Bíró Béla (Makó, 1899. dec. 11. – 1982. okt. 6., Irvine AEÁ) – művészettörténész. Szülővárosában érettségizett, a budapesti Képzőművészeti Főiskolán rajzszakos tanári diplomát (1924), a Pázmány Péter Tudományegyetemen művészettörténeti doktorátust (1930) szerzett. Római ösztöndíjas (1930–31). A kolozsvári Állami Tanítóképző Intézet tanára (1941-42), majd magántanár a kolozsvári egyetem művészettörténeti tanszékén (1943-44).
Erdélyben 1941-ben jelennek meg első művészettörténeti írásai és kritikái. 1942-től az Erdélyi Helikon műkritikusa. Cikkei még a kortárs művészekről is történeti-művészettörténelmi beállításúak. Régi erdélyi művészek c. cikksorozatában 1944-ig, a folyóirat megszűntéig portrévázlatokat közölt Sikó Miklósról, Kis-Solymosi Simó Ferencről, Bikfalvi Koréh Zsigmondról, Bergman Ferenc Antalról, Szathmáry Pap Károlyról, Nagy Sámuelről. A biedermeier kor erdélyi művészetét és alkotóinak életpályáját kutatta, e témáról írt tanulmánya (Erdélyi biedermeier művészet, Erdélyi Helikon 1944/8) jelentős. Ugyancsak az Erdélyi Helikonban megjelent tanulmányai közül említjük meg A kolozsvári Normál Rajzoda és A bonchidai kastély képei c. munkáit, továbbá a Barabás Miklós Céh és a kolozsvári Műcsarnok kiállításairól írt elemző kritikáit. Előszavával jelent meg: Barabás Miklós önéletrajza (Kv. 1944). A szerkesztésében kiadott A magyar művészettörténeti irodalom bibliográfiája (Bp. 1955) nélkülözhetetlen könyvészeti kézikönyv. Bécse, majd az AEÁ-ba költözött.