Az Aradi Magyar Sajtó Napján tartott Csép-kötetbemutatóról és beszélgetésről A. Odette közölt beszámolót a Nyugati Jelen hasábjain. Köszönjük neki!
Régi barátok, ismerősök találkozóhelyévé vált ismét a Jelen Ház, ahol 2001 óta minden évben az Alföld című napilap 1861. augusztus elsejei megjelenését ünnepelve megrendezésre kerül az Aradi Magyar Sajtó Napja. Ez alkalomból a Jelen Ház idén is a Nyugati Jelen napilap olvasói, újságírói és az aradi kötődésű művészek találkozóhelyévé vált, ezt erősítette az est fő tematikája, az aradi gyökerű újságíróra, drámaíróra, riporterre, rádió és televíziós szerkesztőre, Csép Sándorra való emlékezés, már csak a nemrég megjelent róla szóló, Sorskérdéseink hordozója című kötet apropóján is. A kötetbemutatót megtisztelte jelenlétével özvegye, Albert Júlia színművész gyermekeivel egyetemben.
A sajtónap keretében, annak bevezetőjeként a résztvevők megcsodálhatták Móré Sághi Annamária festményeit, válogathattak és vásárolhattak is belőlük. A kiállítást a művésznő egyik volt barátja és rokkantságában segítője, Mészáros Dávid emlékének szentelte, aki hirtelen távozott az élők sorából. Az őszies hangulatú akvarellek közül sok talált új gazdára.
A 18 órára lassan összegyűlő közönséget és az est előadóit Bege Magdolna, a Nyugati Jelen napilap főszerkesztője köszöntötte, megköszönve egyúttal az újság tulajdonosának, támogatóinak, munkatársainak a nem mindig könnyű, zökkenőmentes munkájukat, a lap olvasóinak hűségüket és kitartásukat, illetve a az Aradi Polgármesteri Hivatalnak és az Arad Municípiumi Kulturális Központnak, valamint a Pro Presens Alapítványnak a rendezvény támogatását.
Nem utolsósorban az olvasók nevében is megköszönte dr. Brauch Magdának és dr. Magyari Sárának a sajtónap előjátékaként a Nyugati Jelenben megjelent, nyelvműveléssel kapcsolatos írásait. „Anyanyelvünk őreiként fájó és nagyon is aktuális nyelvi hibákra hívták, hívják fel figyelmünket, érdemes megszívlelni észrevételeiket, tanácsaikat.”
A főszerkesztő ezt követően felkérte Albert Júliát, Csép Sándor özvegyét, hogy szóljon a jelenlévőkhöz.
„Rendhagyó könyvbemutató lesz a mai. Tíz éve halt meg Csép Sándor… Azért is rendhagyó, mert a kötet tulajdonképpen egy emlékkönyv. Ezért úgy gondoltam, hogy egy kis emlékezéssel kezdjünk, de irodalmi emlékezéssel, ezért olyan verseket válogattam, amelyek írói azok a költők voltak, akik mind sorstársai voltak Sándornak. Közülük nagyon sokan közeli jó barátok, riportalanyok voltak, és sok vers pont Sándornak íródott ezek közül. A lányom pedig egy kicsit hegedülni fog” – konferálta fel Dénes Anna-Júliát a művésznő.
A zenei momentum során Heinrich Ignaz Franz Biber Passacaglia című művét hallhatták a Kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia hegedűművészétől, majd Albert Júlia 16 verset adott elő, melyek közül több Farkas Árpád, Király László, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella és Csávossy György tollából született, de Balla Zsófia, Egyed Emese, Székely János és Kányádi Sándor verseiből is válogatott a művésznő.
Az előadásokat az emlékezés és a kötetlen beszélgetés követte Csép Sándor kapcsán. Az asztalnál Jámbor Gyula és Fekete Géza, a Nyugati Jelen (még aktív, illetve egykori) újságírói, valamint Albert Júlia foglalt helyet és emlékezett vissza Csép Sándorra.
