Leírás

A napló- vagy emlékíró min­denkor saját arcának szobrásza. Akkor is, ha nem beszél ma­gáról, hiszen belehelyezi magát a történelmi szereplők arckép­csarnokába. Minden szó, minden vonás, amellyel másokat kiseb­bít, saját portréját szépíti. De az arcképek válaszolnak – az em­lék­írók csarnoka olykor civa­ko­dástól hangos. Mintha az élők között egykor dúló viszályok, ki­tagadások és ellenszenvek a könyvek lapjain sem csitulnának –, a bajvívók holtuk után is per­le­kednek egymással. E lapokon olykor csakugyan a hiúság vá­sá­ra tárul az olvasó szeme elé, az önkörükben élő nagyságok min­den dicsőségével és nyomo­rú­ságával.