A Sorskérdéseink hordozója c. kötet múlt heti bemutatójáról gazdag beszámolóanyag készült.
Kollégákat, tanítványokat, és persze a harcostárs, feleség Albert Júliát is megszólaltatja az az összeállítás, melyet az Erdélyi Figyelő munkatársai készítettek június 13-i könyvbemutatónkról.
A videós összeállítás mellett Maksay Ágnes televíziós szerkesztő, rendező, Csép Sándor volt tanítványa és munkatársa megemlékező beszédét is közzétesszük, köszönjük neki, hogy rendelkezésünkre bocsátotta! Beszédének írott változatát a bemutatón készült fotókkal egészítettük ki.
A Sorskérdéseink hordozója c. könyv margójára
Tisztelt egybegyűltek, ismerősök, barátok, emlékezők! – és igen főként emlékezők, hiszen azért vagyunk itt, hogy Csép Sándorra emlékezzünk egy őt idéző könyv kapcsán.
A könyv valójában egy igen érdekes keveréke a Sándorról szóló emlékek gyűjteményének és az életmű felidézésének. Vannak nagyon szubjektív hangvételű mondatok, emlékképek, és –Albert Júlia szövegében – rengeteg utalás az életműre; sok az idézet a filozófus, a dokumentumfilm rendező, a drámaíró és az erdélyi magyarság megmentéséért küzdő közéleti személyiség munkásságából.
A könyvet felfoghatjuk úgy is mint egy Csép Sándorról szóló dokumentumfilm készülő szövegkönyvét. Aki megélte azokat az éveket, aki ismerte Csép Sándort, az a könyv olvasása közben – meggyőződésem, hogy – látja ennek a képzeletbeli filmnek minden snittjét, és hallja is a narrátorunk hangját. Azért is élek ezzel a dokumentumfilmes szövegkönyv hasonlatával, mert amikor azon gondolkodtam, hogy mi célból születhetett meg ez a könyv, túl azon a banális megfogalmazáson, hogy a megemlékezés céljából, akkor azt a választ találtam legmegfelelőbbnek, amit én szoktam mondani, amikor megkérdezik, hogy milyen indíttatásból készítettem ezt vagy azt a dokumentumfilmet. Ilyenkor nagyon őszintén, és tényleg meggyőződésből szoktam azt mondani, hogy azért, hogy a téma, a film tárgya iránt alaposan felkeltsem az érdeklődést. Mert ugye minden filmnek, minden könyvnek vannak hosszúságbeli korlátai. Még a nagyon izgalmas egész estés dokumentumfilm is körülbelül 90 percre van behatárolva, egy portréfilm 30 és 60 perc közöttre, ugyanígy amikor egy emlékkötetet szerkesztünk, nyilvánvaló, hogy az olvashatóság és az emészthetőség határain belül kell mozogni vele, nem lehet azt több száz oldalasra írni, mert nem olvassák el. Sem a filmben, sem a könyvben nem tudunk mindent elmondani, nem szabad sok apró információval unalomba kergetni a nézőt vagy az olvasót. Szolgáljunk inkább csak érdekes részinformációkkal, és sok mindent oly módon hagyjunk nyitva, hogy akit érdekel utána leemeljen még más könyveket is a polcról, vagy sokkal inkább – ahogyan ma azt tesszük – üljön le a laptopja elé, és ami számára még kiegészítésre, magyarázatra szorul azt ott keresse meg. Így lesz mindenkinek teljes képe a dokumentumfilm témájáról, jelen esetben pedig Csép Sándorról.
Amikor a dokumentumfilm műfaján belül portréfilmet készítek, szeretem azokat műfajilag úgy definiálni, hogy portré-, és kordokumentumfilm. Albert Júlia könyvben megjelent sorait egy ilyen portré-, és kordokumentumfilm szövegkönyveként olvastam. Sok mindent megtudunk Sándorról, de talán nálánál többet arról a korról, arról a világról, arról az erdélyi magyar közösségről amiben élt és alkotott.
