Kolozsvár/Cluj Napoca, Rózsa u./str. Samuil Micu 12A/3     0040 264 597 450

Lajtha László *népzene

Lajtha László – forrás: Magyar Zeneművészeti TársaságLajtha László (Bp., 1892. jún. 30. – 1963. febr. 16., Bp.) – zeneszerző, népzenekutató, zenepedagógus. 15 évesen a került Zeneakadémia zongora előkészítő osztályába, később Kodály Zoltánnál és Herzfeld Viktornál tanult zeneszerzést, 1913-ban diplomázott, ekkor kezdett Magyar Nemzeti Múzeumban dolgozni, először a hangszergyűjteményt gondozta, majd – Bartók utódaként – a népzenei osztályt vezette. Szülei ellenezték a zenei pályát, ezért állam- és jogtudományi (politikai) doktorátust is szerzett (1918). Mindeközben Lipcsében a Tamás-templom Bach-előadásait hallgatta (1909), Genfben pedig a Liszt-növendék Stavenhagennél folytatott tanulmányokat (1910-11). 1914-ben, 22 évesen önként vonult a frontra. Négyéves, tüzértisztként letöltött katonaságáért többször is kitüntették. Az I. világháború legelején ismerte meg későbbi feleségét, a színinövendék Hollós Rózát. Házasságukat mindkét család ellenezte, így a háború után, 1919-ben titokban keltek egybe, két fiuk született. Ez évtől a Nemzeti Zenede tanára lett, zeneszerzést és kamarazenét, rövidebb ideig zeneelméletet, metodikát, zeneirodalom-ismeretet, vonósnégyes játékot oktatott, bevezette a magyar népzene tanítását, foglalkozott az iskolai kórussal. A harmincas években a Magyar Rádió szabadegyetemének zenei műsorait irányította, majd 1945-től másfél éven át a Rádió zeneigazgatója volt. 1946-ban megbízták „a Magyar Néprajzi Múzeum vezetésével és munkatervének kidolgozásával”. Igazgatói pozíciójától néhány hónappal később meg kellett válnia. 1947-ben megválasztották a Magyar Néprajzi Társaság alelnökének.

Bartók bíztatására rendszeresen töltött hosszabb időt Párizsban (1911–13), ahol Vincent d’Indy, a Schola Cantorum egyik alapító tanárának tanítványa volt. D’Indy erőteljesen ösztönözte a fiatal magyar mestert a régi muzsika – főként a gregorián valamint a XVI–XVIII. század akkoriban szinte teljesen elfeledett (nem csak francia) mestereinek megismerésére, s közben a párizsi zenei életbe is bevezette. A francia fővárosban szerzett tudás, az ott kapott művészi élmények Lajtha egész életére meghatározóvá váltak, de a francia zene iránt már korábban is érdeklődött. „A kilencszázas évek elején nagy partitúrákat írtam Debussy-stílusban. Tizenegynéhány éves lehettem, mikor megismertem Debussyt, akit nem értettem meg, de érzékenysége mélyen meghatott” – vallotta 1972-ben Erdélyi Zsuzsannának.

Lajtha lászló – forrás: kultorgaphy.huLajthát a XX. század első fele egyik legjelentősebb magyar zeneszerzőjének, népzenekutatójának és zenepedagógusának tartják, de emellett zongoraművész, karmester, egyházzenész, hangversenyszerkesztő és zenei ismeretterjesztő, hangszertörténeti szakember, a nemzetközi kultúrdiplomácia kiemelkedő alakja, hazai és európai tudományszervező is volt. Talán éppen ennek az egészen egyedi életút az oka máig tartó mellőzöttségének, és annak, hogy munkássága kevéssé közismert.

„Kodályon és Lajthán kívül nincs értékes zeneszerzőnk” – írta róla tanára és mestere, Bartók Béla, aki kiemelkedő és vállalkozó szellemű tehetségnek tartotta, főleg korai, avantgárd vonásokat magukon viselő műveire utalva. A húszas évektől azonban a komponista a régebbi stílusokhoz, szerkesztésmódokhoz felé fordul. 1929-ben III. vonósnégyesét (Op. 11.) Coolidge-díjjal jutalmazták, s Elisabeth Sprague-Coolidge-nek köszönhetően művét számos amerikai és európai nagyvárosban is bemutathatta; Az új zene bemutatását céljául kitűző nemzetközi társaság, a Triton 1932-es megalakulásakor bemutatkozó koncertjének első száma is ez volt. Az 1932-es, Romain Rolland-nak ajánlott II. vonóstrió (Op. 18.) szintén korai nagysikerű műveinek egyike. A két világháború között számos művét mutatták be nagy sikerrel, s Lajthát egyformán befogadta a muzsikus szakma és a publikum.

Lajtha a kezdetektől egyformán kötődött az egyik oldalról a nyugathoz, mégpedig – az akkori Magyarországon szokatlan módon – a latinos kultúrához, főként Párizshoz, a másik oldalról pedig a kelethez, vagyis Magyarországhoz, és különösen Erdélyhez, ahonnan édesanyja származott. „Furcsa sorsra jutottam. Magyarországon legtöbbször azt írják rólam, hogy muzsikám egyik fő jellege, hogy franciás, Franciaországban meg még akkor is magyar folklórt emlegetnek, mikor én azt hiszem, és bizonyítani is tudom, hogy abban a muzsikában bizony semmi folklór nincsen” – mondta egy előadásában. Különösen fontos ihlető forrásnak és értéknek tartotta a népzenét: „Meg lehet újulni benne, meg lehet erősödni általa, ha nem külsőségeit, hanem belső lényegét, a humanitását éli át a komponista; ha nyelvezetében olyan szervesen és úgy épülnek be a népi elemek, hogy azáltal minden néphez szól.” Azt vallotta, hogy nemzetközileg is érvényes zenét csak erős nemzeti gyökerekkel lehet szerezni.

