lajos, Kenéz Ferenc, Király László, Láng Gusztáv, Markó Béla, Nagy Attila, Nagy Gáspár, Páll Lajos, Páskándi Géza, Pomogáts Béla, Sütő István, Vári Attila, Varró János, Beke György, Boér Géza, Lászlóffy Aladár alkotásai, könyvei szolgáltatják az alkalmat a megszólalásra – az írásokon átsüt Szilágyi Domokos bartóki szelleme –, no meg néhány antológia, vers-, novella-, versparódia- és esszégyűjtemény.
Vallomás a kritikáról című írásában (amely a Korunk 2005. júliusi számában jelent meg) ezt mondja Borcsa János:  Egyik huszadik századi klasszikus írónk a szavakról állította, hogy azok olyanok, mint a hírnökök: „mindazt a jót és rosszat elbeszélik, ami ott honol abban az országban, ahonnét jöttek”. Nekünk meg, akik ugyanazt a nyelvet beszéljük, a hírvivőknek kijáró módon kell fogadnunk őket. A magyar szóról emellett megjegyzi, hogy az a nép nemzetté formálásában játszotta a főszerepet, ennélfogva számunkra a legnagyobb ereklye. Egyértelmű tehát, hogy – amint írta –  „kegyelet, hűség és becsület illeti őt” (Tamási Áron). A kritikus meg – aki nem műveli, legföljebb magyarázza a csodát – a művekhez, a hiteles és érvényes alkotásokhoz viszonyulhat azzal az érzülettel, mint amivel az író a szavakhoz, a nyelvhez. A művekből próbálja kihallani, hogy milyen üzenettel érkeztek azok. Még akkor is így van ez, ha az utóbbi évtizedekben mind az írói személyiség, mind a nyelvi kifejezhetőség kétségessé vált. Nyelv által szólhat ugyanis az író a legmélyebb nyelvi válságról is…
A kritikus számára tehát a primér élmény helyett főként a nyelvi objektivációk által hordozott élmények adottak. Induló kritikusként, több mint két évtizeddel ezelőtt egy huszadik század eleji gondolkodónál találtam rá e probléma frappáns megfogalmazására, hogy tudniillik „a forma a valóság a kritikus írásaiban” (Lukács György), ma pedig egyik kiváló költőnk ezzel összecsengő gondolatát idézném, miszerint „a költők művükkel és példájukkal legalább annyira lehetnek ihletadók, mint a közvetlen lét vagy tárgyi világ” (Nagy Gáspár).
Az ihletadó művek különben indulásom idején s végig az 1980-as évek Romániájában, ha meg is születtek, komoly akadályokat leküzdve juthattak el „lélektől lélekig”. A hazai, romániai magyar írói műhelyekben születetteknek eleve veszélyeztetett volt úgymond a kihordásuk és a létük, megkínzottan, fáradtan érkezhettek, mint ama hírnökök, mások, az anyaországban és másutt létrejöttek viszont országhatárokon átsurranva, nagy kockázatokat vállalva érkeztek, de nemegyszer le is buktak. Emlékezetesek maradtak mind a mai napig azok a „találkozások” is, amikor a diktatúra mindennapi tapasztalati valóságát rögzítő művek gépiratban, kézről kézre adva érkeztek két- vagy négyrét összefogott papírlapokon, más esetben meg az ellenőrzött levegőégen keresztül keltek útra, s juthattak el a távoli rádióhallgatókhoz, mondhatni: az igére várakozókhoz.