„Ahhoz, hogy ezt az életművet nagyjából ismertessem, ahhoz nagyon hosszú idő kéne. Elhangzott, hogy 1938-ban született Aradon és sajnos jó tíz éve nincs köztünk, de egy nagyon gazdag életművet hagyott hátra. Elhangzott, hogy drámaíróként is részt vett az irodalmi életben, de szerintem nem igazán a drámaszerzés volt Sándor zsánere, hanem az újságírói, tévériporteri munkássága. Nem ezzel kezdte a munkásságát, hanem a Kolozsvári Rádió magyar adásának szerkesztőségében, ahova egy kis protekcióval jutott be. Sándor ugyanis, az akkori elvek szerint ’rossz’ családba született, mert édesapja református lelkész volt, többek között Ágyán szolgált majdnem 40 esztendeig. Sándor gyermekkora legnagyobb részét Borosjenőben töltötte, tehát teljes mértékben aradinak mondható, amit ő sem tagadott soha, annak ellenére, hogy életének legnagyobb részét Kolozsváron töltötte. A 70-es évek végén sikerült bejutnia a rádió magyar szerkesztőségébe, majd mikor megindult a bukaresti tévé magyar adása, oda került és itt teljesedett ki munkássága. Az egyetemen megpróbált mérnöki szakra iratkozni, majd megpróbálkozott a jogi egyetemmel, onnan másfél év után kirúgták ’egészségtelen’ származása miatt, így nem maradt más, mint a teológia. El is végzett három évet a teológián, majd a negyedik évben, amikor külföldi tanulmányi út is várt rá, furcsamód a teológiáról is menesztették egy baleset (karambol) miatt. 1964-ben nyugati nyomásra kiengedték a politikai foglyokat, és ekkor a kolozsvári egyetem történelem–filozófia szakára jelentkezett. Én ekkor találkoztam vele először, és ez az ismeretség nagyon sokáig kitartott” – ismertette Jámbor Gyula Csép Sándor életét, majd Csép a magyarság fogyása szempontjából előremutató, illetve televíziós munkásságáról beszélt.
A rövid élettörténeti bemutatást követően a közönség soraiban ülő Csép Sándort ismerők állhattak a jelenlévők elé, megosztva élményeiket, emlékeiket a jelenlévőkkel. Gyermekkori pajtása, Kenéz Csaba osztotta meg a Sándorhoz kötődő emlékeit, majd Puskel Péter, Ujj János, Fekete Géza és Jámbor Ilona is felszólalt, tanulmányi éveiről, jelleméről beszéltek, egy-egy vidám pillanatot is felelevenítve.
Zárásként Jámbor Gyula arról érdeklődött Albert Júliától, miként született meg a Csép Sándorról szóló könyv.
„Szóba került Bodor Pál, a Bukaresti Magyar Televízió legendás hírű főszerkesztője. Tulajdonképpen, amikor Sándor meghalt, 2013. január 16-án Bodor Pál nem jutott el Kolozsvárra a temetésére, mert óriási vihar volt, és talán le volt zárva a határ is, és az újságíró barátok nem tudtak átjutni a temetésére. Bodor Pál felhívott, nem tudott ugyan eljönni a temetésére, de feltétlenül ő akarja szerkeszteni a Csép Sándor-emlékkönyvet. Kért, hogy gyorsan szedjek össze minden megjelent és meg nem jelent írást, mert ő akarja szerkeszteni. Neki nagyon sürgős, mondta. Kérdeztem miért olyan sürgős, mert erre én most képtelen vagyok. Nem várt volt a halála. Utolsó percig reménykedtünk. Én nem tudtam akkor elővenni az írásait. Ő akkor mondta, hogy alzheimeres, és nem tudja, meddig van olyan állapotban, hogy segíthessen. Egy hónap múlva, mikor felhívtam, már nem lehetett vele telefonon beszélni, olyan hirtelen romlott az állapota, és így elmaradt és tolódott a dolog. Közben megszületett a négy unoka, és a nagyobbik, aki már 12 éves, egyre többet kérdezett a nagyapjáról, és úgy éreztem, hogy a mindennap emlegetett történeteket ismerheti a négy gyermek, de az, hogy mi volt az élethivatása, milyen gondok foglalkoztatták, hogy ki volt a nagyapjuk, talán egy ilyen könyvből tudhatják meg a legkönnyebben. Ezt a könyvet elsősorban a gyerekeknek és unokáknak ajánlottam, hogy legyen egy olyan emlék, amit bármikor, ha a kezükbe vesznek, rájönnek, hogy egy olyan korban, amikor szinte minden arról szól, hogy mindenki korrumpálható, az Európai Uniótól az erdélyi értelmiségi körökben is sorolhatnánk sajnos, mindenki könnyű karrierrel, pénzzel megvásárolható, itt az élő példa, hogy őt soha senki, semmilyen módon nem tudta befolyásolni. Ő abban a korban, amikor mindenki legalább a gyermekeit igyekezett a határon túlra juttatni, vagy bárhova külföldre, a 80-as években, ő szinte mindenkit igyekezett lebeszélni erről. Mindenkit megsiratott, ahogy minden születendő gyermeket megünnepelt. Nagyon sajnálom, hogy ő csak a legnagyobbik unoka születését élhette meg. Neki mindig minden Erdélyről szólt, a közszolgálatról szólt. Neki az életfeladata az volt, hogy valahol a közösségét segítse, a jelenét, a jövőjét, és tegyen hozzá valamit, segítse őket, és ilyen egyéniséget nagyon keveset említhetünk manapság, aki ennyi mindent vállalt fel, mint ő” – válaszolta Albert Júlia.
A Csép Sándor munkásságáról szóló kötetet a könyvbemutatót követően Albert Júlia dedikálta is az azt megvásárlóknak. A beszélgetés sokáig folytatódott még.
*