Sándor János (Nv., 1888. szept. 23. – 1976. jún. 13. uo.) – orvosi szakíró. ~ István (1927) apja. Iskoláit szülővárosában, a Premontrei Főgimnáziumban végezte (1905). Egyetemi tanulmányait Budapesten az orvosi karon folytatta, ahol 1910-ben kapott oklevelet. Ezután a budapesti Erzsébet királynő Tüdőbeteg Gyógyintézetben dolgozott. Külföldi tanulmányutak (Svájc, Németország) után a gyulai József Tüdőszanatórium orvosa lett. Innen hívták be katonai szolgálatra. 1918-tól Nagyváradon folytatott orvosi gyakorlatot belgyógyászként, az Irgalmas Rend Kórházban. Az 1930-as évek végén került át a városi tüdőszanatóriumhoz, amelynek a II. világháború után igazgató-főorvosa volt. 1929-ben megalapította a Szabad Egyetem Egyesületet, ahol színvonalas ismeretterjesztő előadásokat tartott és nyelvtanfolyamokat szervezett, amíg a harmincas években, politikai nyomásra, be nem kellett szüntetnie közhasznú tevékenységét. Tagja volt az Országos Orvosi Szövetségnek, az orvosi kamara ötös tanácsának, a helyi Orvosi, Gyógyszerészeti és Természettudományi Egylet vezetőségének.
Kutatási területe főleg a tuberkulózis kezelése volt. Több dolgozatát hazai (Praxis Medici, Erdélyi Orvosi Lap) és külföldi (Budapesti Orvosi Újság, Medizinische Klinik, a londoni Lancet) szaklapok közölték.
Önálló munkája: A tüdővész és nemibetegségek elleni védekezés (Nv. 1928).
Hegedűs Nándor (szerk.): Nagyvárad kultúrtörténete és öregdiákjainak emlékkönyve. Nv. 1936–1938. 202.
(P. M. – T. E.)