Ki mondaná, hogy nem kegyelet, nem hűség és nem becsület illette az ilyen műveket? Azt tartom, hogy hűséget és hozzáértést egyaránt elvárhatunk attól, ki nemcsak érzi, de érteni is véli, s értelmezni is megkísérli a műveket. Az irodalom iránti hűséget még diákként volt szerencsénk megtapasztalni ébresztő hatású tanároktól a szülővárosban, a magyar nyelvhaza keleti peremén, a székelyföldi Kézdivásárhelyen. (Iskolai folyóiratunk különben Ébredés címmel jelent meg azokban az években.) Igaz, a hűséget nemcsak mint állhatatos ragaszkodást foghatjuk fel, hanem – hogy egy kölcsönzött gondolatra hivatkozzam – olyképpen is, mint „az emlékezet szabad éltetését” (Nagy Gáspár). A hozzáértés pedig a felkészültség, jártasság, szakismeret jelentésben értendő. Ezek elsajátítására volt jó alkalom a kolozsvári bölcsészkaron az 1970-es években, de később is, hiszen kiváló irodalmárok, bátor írástudók álltak ott a vártán, akikhez reménykeltő volt – s lehetett is! – fordulni. Megtanulhattuk a tudományosság alapkövetelményeit figyelembe venni, azt, hogy eleget kell tenni az interszubjektivitás, a kifejtettség, az ellenőrizhetőség és az ismételhetőség követelményeinek. Aztán nem lehetett figyelembe nem venni – sőt a kritikusi munka során alkalmazni is próbáltuk – azt a szempontot, ami Németh László megfogalmazásában így hangzik: „Nincs barbárabb, mint a külföld szempontjait fordítani a magyar irodalom ellen. De nincs sürgetőbb, mint olyan értelemmel gondolkodni magyar alkotásokon, amely sok idegen művön is gondolkozott.”
Kritikusi krédóját egy dr. Szőcs Gézának adott interjúban (Őrzés és ébresztés Kézdivásárhelyen, Háromszék, 2008. február 9.), amely a kötet végén is olvasható, így fogalmazza meg:  A kritikus is szembesül a kérdéssel: milyen célt szolgál tevékenységével, mi a kritika hivatása a szövegek produkcióját, közvetítését, befogadását és feldolgozását magában foglaló irodalomrendszeren belül. Ha abból indulok ki, amit Tamási mondott a szavakról, hogy tudniillik a szavak hírnökök, és a hírvivőknek kijáró módon kell fogadnunk őket, akkor azt mondhatom, hogy a művek is hírnökök, amelyek meghatározott üzenettel érkeznek, s következésképp olyan érzülettel kell hozzájuk viszonyulnia a kritikusnak, mint a szavakhoz az írónak. S emellett az is nyilvánvaló, hogy a kritikus számára a nyelvi élmény mellett a művek által keltett, vagyis nem primér élmények adottak. Nagy Gáspár ezt így fogalmazta meg: „a költők művükkel és példájukkal legalább annyira lehetnek ihletadók, mint a közvetlen lét vagy tárgyi világ”. A kritikus egyik feladata tehát a számára ihletadó művek fontos üzenetének felerősítése hiteles értelmezések, meggyőző értékítéletek megalkotása útján, ugyanakkor az olvasó számára hozzáférhető módon, lévén hogy az irodalomtudományok közül éppen a kritikára hárul az a feladat, hogy az olvasóközönség egy szélesebb rétegéhez szóljon. Kölcsey Ferenc, a magyar irodalomkritika egyik legszámottevőbb megalapozója fogalmazta meg Parainesisében a ma is időszerű gondolatot, hogy: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! mert haza, nemzet és nyelv három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is (…), de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség.” Az irodalom a nyelv „mívelésének” legfőbb terepe, a nyelv az irodalom alfája és ómegája. Azt a nyelvet szolgálja és virágoztatja fel, amelyből vétetett, s amelynek beszélőihez kell fordulnia, hiszen a klasszikus megfogalmazás szerint „írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével”. Azért próbál tehát tenni a kritikus, hogy irodalmi örökségünk értékei jelen legyenek a mai olvasók szellemi környezetében, s ebben számít arra, hogy lesz mindig, akiket ráébreszthet mind a nemzeti, mind az egyetemes értékekre.
A könyv bizonyság rá, hogy szerzője ennek a hivatástudatnak a szellemében jár el, valahányszor tollat fog a kezébe.
* Borcsa János: Merítés. Kritikák, tanulmányok, jegyzetek, 2005–2008, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009

B. D.

Forrás: Népújság