Lajtha László családjával 1947-48-ban Londonban élt egy évig, ahol filmzenék írására kérték fel. Szerződése lejártakor sokan féltették a kommunista Magyarországra való visszatéréstől, ő azonban nem hagyta magát meggyőzni. Otthon, kommunizmusellenessége és nyugati kapcsolatai miatt tizennégy éven át hiába kérvényezte, csak egyszer kaphatott útlevelet. Még akkor sem engedélyezték neki az utazást, amikor 1955-ben a Francia Akadémia (Institut de France – Académie des Beaux Arts) halhatatlanjai közé választották, holott előtte magyar zeneszerzőt nem ért ilyen megtiszteltetés. Mellőzöttsége odáig terjedt, hogy műveit egyáltalán nem játszották, gyakorlatilag minden pénzkereseti lehetőségtől elesett, bár ő a munkát nem hagyta abba, sorra születtek szimfóniái, köztük az Op. 63-as VII. szimfónia az 1956-os forradalom emlékére. Helyzetén nem javított az sem, hogy 1951-ben népzenei kutatómunkájáért Kossuth-díjjal tüntették ki.

Lajtha rajongott a legújabb technikáért, például elsők között szorgalmazta, hogy a népzenét annak hiteles környezetével, a hozzátartozó szokásvilággal, a táncokkal együtt hangosfilmre rögzítsék. Erre szervezett formában 1951 nyarától kerülhetett sor, amikor kicsit enyhült körülötte a légkör, a Népművelési Minisztérium támogatásával állandó népzenekutató munkacsoportot létesíthetett. 1953-tól haláláig fiatal munkatársaival, Erdélyi Zsuzsannával és Tóth Margittal járta fáradhatatlanul a Dunántúl vidékét, s folytatta rendkívüli jelentőségű munkáját a vokális és instrumentális történeti népzene kutatásában, lejegyzésében és rendszerezésében. 1962-ben végre ismét Nyugatra utazhatott. Hét évvel azután, hogy a Francia Akadémia tagjává választották, végre elfoglalhatta székét, tudományos előadásokat tartott, vezényelt, jelen lehetett művei bemutatóján, zeneszerzőversenyen zsűrizett.

Budapesten az V. kerületi Lajtha-ház falán tábla őrzi emlékét. Munkásságát 2001-ben posztumusz Magyar Örökség díjjal ismerték el.

 

(Sz. E. R.)

 

Tudományos művek

Játékország (Molnár Imrével, Horváth Jenő rajzaival. 1929. újrakiad.: 1990); 300 magyar népdal (kézirat. lappang? elveszett?); Népzenei Monográfiák I–VI. (Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés, 1954; Széki gyűjtés, 1954; Kőröspataki gyűjtés, 1955; Sopron megyei virrasztó énekek, 1956; Dunántúli táncok és dallamok I-II. 1962); Studia memoriae Belae Bartók sacra. A tanulmányok német, francia, angol és orosz nyelven (többekkel. Bp. 1957); Instrumental music from Western Hungary. From the repertoire of an urban Gipsy band (szerk. Sárosi Bálint. Bp. 1988); Lajtha László összegyűjtött írásai (s. a. r. Berlász Melinda. Bp. 1992)

 

Gyűjteményes kötetekben

Az 1930. évi népzenei gyűjtések. Klny. Ethnographia (Bp. 1931); 111 táncdal (Lajtha László és mások gyűjtéséből összeáll. Gönyey Sándor. Bp. 1939); A tekerő. Klny. Néprajzi Értesítő (Bp. 1939); A grammofonlemezre való népdalgyűjtés muzeológiai jelentősége. Klny. Néprajzi Értesítő (Bp. 1939); A „vadleány”. Klny. Ethnographia (Bp. 1941); Bevezető a Széki gyűjtés c. monográfiából. In A széki hangszeres népzene (szerk. Virágvölgyi Márta et al. 79–86. Bp. 2000);

 

Irodalom

Berlász Melinda: Lajtha László egy éve a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályán. Zenetudományi dolgozatok, 1978, 121. – Uő: Lajtha László (Bp. 1984) – Hommage à Lajtha (bev. és szerk. Berlász Melinda. Szombathely, 1988) – Lajtha László Emlékülés (szerk. Vinczeffy Adrienne. Szombaathely, 1992) – Fábián László: Lajtha László művészete. Magyar Zene 33 (1992), 335–375. – Győri J. László: Nem próbálta a nemzeti értékeket kihasználni. Muzsika 1992/8, 17–18. – Uő. Tudta, hogy nem az íróasztala számára dolgozik. Muzsika 1992/8, 19. – Gyenge Enikő: Önarckép tollal. Lajtha László kiadatlan levelei.  Muzsika 2003/2–4., 6. – Bíró Viola: Megjegyzések Lajtha László szerenádzenéjéhez. Magyar Zene 2013/3. 323–334.

Lajtha László teljes hagyatéka, műjegyzéke, bibliográfia a Hagyományok Háza oldalán. 

Címkék:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük