Vermesy Péter (Brassó, 1939. máj. 19. – 1989. dec. 17. Heidenheim an der Brenz, Németország) – zeneszerző, zenei szakíró, Középiskolai tanulmányait a kolozsvári Zenei Líceumban végezte (1956), a Gh. Dima Zenekonzervatóriumban zeneszerzés tanszakon, *Jodál Gábor és Sigismund Toduţa növendékeként szerzett diplomát (1962), ugyanott nyerte el a zenetudományok doktora címet (1983) a reneszánsz polifónia témában írt dolgozatával.
1962–63-ban a kolozsvári Állami *Bábszínház zenei munkatársa, 1963–84 között a Gh. Dima Zenekonzervatórium adjunktusa. 1968-ban Gaudeamus-ösztöndíjjal hollandiai tanulmányúton járt. 1985-től Németországban élt, 1987-től Heidenheim an der Brenzben volt tanár.
Zenei tárgyú írásokkal, esszékkel az *Utunkban, a Művelődésben és a *Korunkban jelentkezett; *A Hétben 1968-tól külső munkatársként állandó rovata volt (Egy zenész mindenkihez). Közben Szalay Miklóssal, Jagamas Jánossal és Orbán Györggyel bekapcsolódott a hazai magyar műkedvelő kórusmozgalomba
Fontosabb tanulmányai: Zene és zörej (*Korunk Évkönyv 1981. 134–137); Zene és anyanyelv (*Korunk 1972); Influenţe vizuale în muzică (in: Lucrări de muzicologie 1966); Egy szokványos harmóniafűzés – és ami mögötte rejlik (avagy a záróflexa dicsérete) (in: *Zenetudományi Írások 1983); Ember és zene (*Korunk Évkönyv 1983–84).
Halmos Katalinnal együtt forgatókönyvet írt a Román *Televízió magyar adásának Harangvirág című zenei műsorsorozatához, amely játékosan, hangulatosan próbálta meg a komolyzenét közelíteni az érdeklődőkhöz, főleg a fiatalokhoz. Művészetét virtuóz mesterségbeli tudás, kivételes drámai érzék és *humor jellemzi, a sziporkázó *humor alapvető zeneszerző attitűdje volt. Benkő Andrást szerint „Gyermekek és felnőttek, zenekedvelők és szakemberek egyaránt szerették, értékelték. Nem csoda, hiszen az írásnak, élőbeszédnek, de főleg a muzsikának hivatott mestere volt.”
A *Szilágyi Domokos gyermekverseire 10–14 éves gyermekek számára írott, Pimpimpáré c., a hazai magyar zenepedagógusoktól is nagy elismeréssel fogadott kötetének kompozíciói a kortárs zene megismertetését, megszerettetését célozták, a capella dalok, többszólamú, hangszerkíséretes énekek, valamint egy újszerű útmutató révén, amely a tudatos muzsikálást kívánta elősegíteni. Anyagát a szerző „zenei olvasmánysorozatként” határozta meg: „Kiolvasók olyan értelemben, hogy sok minden olvasható ki belőlük: szöveg és muzsika összefüggése, a hangrendszerek fejlődése, alapvető zenei tudnivalók, a zenei formálás elvei.”
Orbán György szerint „…a 20. század második felének jelentős magyar zeneszerzője, aki intenzív kapcsolatot tartott fenn kora zenéjének minden rétegével, a népdalgyűjtéstől a falusi kórusok szervezéséig, az avantgárdtól a színpadi zenéig, s legjobb oldalai, *humora és iróniája kitűnő szimfonikus és kamaraműveiben és operájában bontakoztak ki.” Marius Tabacu pedig így jellemezte: „A szarkazmus lovagja volt. Zenéje felkorbácsolta a kedélyeket, opera buffát írt, amikor senki sem hitte, hogy az lehetséges: »megnevettette a könnyeket«. Ötletekkel dobálózott, mint egy zsonglőr, volt, hogy elejtett egyet-egyet. De amit »kifogott«, abból igazi kaland született: kiszámíthatatlan, varázslatos, felejthetetlen.”
Ördögváltozás Csíkban c. vígoperája (Szőcs István *Tamási Áron novellája alapján írt librettójára, 1970) ősbemutatójára csak a szerző halála után, 1991-ben (újabb változatban 2001-ben) került sor a Kolozsvári Magyar Operában. Németh G. István szerint ez a mű „a második világháború utáni romániai magyar zeneszerzés mindmáig legjelentősebb színpadi alkotásának bizonyult”.
Fontosabb zeneművei: Dalolni kezdett a fény (kantáta, 1962 előtt); Az elátkozott leány (kantáta, mezzoszoprán hangra és zenekarra, 1963).
Kórusművek: Két lapádi népdal (férfikarok, 1959); Nyolc gyermekkar (1964); Békedal (vegyes kar, *Szilágyi Domokos versére, 1961); vegyes karok (Aranykút I., Aranykút II., Édesanyám sok szép szava, Elmentem én a vásárba, Tudod, rózsám, A bikali lányok, Ez a Bikal).
