„Azt szeretném, hogy ne kötőjeles kanadai legyek” – interjú Horváth Sz. Istvánnal

Olyannak képzelem ezt a beszélgetést, mint a három az egyben kávét, amiben benne van a kávé, a cukor, meg a tejpor. Tehát ne csak a könyvet mutassuk be, hanem a szerzőjét is, beszéljünk a te történetedről, illetve arra is térjünk ki, hogy Horváth Sz. István a magyar nyelvű blogok atyja, hiszen ha minden igaz, akkor 2002-ben te voltál az első, aki magyar nyelven blogot írt s készített. Kezdjük akkor veled, beszéljünk azokról az évtizedekről, ami még Kanada előtt volt, aztán áttérünk oda, hogyan is kerültél te ki Kanadába, s ott hogyan élsz azóta.

Kolozsváron születtem, ott nőttem fel, ott jártam középiskolába. A mai Báthory akkor 11-es számú líceum néven futott, ott jártam filológia osztályba, majd orosz-magyar szakot végeztem, utána kikerültem Désre tanárnak. A volt tanítványaim szerveztek a napokban író-olvasó találkozót, könyvbemutatót, ahol nagy örömmel láttam viszont őket. Mai napig az Oszi néven emlegetnek. Hét év tanítás után műszaki fordító lettem egy kolozsvári kisipari szövetkezetnél, ipari cégeket szolgáltunk ki. Én orosz import berendezések technikai leírását fordítottam románra. Ez nagy kihívás volt, mert ugye mi gyönyörűen tudtunk beszélni az esztétikai kategóriákról ilyen és olyan költő műveiben témában, de azt, hogy leesett a csészém, letörött a füle, ilyeneket nem tudtunk mondani. Mert ezt nem tanították az egyetemen. Mikor kinyitottam az első ilyen műszaki leírást, ami – megtanultam magyarul – a repülőtéri csigarotoros hóekéről szólt, abban csak a kötőszókat értettem, a többit nem. Az összes műszaki dolog közül csak a kalapácsot, mert azt a sarló és kalapácsból tudta az ember, de egyebet semmit. Néhány év alatt azért kikupálódtam, belejöttem, és ezt csináltam addig, amíg el nem mentem Magyarországra, tehát ’88-ig. ’88 elején mentünk az akkor tizenhárom éves fiammal. 

Áttelepültetek vagy kint maradtatok?

Ez egy becsületes névházasság volt, ahogy ezt illett akkoriban csinálni. Jó pénzért egy nő vállalta. Az fájt, hogy mi mindig okosabbnak tartottuk magunkat, de anyagilag átvert. Ez nagyon fájt. De túléltük ezt is, mindent túléltünk, mert a túlélési technikákban a kelet-európai ember jó. Végül ott éltünk kilenc évet, abból én az utolsó kettőn már nem ott dolgoztam. Egyre inkább megutáltam. Ezt később Kanadában úgy meséltem, hogy Kelet-Európában sok a kerítés, sok a nyelv és sok a határ. Ergo nem jó hely. Úgy mentünk el, hogy az óvatos ember azt mondja, két út áll előttem: elmegyek külföldre dolgozni, vagy tovább emigrálunk. Azt gondoltam, el kéne indítani mind a kettőt, hátha bejön az egyik. Hamarabb bejött a külföldi munka. Azt a korszakomat úgy nevezem, hogy szeretetszolga voltam, mert aki egy szeretetszolgálatnál dolgozik, az szeretetszolga. Csak azért ügyelni kell erre a kifejezésre, a netre nem szabad feltenni, mert az automatikus Google fordítók sex slave-nek fordítják, és ugye az nem ugyanaz. Ergo, szeretetszolga lettem, ilyen humanitárius missziós küldetést vezettem.

Egy egyházi szervezetnél? 

Van Svájcban egy óriási szervezet, ami a protestáns egyházak ilyen irányú erőfeszítéseit fogja össze. Egy nagy ernyőszervezet, ahhoz a Lutheránus Világszövetségtől kezdve rengeteg nagy szervezet tartozik, az a neve, hogy Action by Churches Together (ACT). Ők nagyon okosan azt mondták, Nyugaton van pénz, adakozási kedv, mi összeszedjük ezt a sok pénzt, de fogalmunk sincs, hogy mi van Kelet-Európában. Keressünk egy helyi szervezetet, ahol van nyelvismeret, helyismeret, tudás, és akkor mi adjuk a pénzt, ők meg ültessék életbe azokat a projekteket, amiket terveztek. Na, így keresték ők meg az akkor aránylag fiatal és nem túl nagy Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálatot. Én az ő képviseletükben és az ACT által adott pénzzel kerültem előbb Boszniába, onnan aztán jutalomutazásként Csecsenföldre. Illetve először Dagesztánba, aztán onnan Csecsenföldre, mikor már nem lőttek állandóan.