Nagyon megfogott engem az a kép, amikor a pár éves – valószínűleg büszkeségében megsértett – Sándorunk hamuba sült pogácsaként becsomagol magának egy kis játékautót, majd jelenti a szüleinek, hogy akkor ő most világgá megy. El is indul, elballag a házuk közelében lévő Fehér Körös hídjának a közepéig, ahol megáll és hosszasan gondolkodik. Várja, reméli, hogy érte mennek, haza hívják, de ez – noha a szülei figyelik, nem tévesztik szem elől egy pillanatra sem – nem történik meg. Akkor hazaballag, bejelenti, hogy éhes, majd miután jól lakott közli a szüleivel, hogy többet soha nem megy világgá, mert ott semmi érdekes nincsen, inkább marad itthon, és mondjuk halászik. És ez lett Csép Sándor életfilozófiája: SOHA NEM ELMENNI A NAGYVILÁGBA, mert itthon érdekesebb, mert itthon szebb, és a sokszori kisemmizettség, megaláztatottság ellenére is úgy gondolta, hogy itthon lehet teljes életet élni. Ha most azt játszom, hogy szólok mindarról, ami elsőként bevillan nekem amikor visszapörgetem e képzeletbeli film kockáit, akkor itt most az ugrik be, hogy talán még sehol nem olvastam – ez nem jelenti azt, hogy valóban senki nem írt róla, de újságíróként az ilyesmire fel szoktam kapni a fejem, és nincs ilyen emlékem – arról a kétségbeesett vitafolyamról ami a nyolcvanas években zajlott a kitelepedő és az itthonmaradó értelimiségiek között. Sándor leírja, hogy azok, akik itthagyták a süllyedő hajót jól tudták, hogy távozásukkal az itt maradó közösséget hagyják cserben, és a legtöbbnek nem volt jó a lelkiismerete”. Most Albert Júlia a könyvben tényszerűen ismerteti, hogy Sándor az „Ahogy lehet”-et választotta. És ennek olvasatán kell gondolom sokaknak utánanézni, hogy miről is van itt szó? Hogyan is ékelődik be a „Nem lehet!” és a „Lehet, mert kell!” imperatívuszai közé, az „ahogy lehet”. Aztán bevillan egy adott ponton a könyv oldalain az is, hogy hogyan történhet az meg, hogy a kivándorolt jó barát 2004 december 5-én a kettős állampolgárság ellen szavaz, és vajon miért magyarázza, hogy az nem lenne jó az erdélyi magyaroknak. De kedves gyermekek, unokák! – utána kell olvasni annak is, hogy mi is volt a kuláklista, kik kerültek arra fel, miért nem áll ki egy református püspök egy ártatlan fiatal pap mellett? Miért nem akarják felvenni Sándort a Bukaresti Tv frissen indult magyar szerkesztőségébe? Bevillan az is, hogy merész okfejtésbe kezdett Csép Sándor a transzilvanizmus kapcsán is. Reményik Sándor meghatározását érzi magához legközelebb, miszerint „Egy mindenkitől magára hagyott nemzet töredék menekülése Istenhez.” Egy Tóth Sándornak címzett levelében arra utal, hogy a transzilvanizmus lelkiismereti kérdés volt csupán. Szép, becsületes lelkiismereti program, de nem tudott eljutni a tömegekhez, a munkásokhoz, a parasztsághoz, még a középosztályhoz sem, megmaradt az értelmiségiek panaceuma. Hogy a transzilvanizmusból nem nőtt ki startégia, nem lehetett gyakorlatba ültetni azt azzal magyarázza, hogy a baloldal nem nyújtott kezet a cselekvésképtelen polgári értelmiségnek, hanem ehelyett inkább elzárkózott és saját hatalmi törekvéseinek alárendelve mindent, észrevétlenül is, a többségi akaratnak segédkezett az erdélyi magyar kisebbség likvidálásában. És itt már el is jutunk Csép Sándor őszinte, nemzetmentő elképzeléseihez. Ő mindenkor az erdélyi magyarság megmaradását szolgálta, minden általa használt eszközzel. Ezt tette, televíziós újságíróként, ezt tette drámaíróként (érdemes egy szabad délutánon beleolvasni a Mi Bethlen Gáborba, és lehet nem fogja tudni letenni kezéből az olvasó) ezt tette amikor dokumentumfilmet rendezett és ezt tette amikor politizált. Soha nem volt RMDSZ tag, noha RMDSZ alapító volt. Ha akkor, amikor az RMDSZ gondolata megszületett tagsági könyveket osztottak volna, lehet ő kapta volna az egyes számú pártkönyvecskét, de nem lett az övé, … és nem lett párttag egyáltalán mert az összeférhetetlen volt a közszolgálati televíziózással. Aztán nyugdíjba ment, és akkor politizált is. Csalódott az akkori RMDSZ-ben és tagja lett, majd megyei elnöke az MPP-nek mondván: „Íme egy formáció, amely összeegyeztethetőnek tartja a morált a politikával”, aztán néhány évvel később utolsó politikai ténykedése már a hárompárti összefogás szorgalmazása volt.
