Leírás

„Mítosz születik itt, egy olyan nép körében, amelyből nagymértékben hiányzik valódi történelme reális összefüggéseinek tudata, amely nem emlékszik úgy saját múltjára, mert kiámították belőle. A madéfalvi veszedelem, Gábor Áron és még egy-két esemény, egy-két név: Tamási Áron és a festő Nagyok, és még egy-két név, és kész; valahol ez a nép nem vehetett tudomást saját magáról, nem tudja tudatosan eredetét, száz évekig üres lap a múltja. És ezért megteremti a mítoszt, múltját a szolidaritásban kozmikussá növeszti, valahol a reális és az irreális határán itt, ma, mesebeli erővel éli át azt, amiről oly keveset tud. Nincs illúzió, amely olyan reális erővel hatna, mint ez a történelmi önteremtés, az az óriási feszültség, amellyel ez a nép még saját múltját is létrehozza. Ebben van szükségük egymásra, és mindenkire: szolidaritásuk szinte emberfeletti igénnyé növekszik: vendégszeretetükbe, segíteni akarásukba el lehet sorvadni, szívességeikben a jóindulat már szinte öncélúvá válik.” – áll Bretter György Temetés Zsögödön című 1968-as írásában.

A rendszerváltással indult korszak nagy ígéreteivel (határok spiritualizálódása, a liberális demokrácia győzelme, az európai identitás újjáalakulása) szemben napjainkban azt látjuk, hogy helyi, regionális identitások erősödnek fel, vagy olyan identitásépítések indulnak meg, amelyek néhány évtizede még elképzelhetetlenek voltak. Bár a székely identitás nem ilyen új keletű – a múltba, jóval a modern nemzetépítés kora elé nyúló, valós történeti gyökerei vannak –, napjainkban azt látjuk, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalmon belüli, egy magyar dominanciájú régió létrehozását célzó politikai törekvéssel kialakulóban van egy olyan kulturális piac – nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is –, ahol a székelyföldi azonosságtudat egyes külső jelei nagyon hangsúlyosan megjelennek. Ezek az identitásjelző szimbólumok nemcsak a Székelyföldön bírnak mozgósító erővel, hanem a romániai magyarság körében és az egész magyar etnokulturális közösségben. Nyilvánvalóan különböző jelentése van a székelynek tekintett rovásírás elterjedésének, a székely himnusz és a székely zászló nemzeti folklorizációjának, a Székely Könyvtár száz kötetének, a Székelyföld története több mint kétezer oldalának, a Budapesti Székely Bálnak vagy az (igazi/ valódi) Csíki Sör körüli hercehurcának. Egyvalamire azonban mindannyian példák: a „székelység” tematizálása iránt társadalmi érdeklődés van, képes a közösség megszólítására, és már nemcsak a regionális kötődések egyike, hanem a magyar kisebbségi és a magyar nemzeti kollektív tudat lényeges részének tekintik.

Csak nagyon felületes szemlélő gondolhatja azt, hogy mindez a semmiből jött. A mostani kötetünkkel arra vállalkozunk, hogy ennek a székely identitásépítésnek megleljük a történelmi gyökereit, felvázoljuk a társadalomtudományi, irodalmi, művészeti kiterjedését, rámutassunk a Székelyföldről szóló diskurzus állandó és új elemeire, feltárjuk e percepció kistáji, regionális, erdélyi és magyarországi vagy akár még további mozzanatait. Hogyan alakítják a regionális önképet a székelyföldi közművelődési, társadalomépítő, örökségesítő mozgalmak és intézmények? Hogyan nemzetiesedik a regionális azonosságtudat Trianon után? Hogyan jelenik meg mindez a Székelyföldön kívül, a magyar nemzetépítésben; a székely egyesületek, társaságok révén; az 1918, 1944, 1986 utáni nagy menekülthullámokkal? Honnan ered a „pusztuló” közösség és ugyanakkor a „szupermagyar” beállítódás állandósága? Miért van az, hogy a Székelyföld minden más magyar tájnál határozottabb körvonalakkal van jelen a magyar társadalom mentális térképén,
a székelyek pedig a nemzeti önazonosság legautentikusabb képviselőiként tűnnek fel a nyilvánosságban?

Ez a kötet az akkor még MTA TK Kisebbségkutató Intézet és az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoportjának 2018. május 24-én rendezett, a könyvünkkel azonos című konferenciáján elhangzott előadásokra épül. A kezdeményező és címadó Ablonczy Balázs volt. Mindez a Székely önképépítés a 19–20. században c. OTKA-program keretében készült.

(részlet a kötet bevezetőjéből)