Elég szép jutalom lehetett…

Aztán onnan egy háromhetes budapesti megálló után mentünk is Kanadába. Én maradtam volna, nagyon szerettem ott a csecsen fiúk között. Volt négy testőröm, fiatal, huszonéves gyerekek, tőlük rengeteget tanultam, nagyon jó kis csapat volt, de járt le a kanadi bevándorló vízumunk, mert közben azt is megkaptuk, és akkor el kell menni Kanadába. Mondtam, majd én jövök hamarosan vissza. De nem jöhettem, mert ha több mint hat hónapot távol vagy, akkor elveszíted a bevándorló státuszt. Akkor mondták, üljek nyugodtan Kanadában három évig, utána megkapom az állampolgárságot, és aztán annyit s addig mehetek, ameddig a szemem lát. Na de nem úgy történt, állampolgárság az lett ugyan, de nem mentem vissza, mert elveszítettem kapcsolatokat, már nem kerestek meg, nagyon hamar kikopsz ebből az egészből. És akkor körülnéztem, hogy na, mihez kezdhetek itt. Tehát ennyi volt Kanada előtt.

Érdemes nyitnunk egy zárójelet, mert te azelőtt, hogy elmentél volna Kolozsvárról, nem csak orosz műszaki szövegeket fordítottál, hanem újságíróként, színházi szakíróként is dolgoztál.

Ezt pontosítanám, ugyanis Erdélyben én soha nem voltam újságíró foglalkozásszerűen.

Pedig sokat írtál.

Igen, rengeteget írtam.

Rádióztál is, ugye?

Egy kicsit rádióztam is, de főleg színházkritikusként, riporterként voltam ismert. Nagyon sokat jártam Váradra is, mert nekem volt kiosztva Várad, a színház, váradi bemutatókra én jártam, ahogy Szatmárra is.

Ki osztotta ezt így le?

Például Banner Zoltán, meg Marosi Péter, akkoriban, még a régi Utunknál ők voltak ennek a rovatnak a felelősei. Hol Marosi küldött, hol Banner, hogy na, menjél Váradra, mert lesz bemutató. És akkor én Désen felültem a Iasi-Temesvár gyorsvonatra, miután végeztem a tanítással, eljöttem idáig, aztán éjjel visszavonatozm, és másnap tanítottam megint. Később, mikor műszaki fordító voltam, ez könnyebb volt, mert azt otthonról végeztük ilyen muncă la domiciliu címen, ma ez a home office. Színházba akkor mentem, amikor akartam, az már egy laza program volt. Én nagyon szerettem volna újságíró lenni, ez volt az álmom, hogy újságíró legyek. Fel akart venni a kolozsvári helyi napilap, az Igazság, a Művelődés, az Ifjúmunkás, a Kolozsvári Rádió, a bukaresti tévé Magyar Adása. Mindenki fel akart venni, mert milyen ügyes fiú vagyok, de a belügyi szervek mindig azt mondták, hogy nem lehet, mert nem megbízható ez az ember, mármint az ő szempontjukból.

Valami folt volt az életrajzodban?

Én a mai napig nem tudom, hogy mi volt. Ezt soha nem mondták, csak annyit, hogy nu se poate – nem lehet. És akkor ennyiben maradtunk, pedig még a Napsugár is fel akart venni. Ha nem, hát nem. De írhattam, közölhettem qz újságokban. Volt egy Balázs Ferenc-monográfia, amit még Mikó Imre kezdett el, aztán Kicsi Antal folytatta. Közben mind a ketten meghaltak, és akkor Dávid Gyula a Kriteriontól kérdezte, hogy nem lenne kedvem befejezni? Hályogkovács módra belevágtam, akkor még nem tudtam, mennyire hosszú távú kihatással lesz rám Balázs Ferenc ideológiája, filozófiája, az ő hittételei. Nagyon érdekes ember volt, szinte beleszerettem az egész élete történetébe. Amikor ez a könyv 1983-ban megjelent, az szerepelt a borítón, hogy Mikó Imre, Kicsi Antal, Horváth Sz. István, s persze a cím: Balázs Ferenc. És akkor Marosi Péter viccesen megjegyezte: már csak maga él ezek közül ezen a borítón. Akkoriban volt a Kriterionnak a Horizont könyvek sorozata, abban sok orosz író műve jelent meg. Ezekhez kellettek elő-, meg utószók abban az időben. Szóval én közölgettem, csak nem engedtek hivatásszerűen újságírónak lenni. Ez mindig rosszul esett, fájt, az összes volt kollégám, szinte mindenki valahova bekerült, csak én nem. 

Aztán mikor elmentünk Budapestre, – ott kilenc évet éltünk, tehát Erdély és Kanada között volt kilenc év Magyarország – bezzeg ott két hónap alatt újságíró lettem, és ettől nagyon meg voltam magammal elégedve. Előbb a Köznevelés, a pedagógusok szakmai lapjának a munkatársa voltam. Ugye tanárként volt némi affinitásom hozzá, ráadásul a Kolozsvári Rádiónál egy ideig pedagógiai rovatom volt, ahol tanáremberként osztottam az észt. 

Majd miután a romániai ’89-es nagy felfordulás volt, utána kerültem az akkori legelső nem állami magyar laphoz, a Mai Nap című bulvárújsághoz, ott dolgoztam. Az egy nagyon jó időszak volt, jó csapat, Andrassew Iván volt az egyik legjobb kollégám. Ott dolgoztunk együtt, amíg tulajdonosváltás nem történt, új főszerkesztő kinevezése, aki hozta a maga bandáját, és harmincvalahányunkat egy hét alatt mind elküldtek. Én akkor azt mondtam, többet nem írok, kész, ebből elég volt, pedig már eljutottam oda, hogy rovatszerkesztő lettem. Onnan felfelé már nem vágytam, adminisztrációval bajlódó főszerkesztő soha nem akartam lenni. Ennélfogva elmentem átmeneti állásokba, aztán jött Bosznia, Csecsenföld, végül Kanada.

Jó, akkor bezártuk az erdélyi zárójelet. Jöjjön Kanada! Mi volt a leginkább szembetűnő első látásra?

A mérete. Néha furcsa dolgokat kérdeztek az itthoniak, akár erdélyiek, vagy magyarországiak, mert ott is sok barátom lett, nekik megpróbáltam elmagyarázni, hogy milyen ez a kontinensnyi ország. Volt, hogy megkértek, a szomszéd tartományból hozzak el valamit. Mondom, az nem úgy van, hogy átugrok a szomszédba. Mikor mi átköltöztünk Winnipegből Hamiltonba, az 2271 kilométer volt. Amikor ilyen szívességre kértek, mindig mondtam, barátom, vegyél elő egy térképet, keresd meg azt, hogy Felső-tó, Lake Superior. Mondom, abba Ausztria elsüllyed. Na, innen kiindulva gondold el a méreteket. Kanada óriási, körülbelül száz Erdély. Százezer négyzetkilométer nagyjából, ami ma Erdély a Partiummal együtt, Kanada pedig tízmillió négyzetkilométer. Még Ontario is, ahol én lakom most, az is tízszer akkora, mint Erdély. Szóval elképesztőek a méretek. Mindig úgy éreztem, el vagyok veszve, mert olyan kicsi vagyok ebben a nagy-nagy térben. Egyszerűen nem emberléptékű a táj, óriási a táj, olyan nyomasztóan nagy. Fennséges, gyönyörű, imádok autózni Kanadában mindenfelé. Különösen az Atlanti-óceánhoz közeli rész, a tengermellék. Ott van három ilyen terület Új-Skócia, Új-Brunswick vagy a Prince Edward Sziget. Mikor először ott autóztunk, mondtuk, na, ez olyan, mintha otthon lennénk. Kicsi falun megy át a kanyargós országút, domboldal, erdő. Valamennyi az otthonosság érzetét adta. És ebben az volt az érdekes, hogy ekkor már egy Kanadában megismert boszniai asszonnyal éltem, ahogy azóta is, és mikor én felüvöltöttem, hogy á, ez olyan, mint Erdély, ő azt válaszolta, pont ezt akartam mondani, hogy ez olyan, mint Bosznia. Végre itthon érezzük magunkat, mert olyan dimbes-dombos, és az ő országuk is egy pindurka kis ország. 

Annak, aki nem járt ott, nyilván a filmélmények jelenthetnek valami támpontot. Sokszor Kanada kapcsán témaként az Egyesült Államoktól való különbségtétel jelenik meg. Hogy előbbi nem olyan zsúfolt, nem olyan zajos, nem olyan akármi. Miközben amerikai filmekben Kanadáról, a kanadaiakról nem ritkán ironikusan lesajnálva beszélnek, hogy hát ezek a szegény, jámbor emberek. Nyilván egy országgal, egy néppel kapcsolatban sok közhely ismert. A közhelyek jó részéről pedig előbb-utóbb kiderül, többnyire igazak, legalábbis nem állnak távol az igazságtól.

Így van. Az egyik ilyen, amerikaiak által terjesztett közhely, hogy a kanadai, ha rálépsz a lábára, ő kér bocsánatot. Mindenre azzal felel, hogy I’m sorry. Mindig nagyon udvariasak, és I am sorryt mondanak akkor is, ha nem ők a hibásak. Ez megvan, ez valóban az egyik jellemzőjük.

Ez a magatartás arra is vonatkozik, aki netán franciául kér bocsánatot?

Na, hát én annyit nem éltem közöttük, de ők, a kanadai franciák azért egy kicsit másak. Az angol-francia ellentétről a könyvben is írtam, ami kényes téma, egyik oldal sem szeret erről beszélni, mert nem PC.

A kanadai emberre mi jellemző azon túl, hogy bocsánatot kér, ha a lábára lépnek?

Az, hogy állandóan különbözni akar az amerikaiaktól. Ugyanazt a nyelvet beszéljük, a tévék kínálatában talán több is az amerikai csatorna, mint a kanadai, de azért mi, kanadaiak mindenképpen különbözni akarunk. Már csak azzal is kezdve, hogy a mi helyesírásunk közelebb áll a brit helyesíráshoz. Ugye sokáig voltunk brit gyarmat, hosszabb ideig, mint az amerikaiak. Szóval gyakran előjön, hogy mi mások vagyunk. Néha jóformán nem is érzed, vagy nem tudod megállapítani, hogy ezt most miért hangsúlyozzák. Például azt tartják, sok amerikai a nagyvilágban járva azt hazudja, hogy kanadai, mert minket szeretnek a nagyvilágban, őket pedig nem. Amúgy ez kölcsönösen megy, sok buta amerikai néha úgy nevezi Kanadát, hogy a Great White North, a nagy fehér észak. Erre mondjuk, hogy tévedés, mi nem élünk igluban, nem egész Kanada lakik jégkunyhóban, szóval ilyenekkel maceráljuk őket. 

Mik ezen a téren a saját tapasztalataid?

Kanada azért nekem is civilizáltabbnak tűnik, már csak onnan kezdve, hogy nekünk van általános orvosi ellátásunk Amerikával ellentétben, ahol vagy meghalsz, vagy tönkremész. Ez a két variáció van, olyan árak röpködnek az egészségügyben, ami tényleg megfizethetetlen. Míg nálunk, ahogy minden normális országban, van egészségügyi ellátás, meg az egész kicsit nyugisabb. Ugyanakkor mi kanadaiak szeretjük a status quo-t, semmiből ne csináljunk nagy felhajtást, nagy változást. Egy érdekesség, mikor kitört az amerikai függetlenségi küzdelem az 1780-as években, akkor egy egész nagy népcsoport felvándorolt a mai Kanada területére, mert az még mindig a király fennhatósága alatti gyarmati terület volt. Ezeknek a mai napig rendkívül erős lobbijuk van. Van egy vidék, ahol országút van róluk elnevezve, illetve egy építészeti stílus, az úgynevezett United Empire Loyalists. Tehát ők a lojalisták, akik nem akartak semmiféle forradalmi felfordulást, ők a biztonságot, a hosszú távú nyugalmat, békét, a polgári életet választották, főleg Torontótól keletre telepedtek meg. Ez egy nagyon erős politikai nyomulás volt, hogy mi megmaradunk brit alattvalóknak az izgága amerikaiakkal szemben, akik függetlenedni akartak. És valahol ez a nyugalom és a középszer ma is jellemző. Sokszor volt olyan benyomásom, hogy a kanadaiak nem díjazzák a nagyon kiugró teljesítményt. Legyél te is ilyen középszerű, mert az úgy jó. Van egy angol mondás, ne ringasd a csónakot, mert akkor felborul, csak szépen, nyugodtan evezzünk. Szóval a kanadai nem forradalmár fajta, és ez abban is megnyilvánul, hogy az ipari újítás Amerikához képest rendkívül hátra van maradva. Egyszerűen nincs érzékük hozzá, vagy nem tudom, nincs benne a köztudatban. Néhány helyen erről cikkeztek is, hogy különféle ipari egységekben, vagy bizonyos szakágakban ötvenéves felszerelésekkel dolgoznak, miközben a szomszédban, az Államokban ugyanott már ultramodern gépek vannak. Ez a szemlélet engem meglepett, mert dinamikusabbnak képzeltem őket. Mondjuk, ha nem is szeretjük Amerikát, azért tudjuk, hogy ők dinamikusabbak, az innováció szinte az alaptermészetük része. 

A beharangozóból az derül ki, hogy te keresztül-kasul bejártad ezt a nagy országot. Ez valamiféle munkával függött össze, vagy magánérdeklődésből furikáztál?

Is-is. Az első nagy út úgy kezdődött, hogy amikor Torontó környékén éltem, felfedeztem egy csapatot, egy társaságot, az is a nevük. Egy bibliafordító társaság, akik kerestek kiképezendő érdeklődőket. Nekem ez egy nyelvészeti, filológusi kihívásnak tűnt. Bele is vágtam, és akkor Hamiltontól Vancouverig átautóztam a kontinenst, 4000 km-t mentem. Ott jártam ebbe a misszionárius inasiskolába, ami egy mesterkurzus lett volna. Csak én nem végeztem el, mert rájöttem, ez mégsem olyan, amilyennek én képzeltem. Kiderült, hogy inkább engedelmes, fundamentalista, neoprotestáns misszionáriusokat, térítőket akarnak, nem okos nyelvészeket, amilyen ugye én lehetnék. Ennél fogva egyszer azt mondtam, na, ebből nekem elég. Ráadásul Amerikában el lehet végezni, ahogy Kanadában is a középiskolát úgy, hogy életedben egyetlen nyelvtanórád nem volt. Ebben a mesterkurzusban, illetve a nyári három hónapos előkészítőben olyanokkal jöttek, hogy na, ez az alany, ez az állítmány, ez pedig a mondat. Mondtam, fiúk, nem lehetne nekem külön programot szervezni? Én ezt már tanítottam két nyelven, magyarul is, oroszul is, megoldható, hogy esetleg én valami egyebet csináljak? Volt egy jóindulatú professzor, ő megpróbált valamit kiharcolni, ráadásul akkor már majdnem ötvenéves voltam, ebben a korban kinek van türelme ilyen hülyeségekhez? Hát nem volt, és mivel nem tudtak testreszabott programot kitalálni, illetve akkomodálni az én igényeimhez, akkor azt mondtam, ebből elég volt. 

Volt ott egy ilyen kis duba, vagy minek hívják ezeket, kisbusz, mögötte egy kis utánfutó, azzal én Vancouverből nekivágtam a Sziklás-hegységnek, mert azon át kell jönni, aztán a prérin is. Na, az nagy kaland volt, mert a Sziklás-hegységben, utána aztán a prérin olyan hóviharokba kerültem, hogy akkor fogadtam meg, télen soha többet nem jövök keresztül Kanadán, s azt be is tartottam. Hát akkor bizony féltem. Több ízben volt úgy, hogy tiszta egyedül azt se tudtam, az imádkozás vagy a káromkodás fog kisegíteni ebből a rettenetes hóviharból. A Felső-tó északi partján néhányszor eszembe jutott, lehet, ezt nem élem túl, mert egyszerűen nem volt út. Három óra után délután már sötét van decemberben, ugye ez eléggé fent van északon. Na, az nem volt egy kellemes élmény. 

Hogy időben betájoljuk, ez mikor lehetett, az ezredforduló körül? 

Igen. Azt hiszem 2000 körül, talán pont akkor. Szóval ez nehéz volt, viszont nyári időben gyönyörű. Később még mentem én Winnipegtől egész a Cape Breton nevű helyig, az Új Skóciának egy félszigete, ami felnyúlik az Atlanti-óceánba. Ez az egyik legfestőibb hely, nemzeti park is. Állítólag ott bizonyos eldugottabb helyeken világsztároknak vannak nyaralói. Valaki mondta egyszer, hogy na de nem láttam egyet se közülük. Hát igen, pont azért jönnek ide, válaszoltam, hogy ne lássad őket, hogy elbújjanak a nagyvilágtól. Gyönyörű hely, kétszer is végigautóztam. Mikor Winnipegből elmentünk odáig és vissza, az egy ilyen nyári kirándulás volt, akkor 10 ezer kilométert vezettem. Később mentünk még a nyugati part felé is újra. Vannak országút szakaszok, amiket már szinte tudok kívülről. A Trans-Canada Highway Nr. 1. szeli át nyugattól keletig az országot.

Ez a mi fogalmaink szerint egy autósztráda, ugye?

Helyenként igen, de van, ahol pont olyen, mint a Szamosújvárra menő egy sáv ide, egy sáv oda út. Mert a hatalmas területhez képest a lakosság és a gazdaság kicsi. Jelenleg 40 millió körül vagyunk, ami elég kevés Amerika 250 milliójához képest

Nagyjából azonos területen, ugye?

Sőt, mi nagyobbak vagyunk. Oroszország után a második legnagyott ország területét nézve. Ráadásul a 47. szélességi körnél egy olyan 100 kilométernyi széles sávot képzeljünk el, a lakosság 90 százaléka ezen a sávon él. Onnan északabbra úgymond fúj a szél. Néhány eszkimó él még ott a hidegben, de ők megszokták.

Mi a legészakibb pont Kanadában, ahová eljutottál?

Na, ez egy érdekes dolog, igazából én Alaszkából jutottam el visszafelé Kanada számomra legészakibb pontjára. Úgy esett, hogy Torontó környékéről elrepültünk Vancouverbe, ott felültünk egy sétahajóra, vagy minek hívják, és az elvitt Alaszkáig. Ott kiszálltunk az Anchorage nevű helyen, onnan elvittek autóbusszal az Alaszkával szomszédos Yukon kanadai tartományig, ez volt a legészakibb hely, ahova eljutottam Kanadában. Közben béreltem egy lakóautót, körbementünk Alaszkában, aztán hazamentünk. Nekem van egy hiány még a bakancslistámon, Yukonban van egy kavicsos országút, ami felmegy az Északi-tenger partjáig, nemrég meghosszabbították még százvalahány kilométerrel. Összesen most olyan 900 kilométer hosszú, Demster Highway-nak hívják. Az év nagy részén hó és jég borítja, de van egy rövid nyár, amikor minden egyszerre színpompásan kivirágzik az út két oldala. Ebbe úgy szerettem bele, hogy egy eszkimó fotóst felfedeztem a neten, akinek olyan képei voltak, hogy egyszerűen ki voltam akadva. A fiamat meggyőztem, menjünk el együtt oda, de közben bejött a pandémia, arra a nyárra terveztük. Az egy ilyen férfimulatság lenne, ott se benzinkút, se hotel, lakókocsival kell menni, aminek kemény a teteje, nem ilyen sátoros, különben bejön a medve és megesz. Benzinnel is jól fel kell szerelni magad, időnként 600 kilométerre lehet a következő benzinkút. Azt én nagyon meg szeretném nézni, persze az esélyek egyre csökkennek, nem fiatalodok már én sem, de ki tudja, hátha.

Amikor belevágtál ezekbe az utakba, már gondoltál arra, hogy írsz minderről, vagy éppen az élmények hatására kezdtél bele a megírásukba?

A legelső blogom idején, amit említettél, volt egy ilyen sorozatom. Én akkoriban éjjeliőr voltam egy elhagyatott gyárban, amit csak megvett egy nagy cég a piacért, de ott állt üresen. Csak azért, hogy mégse hordják szét, őriztették, én az éjjeli műszakot szerettem. És az éjjeliőrnek volt egy kis üvegkuckója, ültem ott, ahogy a portás szokott ülni, és ebből kiindulva azzal a címmel írtam azt a sorozatot, hogy Feljegyzések az üvegkalickából. 

Miután megérkeztünk, az első-második évben már kezdtem felfedezni érdekes dolgokat, és állandóan bennem volt, hogy na, én ezt most megírom az otthoniaknak magyarul. Nem tudtam, hányan olvassák, akkor még nem volt mindenkinek internetje. Ez még a ’90-es évek vége, a net nem volt olyan elterjedt, tehát fogalmam se volt, hányan olvassák, hányan nem. De volt bennem egy ilyen kényszer, vagy belső késztetés, hogy meséljek az otthoniaknak, mert csak ők értik meg, hogy én mit nem értek. A könyv ötlete csak később jött. 

