Leírás

Az önéletrajzi és publicisztikai részekben bővelkedő kötet számos idézetet, vendégszöveget is tartalmaz, az intertextusoknak sincs híján. A címe Márai Sándortól eredeztethető. „Csodálatos – mondja a nagy író –: mennyire érzékenyek az emberek. Mint egy rózsa. Mint egy kankalin. Oly végzetesen figyelnek minden szóra, mely hiúságukat sértheti, mint senki és semmi az élők világában. Egy hanglejtés is halálra tud sebezni egy embert, igen, már az is, ha éppen hallgatsz róla, mikor ő úgy várja, hogy dicsérjed, vagy helyeselj neki: örökké ellenségeddé változtat egy embert. S ugyanezek az emberek, akik ilyen félelmesen finom hallással érzékelnek mindent, ami személyükre vonatkozik, akik egy kézszorítás bensőségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén is átérzik a személyük felé villanó véleményt vagy igazságot, ezek a mimózánál gyöngédebb és érzékenyebb emberek gondtalanul követik el a legotrombább aljasságokat, szemrebbenés nélkül kegyetlenkednek, közömbösen és néha jókedvűen is. Az emberi léleknek ezt a rugalmasságát nem érdemes bírálni; csak tudni kell erről. S nem lepődni meg semmin, soha.”
Néha szó szerint, máskor viszonylag szabadon idéztem vagy felhasználtam, parafrazáltam nagy alkotóink, köztük Ady Endre, Áprily Lajos, Bözödi György, Csokonai Vitéz Mihály, Dsida Jenő, Gyulai Pál, Horváth István, Szergej Jeszenyin, Jékely Zoltán, József Attila, Kosztolányi Dezső, Petőfi Sándor, Sinka István, Szentimrei Jenő, Szentiváni Mihály, Szilágyi Domokos és más jeles emberek szövegrészeit – hogy a magam dadogó mondatai közelebb kerülhessenek az  olvasóhoz. Kérem, nézzék ezt el nekem!
Bölöni Domokos

Bölöni Domokos Szélrózsa kankalin c. könyvéről

A Szélrózsa kan­ka­lin alig so­rol­ható a meg­szo­kott iro­dal­mi műfa­jok közé. Első része a szerzőről szólna, de mégsem csak róla, hi­szen az erdélyi szűkebb pátriát, a néprajz­ban a két Küküllő közén Vízmelléknek mon­dott tájegység, kistáj népének létét ele­venítené meg, miközben közvet­len beszédmódjával az erdélyi fal­vak sajátos prob­le­ma­tikáját vetíti az ol­vasó elé.

Mint mi­kor va­la­ki csem­balón ad elő igen­csak mai da­ra­bot: ere­de­ti min­den, au­ten­ti­kus. Mégis, hej, bíráló élű, pat­togó rit­musú, játéko­san metsző, oly­kor a szatíráig vágó stílus­ban. Mind­azáltal mindvégig élvez­hető, közért­hető, ol­vasmányos han­gon. A történet tra­gi­kumát ekként próbálja ol­da­ni a szerző, és per­sze: miért is si­kerülne neki.
Arról szól a jaj­gatás, hogy ha nem ve­szik is el, ak­kor is ma­gunk ad­juk oda, csak­nem ingyért, a földünket. Nincs értel­me a harsány szóla­mok­nak, a seny­vedés csontvázai sut­tog­va is elkótya­vetyélik a világot.
Akik sem­miért sem dol­goz­tak meg, soha.
Rabló ölébe hul­lott préda, so­sem állt ki az útszélre; ügyvédek hor­dozzák a sza­po­raságot.
Min­den­ki sze­ret­ne mi­ha­ma­rabb sza­ba­dul­ni a történe­lem terhétől. Ezek a régiek új suttyói. Aztán min­den­ki meg­venné a ter­helt történel­met. Ők az újak főurai.
Középen min­dig kifárad, ki­nyu­had, meg­hal, el­pusz­tul az is, aki végül nyerővé nyek­kentődik.
De per­sze nem erről szól a könyv.
A máso­dik szövegrész több­nyi­re önkényes válo­gatás eredménye. A pub­li­cisz­ti­kai szövegsátor kiegészíteni kívánja, amit a szerző az elején mint­egy mottóként így fog­lal ke­ret­be: Mon­da­tok az éle­temből.  Bölöni Do­mo­kos­nak az „élete”: gyer­mek­ko­ra (kevésbé „mi­ori­ti­kus”, mégis örök emlékek vitrálja­i­ba vil­logó) tájai és a felnőtté válás oly­kor ne­vetséges, máskor géppuskásan pergő po­fo­nok­kal járó, egy éle­tre képen sirítő fal-élményei között zaj­lik; nem is zaj­lik, ha­nem csak bukdácsol, mint erdős-bok­ros le­gelőn az el­ve­szett jószágát hasz­ta­lan szólon­gató ta­risznyás legényke kányádis ri­a­dal­ma, erős vad­ri­asztó ál-károm­kodásai…És a felnőttek: ők a Med­ve.
Nincs műfaja en­nek a könyv­nek, mégis rögtön azo­nosítható. Ez az em­ber itt is, akárcsak a nevével össze­kap­csol­ható rövid műfaj­ban, pusz­ta önmagát adja. Oly­kor vázla­to­san, máskor türel­me­seb­ben. Nem sze­re­ti a hosszas dumát.
De a mi­atyánkos imádságig sze­re­ti a nagy elődök pompás val­lomásait, lel­ki tel­italála­ta­it, ókori lélek­kel gyönyörködik bennük, ezért is il­lesz­ti a szebbnél szebb tükörda­ra­bo­kat a kötet csil­logó csempéi közé.
Hu­mo­ra az érdes tető, ame­lyet a bánat köré húztak az ácsok, hogy a világ fölött is ma­rad­jon szivárvány a szívünkről. (Damján B. Sándor)

Bölöni Do­mo­kos: Szélrózsa kan­ka­lin, Kri­ter­ion Kiadó, 2014.

EIRODALOM SZERKESZTŐSÉG

Forrás: Eirodalom