Kísérőzenék Madách-, Szigligeti-, Tamási, Illyés, Brecht-színművekhez és *bábszínházi darabhoz: Hamupipőke, Békahercegnő, Cini Samu, Mici Mackó, Jajdefáj doktor, Eszembesincs Kati, Csinn-bumm Zeneországban.
Fontosabb szimfonikus művek: Scherzo concertante (1958); Kamaraszimfónia (1962, államvizsgakompozíció); Concertino da camera (zongora, fúvósok, ütők, 1966); Corde sonore (vonóskar, 1968); Improvizációk (zongora, 1968, meghangszerelt változata 1974); Epitaph (fúvószenekar, 1969); Zenekari szvit (1977), valamint négy szimfónia (a II.: Solum ex clara fonta. Bartók emlékére, énekkarral, 1981; a III. utolsó Erdélyben komponált műve, 1984, a IV. pedig befejezetlenül maradt); Simfonietta, Zongoraverseny, Musica buffa „la mascarada” (a Monologo kamarazenekarra hangszerelt, kibővített változata, 1986).
Kamarazene, hangszeres művek: Recitativók (szopránszóló, kamaraegyüttes, 1974); Noveletti per quartetto d’archi (vonósnégyesre, 1980); Musica laica (szvit a Hamupipőke c. bábdarab zenéjéből, oktett, 1965); Musica buffa, Trio in memoriam Joseph Haydn (1982); A félresikerült szerenád (zongora, ütők, vonóskar, 1986); Monologo con commenti (harsonaszóló, ütős és bőgőkísérettel, 1984).
Zongoraművek: Novellette (1956-ban II. díjat nyert a középiskolás zeneszerzők országos versenyén); Rögtönzések (1968); Naenia – In memoriam Bartók (1970); Szonatina (Vermesy Andrásnak, 1976); Notturno (Vermesy Annának, 1977); Postludium in memoriam Kodály Zoltán (1978).
Életművének első, műjegyzéket is tartalmazó összegezését Németh G. István készítette el. 1996-ban a kolozsvári Zeneművészeti Egyetemen Bors László és Lászlóffy Zsolt kezdeményezésére megalakult a Vermesy Stúdió, amely a hiányzó magyar tagozatot kívánta pótolni, a magyar diákok összefogását, ugyanakkor a kortárs muzsika megszerettetését is célul tűzte ki. Keretében működött a Kós Károly-kamarakórus, amellyel Pimpimpáré-fesztiválokon vettek részt, s 1999-ig rendszeresen szerveztek kortárszene koncerteket. 2001-től ~ nevét vette fel a Maglói Zeneiskola, 2002-től pedig az ott megrendezett Művészeti Napok programját is az ő neve fémjelzi.
Zongorára és zenekarra komponált művei közül Buzás Pál gondozásában a Scherzo concertante, a Concertino da camera és A félresikerült szerenád (Arpeggione 2007), a Szórakaténusz. Zongoradarabok erdélyi magyar zeneszerzőktől füzeteiben (Arpeggione 2004, 2006, 2008) több zongoraműve, többek közt a Szonatina (I. füzet, 2004), a fiatalkori Sonatina iuvenile (2008), a Művek két zongorára c. kötetben a Scherzo concertante két zongorás átirata (2005); a Kalotaszegi népdalfeldolgozásokban (Kalotaszegi füzetek 1993), ill. a *Guttman Mihály szerkesztette Romániai magyar zeneszerzők kórusgyűjteményében (szerk. Arpeggione 2008) több kórusműve (Ipa, Iva, Páva, Virágének, Elmentem én a vásárba stb.) jelent meg.
Hagyatéka az OSZK-ban, a Zeneművészeti Egyetem könyv-, ill. hangtárában, a bukaresti Zeneszerzők és Zenetudósok Szövetségének (UCMR) archívumában, néhány művének felvétele a Kolozsvári *Rádió szalagtárában is megtalálható.
László Ferenc: Játsszunk zeneszerzést – miért ne? *Utunk 1976/37; uő: Európai zenepalota. V. P. újra itthon. Helikon 1991/3; uő: V. P. és a szolgálatos ördögök. *Korunk 1991/5; uő: Erdélyi Elégia. *A Hét 1998/29. – Barabás Béla: Zenei bizonyságtétel. *Utunk 1981/15. – Demény Attila: V. P. III. szimfóniája. *Utunk 1984/23. – Benkő András: „Minden hang muzsika nekem”. Búcsú V. P.-től. Helikon 1990/13. – Németh G. István: V. P. Bp. 2006. – Angi István: Operaesztétikák. Játék a szöveggel (V. P. Ördögváltozás Csíkban c. operájáról). Helikon 1991/35. – Demény Attila: Imhol kerekedik. Helikon 1996/13.
(B. J.)