Leírás

Egy nagy késéssel, a szerző halála után harminc évvel megjelenő életírást vesz kezébe az olvasó. A szerző Nagy Borbála, egy díjnyertes és egy sikerrel bemutatott színdarab, valamint eddig megjelent nyolc regény alkotója, vérbeli, szenvedélyes tollforgató, aki azonban – úgy tűnik – nem nyert bebocsátt atást az irodalmi panteonba. Ezútt al emlékíróként jelentkezik, egy olyan korszakot örökít meg egyéni szempontból, amely tele volt világrengető eseményekkel: a XX. századot. S ezzel beilleszkedik az erdélyi memoárírók sorába.

[…]

Arra nincsen „szabály”, hogy mikor kell vagy szabad megírni az élettörténetet. Rendszerint akkor ragadnak tollat a szerzők, amikor már úgy érzik, hogy életük nagy része mögöttük van, már nagy eseményre nem számíthatnak, s még erőt éreznek magukban az összegzésre, a visszaemlékezésre. Kötetünk szerzője élete 86. évében frappánsan állapítja meg: „Miközben most megpróbáltam leírni a múltat, rájöttem, hogy az önéletrajz írása valójában az a szakasza az életnek, amikor már semmi sincs belőle, csak az agykéregben, és az embernek össze kell szednie a cserepeket, hogy önmagát is meggyőzze. Csakugyan volt… csakugyan élt.”

(részletek Gaal György bevezető tanulmányából)