Ha már szóba hoztad a blogot, ennek mi a története? Körülnéztél a világban, és láttad, magyarul még senki nem írt blogot, vagy nem is tudtad, hogy így nevezik, hogy blog?

Persze, hogy nem tudtam. Az is időbe telt, amíg rájöttem, hogy ez két szó rövidítéséből keletkezett. Eredetileg a log az a hajónapló volt, amit a kapitány vezetett, és az első blogok csak arról szóltak, hogy ma mit találtam a neten, az akkor még gyerekcipőben járó neten. Tehát a hajónapló mintájára indult, ez is log, de akkor azt mondták, hogy web-log, és aztán a dupla w lekopott, és maradt a blog, így vált világszerte ismertté. Nagyon korán felfedeztem egy szoftvert, amivel ilyenfajta izéket lehetett publikálni a neten. Azt megint a kíváncsiság vezette, hogy miként működik, mi lesz belőle. Később kapcsolatba kerültem a következő generációs blog szoftverével, illetve azzal a csapattal, amely elkezdte azt csinálni, az egész kezdetén. Jelenleg szinte a világ weboldalainak fele ezzel a World Press nevű herkentyűvel készül, és ott kitanultam, volt nekik ilyen támogatói fórumuk, support fórum, ahol mindenki jöhetett, hogy kérdezzen, mondván ezt nem tudom, azt nem tudom, valaki segítsen. Egyszer összeszámolták, hogy én ott valami tízezer választ beleírtam, az egyik oszlopos tagja voltam ennek a támogatói körnek. Élveztem is. Így lettem webcsináló, mert jött egyszer ilyen félénk kérdés, hogy ha te olyan jól tudod, nem csinálnád meg ezt a weboldalt? Próbáljuk meg. Az elején nem is mertem nagy árakat kérni, de ahogy nőtt az önbizalmam, úgy nőttek az áraim is. Végül is hosszú évekig nagyon jól éltem abból, hogy weboldalakat csináltam.

Te csináltad a programozási részt is, meg a dizájnt is?

Nem, a programozás az megvan, ez egy ilyen motor, amiről mondjuk én tudtam, hogy hogy működik hátul is, de én főleg a dizájnt csináltam. Amikor a legelső weboldalt készítettem, akkor még a Microsoft Front Page nevezetű förmedvény programmal, megmutattam a fiamnak. Mondta, hogy á, meg kell írni, hogy mi a kód. Milyen kód? Kattintott egyet, és ott volt a kód. Na mondom, ezt fehér ember meg nem tanulja az életben. Végül megtanultam, főleg azt a részét, hogy megírod a HTML-kódot, és akkor van külön egy stíluslap, és azt lehet cserélgetni, akkor ugyanaz a tartalom a legkülönfélébb megjelenítésben látható a neten. Ezt a részét jól megtanultam, és az volt abban az időben a legjobb üzletem sokáig. Voltak kis és nagy cégek, melyeknek volt már weboldaluk, amit sok-sok pénzért valaki megtervezett, de mondták, hogy kellene nekik hozzá egy blog, mert most ez a divat, mindenki blogozik. De hogy az nézzen úgy ki, mint az eredeti weboldal. Megnéztem, ha szerencsém volt, adtak belépőt, hogy nézzem meg a hátulját is, de ha nem, akkor tudtam én, a fiam megtanított, hogy kell megnézni a fonákját a weboldalnak, és akkor abból kiindulva csináltam a Word Presshez egy olyan stíluslapot, hogy pont úgy nézzen ki a blog, mint az eredeti oldal. Ettől ők nagyon happy-k voltak, engem jól megfizettek, amitől mi is happy-k lettünk, szóval mindenki happy volt. Ez ment addig, amíg el nem döntöttem, hogy most már öreg vagyok, nem kell annyit dolgozni. 

Azért nyomon követed, hogy hol tart, hogy hova fejlődik ez az egész dolog?

Nagyon érintőlegesen, mert utána elkezdtek egyéb dolgok érdekelni, másrészt az ember nekifog ennek, vagy nekifog annak, újabban megpróbáltam angolul is írni. Évek óta írom az emlékirataimat angolul, azt mondtam magamnak, hogy magyarul én már tudok írni, megmutatom, hogy angolul is képes vagyok erre.

