November 14-én a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Protokolltermében zajlott le egyik legújabb kötetünk, Szokoly Elek A peripravai védelem c. könyvének bemutatója.
A bemutatón a szerzővel Sebestyén Mihály művelődéstörténész, író beszélgetett. Az alábbiakban az ő beszélgetésindító könyvajánlóját olvashatják, köszönjük neki!
A Kriterion kiadó Gordiusz sorozatának legfrissebb darabja a Szokoly Elek szerzőségében megjelent A peripravai védelem 1958-1963 című kötet.
Tartottam attól, hogy társadalomtudományi szakzsargonnal feljavított (vegyített) szenvedéstörténetet fogok olvasni. Nos, ezt hívják negatív előítéletnek.
Kellemesen csalódtam. Ha ugyan ez az ideillő szó egy olyan narratívához, amely egy fiatalember nem veszélytelen kalandját meséli el az ötvenes és a hatvanas évek tizedfordulóján a nagyon szocialista Romániában. A történet a Bega partján kezdődik Facsádon, folytatódik a Maros partján és a Szamos mentén, hogy végül a Duna-parton kössön ki. Ez így földrajzi szempontból logikus, a Kárpát-medence minden folyója végeredményben a Dunába siet, annak mellékfolyója.
Na de a politikának, az emberi szabadságkorlátozásnak és szabadságvesztésnek, az önkénynek és az ideológiai kényszereknek is oda kell-e torkollania? A Bánságból a deltai Peripravába? Az álságos szabadságból a diktatúrába? A viszonylagos szabadságból a vizsgálati fogságon át a munkatáborig vezet a pálya?
Szokoly Elek emlékező irata, A peripravai védelem 1958-1963 egy hosszú irodalmi, politikatörténeti, memoárirodalmi sorban helyezkedik el. A magyar önéletírások e vonulata még a 18. században kezdődik Kazinczyval és folytatódik az 1849–1867 közötti másfél évtized szenvedéstörténeteivel, hogy a hosszú kiegyezés korát felváltó időszak után, a viszonylagos békeidőket követően, midőn inkább a nemzetiségek panaszkodnak joggal, jogtalanul, az impériumváltás és határrendezés, a Párizs-környéki békecsinálások több millió embert kisebbségi sorba, másokat többségi sorsban döntve, a börtönök irodalmát is „jótékonyan” gazdagították, megtöbbszörözték.
Az efféle irodalmi átirat, megörökítés nem volt veszélytelen…
A második világháború lezárása után a holokauszt túlélőinek ún. lágerirodalma, illetve a kommunisták üldözésének és a baloldali/kommunista illegalitásnak, földalatti mozgalmaknak a büntetésvégrehajtó intézetekben történő „gyógyítása”, az eszmélések, csalódások és messianisztikus megváltás-várások domináltak vezérmotívumként az emlékirodalomban.
A romániai ’89-es rendszerváltás újabb lökést adott ennek a műfajnak. A szocialista rendszer kifinomult és primitív elnyomó módszerei, az értelmiség elhallgattatása, az ellenzék lenullázása, a másképp gondolkodók és mondók letörése, kiiktatása jellemzői ennek az irodalmi vonulatnak, a témaválasztásnak. Jobban mondva, a témát nem a szerzők választották. Őket a témába bebörtönözték, bezárták, munkatáborba küldték, számkivetették, emigrációba kényszerítették, öngyilkosságba taszították. A hatalom játékszereivé lettek. Vagy mégsem?
© Szokoly Elek
Akik túlélték – leginkább tőlük származnak az efféle művek, tanúságtételek, dokumentumok, feljegyzések, naplók, emlékfoszlányok, konstrukciók –, sokszor hivatkoznak arra, hogy teljes egészében elmesélhetetlen, visszaadhatatlan. A traumák kezelése, a rehabilitáció évtizedekig is elhúzódik, a jóvátétel nevetséges vagy nincs is, a hitelességet olykor megkérdőjelezik a későbben született elméleti kutatók, kotorászok, amatőrök, összeesküvés-elméletek gyártói, a dilettánsok. Az aktakukacok, dossziéforgatók félreértelmezései sem ritkák.
Érdekes, jegyzem meg egy másik friss olvasmányélményem kapcsán, hogy egy évtizeddel a Szokoly Elek–Moyzes Márton elszenvedte felismerés – a romániai szocialista nemzetiségpolitika torzulásait illetően, majd ezek szóvátétele – után egy másik akkoriban annyi idős fiatalember is ugyanezekre a következtetésekre jut. Igaz, számára az elméleti felkészülés, a szakirodalom ismerete jóval több fogódzkodót és vádpontot kínál, mint a XX. kongresszus utáni évek elzártságában eszmélkedő, kritikát megfogalmazó jobbító szándékú ifjak. Amíg Szokoly Elekék még bizonyosan hisznek a szocializmus magasabbrendűségében, naivan a marxi-lenini ideológiára támaszkodnának, noha annak szorítását – a Securitate vasmarkát – is megismerik istenigazából, nos addig Ágoston Vilmos már egyáltalán nem hisz ebben a rendszerben, politikai-társadalmi-nemzetiségpolitikai konstellációban. Igaz, ekkor már Szokoly Elek szabadul és megpróbál a civil életbe visszatérni. Moyzes Márton pedig a halálba menekül.
Nem véletlen, hogy a korszak alapvicce: Mi a szocializmus/kommunizmus? Az eszme győzelme a józan ész felett.
© Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár facebook-oldala
Szokoly Elek írása lírai, emlékezésének jót tesz az enyhe irónia, tartózkodik a nagy szavaktól, a tragédiát az olvasó csak megsejti olvasás közben, utánagondolva teljesedik ki az írás értelme, iránya, a szerző hitele, törekvése, hogy az igazat mondja, ne csak a valódit.
Az írót három évtizede ismerem. Engem a sors, neveltetésem és érdeklődési köröm vele a Pro Európa Liga euro-atlanti berkeiben hozott össze. Barátságát mindvégig tapasztaltam. Szerény ember vagy inkább hallgatag, abban az értelmében, hogy alig szólott arról, ami vele történt ifjú emberként. Holott nagy idők tanúja (lásd a Bolyai egyetem bemosása). Hányatott sorsáról nem ejtett soha panaszos szót. Ebből a könyvből tudtam meg valamit – a korszak egy hiteles életdarabját. Tőle tudtam meg, hogy létezik olyan hazai település, hogy Facsád a Bánságban, és ennek a kisvárosnak szívszorító története is a peripravai évek kapcsán került képbe.
A könyvet jószívvel ajánlhatom Önöknek. Egyéni, sajátságos, olvasmányos. Akár egyetlen nap alatt elolvasható, de hatása, utóíze garantáltan jóval tovább fog kíséri-kísérteni bennünket.