Leírás

„A szállingózó hókristályok megbabonáznak. Nem látom a házakat, autóbuszokat, rohanó embereket. Azt sem tudom már, hogy félcipőben, aszfalton járok-e vagy bakancsban, hókarikával a talpamon, künn a hegyeken. […]

A hópelyhek útjának vonalából és görbéiből, a havazás üteméből azt próbálom kiszámítani, hogy tartós hóra számíthatunk máris, vagy csak futó próbálkozás az egész. Amikor szerencsés vagyok, időjóslásom még sikerülni is szokott. De a legszebb, az igazi, nagy szórakozás ilyenkor mégsem ez, hanem a másik: a láthatatlan vadak nyomozása! Képzeletem szárnyra kel, és leskelődve köröz, mint a sas, a behavazott város fölött. Suhanva száll utcáról utcára, meg-megérinti röptében gyöngéd szeretettel a puha hótakarót! S én ilyenkor azt hiszem, hogy az erdei utakat járom, a nyiladékokat, s akárcsak az ifjú vadőrök s vadászok, körültapogatom az erdőszéli bokros foltokat. Mindnyájunk kedves nyomozónapja ez, amikor a szűzhó belepte a régi vadnyomokat, hogy feltérképezze, világosan, szépen, merre vonulnak a medvék, szarvasok, a gonosz ordas, magányos vadkan, nyulak, rókák, nyestek, a veres szemöldökű, gőgös fajdkakasok.

Én is föltérképezem a vadak útját. Régi vadcsapások emlékvonalait írom bele a hóba, láthatatlan betűkkel. Micsoda jövésmenés van ezeken az ünnepnapokon! Az a sok és sokféle vad, amellyel életemben idehaza és idegen országokban összetalálkoztam, ilyenkor mind elvonul előttem; ott feketednek képzeletem vadcsapásain, a szűzhó habfehér szőnyegén. Csodálatos élmény! Csodálatos mámor!”