Életének legmeghatározóbb fonala a sokoldalúsága ellenére is – úgy érzem – a televzíziózás és a dokumentumfilm készítés volt. Kiemelkedő riporter és televíziós újságíró egyénisége volt a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztőségének, mindaddig amíg az megszűnt, aztán pedig 1989 decemberében elsők között ment be a kolozsvári rádió épületébe és indította be a kolozsvári televíziózást! Az valóban történelmi pillanat volt. Lobbizott, pályázott, próbálkozott létrehozni az egész napos magyar televíziót, aminek a neve Kárpátia Tv lett volna. A legelső alakuló ülésen Marosvásárhelyen a Bernády házban ő is én is, Marius Tabacu is ott voltunk. Én akkor először és utoljára, Sándor még talán néhány alkalommal. Egyik nemtetszést kiváltó gondolata az volt, hogy a mellett érvelt, hogy a leendő egész napos magyar nyelvű televízió központja Kolozsvár kell legyen.
Televíziós időszakából talán a portréfilmjeivel alkotott legmaradandóbbat, illetve kétségtelen sikertörténet volt az Egyetlenem, filmtéma, amely végigkísérte alkotói ténykedését utolsó napjaiig. Ezt a filmet annyit emlegetík, hogy ezt már asszociálják Csép Sándor nevéhez.
Később ebből a témából, az egykézés szociológiai, lélektani vizsgálatából nőtte ki magát az Áldás népesség mozgalom. 2004 október elsején és másodikán nagyszabású konferenciát tartottak (Tőkés László püspök felkarolta Sándor elképzelését) a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány szervezésében Nagyváradon és Félixfürdőn azzal a céllal, hogy orvosságot keressenek „a súlyos betegségünkből, a népességfogyásból való kigyógyulásra.” Aztán létrehozták az Áldás – Népesség nonprofit szervezetet – amely ma is létezik, és amely Romániában egyedülálló programot valósított meg (2018 óta tart) amelynek köszönhetően évi 140 meddőséggel küzdő párnak segítenek oly módon, hogy támogatják a kezelésüket.
Nem élek vissza a türelmükkel. Zárszóként annyit, hogy a könyv lapozgatása közben leginkább arra a következtetésre jutottam, hogy van itt egy életmű, ami még feldolgozatlan, amit elemezni, értékelni kellene irodalomtörténeti szempontból épp úgy mint erdélyi magyar filmtörténeti szempontból, de még a jelenkorászokat is arra tudom bíztatni, hogy amikor a XX. század végét, XXI. század elejét kutatják vizsgálódjanak még bátran a Csép Sándor kézirataiban.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy megengedjük magunknak azt a luxust, hogy barátainktól haragban váljunk el. Mondom ezt azért, mert én egyszer haragban váltam el Sándortól. Magyarázni ezt a mostanában elhíresült Churchill idézettel fogom:
“Ha egy ember 30 éves kor alatt nem liberális, akkor nincs szíve, ha viszont 30 fölött nem konzervatív, akkor nincs esze. ” Akkor volt szívem, most van eszem, és kedves gyermekek, unokák! – ma azt mondom, hogy édesapátoknak, nagytatátoknak volt igaza. Mentségemre annyit, hogy három gyermekem van, mind felnőttek és mindenki itthon van Erdélyben,– akárcsak Ti.