Leírás

Királyi líra

• Kevés olyan szerző van a kortárs magyar irodalomban, aki költészetben és prózában ugyanazt a magas színvonalat „hozná” egyenletesen, egy teljes életművön keresztül. S bár Király László életműve, reményeink szerint, korántsem lezárt egész, ő mindenképp ezen szerzők közé tartozik.

Király prózaírói-novellista lendülete ugyan csökkent az utóbbi években – 2003-ban jelentek meg összegyűjtött prózai írásai, Madarak árnyéka címmel –, versíró kedve azonban, olvasói örömére, töretlen. Ezt bizonyítja legutóbbi verseskönyve, amely Míg gyönyörű késemet fenem címmel jelent meg idén a kolozsvári Kriterion Könyvkiadónál, Sipos László grafikáival.

A címben foglalt „gyönyörű kés” szószerkezetnél aligha lehetne jobban összesűríteni ennek a lírának a lényegét: Király László a férfias, vitézi nekibuzdulások („fogózzunk össze, cimborák, / fogózzunk össze! Istenemre!” – Régi diáknóta) és a hajnal-ízű, melankóliába hajló elmúláshangulat („a hajnali vers – mint egy villamos / a múlt századból, amelyben születtem” – Kikezdések) költője egyszerre. Verseinek – s ebben következetes – egyik legfontosabb szervezőelve az emlékezés. Ez az emlékezés azonban nem feltétlenül azonos a nosztalgiával, a sóvárgással valami eltűnt vagy sosemvolt után: a jelent, a lírai én mindenkori mindennapjait strukturálja a lehető legtermészetesebb módon – nem nélkülözve a rezignált iróniát sem, mint például az Évfordulók című versben. Ehhez az emlékezéspoétikához szervesen hozzátartozik a személyesség: előjönnek sorban a régi és új barátok, a szerelmek és a költő mesterek (különösen erős a költészetében mindig is meglévő orosz irodalmi kötődés): Király nem fél konkrét, beazonosítható irodalomtörténeti és – egyáltalán – történeti kontextusba helyezni műveit. Ez a történet a költői én magántörténete: költeményeinek szövetébe minduntalan beleszövődik a „valódi” élet élményvilága (Itt van az ősz, [Véglegesen] elkésett válasz, Sóvárad – 2005, Vass utca).

Király László sohasem „szöveget” ír, hanem verset, költeményt – az ún. posztmodern felől nézve pedig ez fontos distinkció. Megverselt magántörténetei azonban – mint minden igazi költészetben – a legtöbb esetben nem maradnak a partikularitás, az önmagukba zárkózás szintjén: olyan természetesen fonódnak össze, épülnek egybe a korral és a történelemmel, mintha a versalany története minden ember története volna. Ilyen szempontból (is) kiemelkedő jelentőségű Az ismeretlen katonák című verse, amelyben „a száztizenhat éves barnakislány” bánata egy egész évszázad – a huszadik – állapotrajzává válik, elválaszthatatlanul.

Király László az egyediségében is történelmi jellemzőket hordozó embert írja versbe – mint jeleztük, a szentimentális ellágyulás tünetei nélkül, keserű öniróniával és néhol brillírozó humorral (Al. Nezvanoff jr.: A kabátod, Scéance).

S talán nem tévedünk, ha ebben a minden szempontból „királyi” lírában egyfajta számvetés, összegzés szándékát is felfedezni véljük: az emlékező/felidéző magatartás „sűrűsödése” mellett erről tanúskodik a könyv egyik legjelentősebb verse, a Levél a frontról, amely nem véletlenül kapott helyet a kötetegész vége felé. Vagy a Távol – ennek befejező sorainál keresve sem találhatna jobb ajánlást a recenzens: „Szólítanak majd… / Szólítottak, / és megjelentél – / ne feledd. / Hallható a hallomásban. / Látható a látomásban. / Jól van ez így.”

Király László: Míg gyönyörű késemet fenem. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007

Forrás: Krónika