Tehát nem lefordítod…

Nem, angolul írok. Már rég nem fordítok, tehát amikor beszélek, akkor se fordítok már, hanem angolul gondolkozom eleve, mert én otthon is angolul beszélek, a bosnyák asszonnyal ez az egyetlen közös nyelvünk.

Nem tanultál meg bosnyákul?

Valamelyest megtanultam Boszniában, azzal nincs baj. Nyilván nem folyékonyan, de mondjuk feleségem rokonával, aki Quebec-ben lakik, és csak bosnyákul és franciául tud, kézenfekvő, hogy az anyanyelvén beszélek. Amúgy a bosnyák, szerb, horvát majdnem ugyanaz a nyelv, politikusoknak persze három nyelv, egyébként nyelvészetileg az egy nyelv. Mi kellő mennyiségű rakija elfogyasztása után nagyon folyékonyan tudunk beszélni egymással.

És a feleséged tud magyarul?

Mikor még édesanyám élt, és jöttünk haza, akkor ilyeneket megtanult, hogy köszönöm, nagyon finom, hogy vagy? Na, körülbelül itt megállt a tudomány. Én ehhez képest egy kicsivel jobban beszélem az ő nyelvét. Mondta is, látod, ha egy kis erőfeszítést tennél, beszélhetnénk itthon szerb-horvát-bosnyák akármilyen nyelven. Mondtam, nem, mert neked mégiscsak ez az anyanyelved. Ha vitatkozunk, az unfair előny lenne.

Van-e kivel beszélj a fiadon kívül Kanadában magyarul?

Csak Ontarióban állítólag van vagy nyolcvanezer magyar szerteszét szórva a hétmillió lakos között. Én mindenhol, ahol laktam, márpedig több helyen laktam, – Vancouver, Winnipeg, Torontó – elmentem a magyar egyházhoz, magyar kultúrházhoz, vagy ilyesmihez, és mindig azt mondtam, na, lássuk, hátha ezek nem olyanok. De mindig kiderült, hogy pont olyanok… Nagyjából egy-két ilyen látogatás után tapasztaltam, azon kívül, hogy esetleg ugyanazt a nyelvet beszéljük, ki jobban, ki gyengébben, sok más közös téma, ami összeköt, nem igen volt. S ahogy telik az idő, azt a kevés hátralevő időt én olyanokkal szeretném eltölteni, akikkel jól érzem magam, akikkel egy húron pendülünk, vagy hasonló gondolkodásúak vagyunk, van közös téma, amiről tudunk beszélgetni. Így már nem nyomulok én olyan nagyon magyar vonalon. Azt szoktam mondani, ezzel mindig mindenkit megsértve természetesen: Budapesten kétmillió magyar között éltem, s a fél kezem elég volt megszámolni azokat, akikkel szívesen leültem meginni egy pohár bort. Na most itt Ontarióban a nyolcvanezer között mik az esélyeim?
Már szegény misszionárius iskolai kollégáimat is sírba vittem azzal, hogy úgy határoztam meg magamat: magyarul beszélő erdélyi vagyok. Mondd csak még egyszer, hogy van ez? – kérték. Mondom, ez a meghatározás. Én ezt érzem, ez az identitásom. 

A fiad minek tartja magát? Ugyanazt mondja, amit te?

Nem, ő már szeretne kanadai-kanadai lenni. Én írtam egyszer a Művelődésben erről Kötőjelesen életfogytiglan címmel. Tudniillik Kanadában ilyen kötőjellel neveznek meg embereket: Hungarian-Canadian, Afghan-Canadian, Indian-Canadian és hasonlók. Akkor mindig felmerül, melyik kötődés, lojalitás az erősebb? Kanadai vagyok, vagy mit tudom én, iraki vagyok, vagy erdélyi vagyok? Nem asszimilálódni akarok, inkább integrálódni. Én megtanultam a nyelvet, tanulgatom a kultúrát, most már 27 éve, értem, amit mondanak, ők is értik, amit én mondok, úgy élünk, mint a kanadaiak. Nagyon sok kanadai barátom van, sőt a legtöbb az bennszülött kanadai, különben volt igazi indián bennszülött barátom is. Azt szeretném, hogy ne kötőjeles kanadai legyek. 

Ezt most a te nevedben mondod, vagy már a fiad nevében?

Neki jobbak az esélyei, mert ő ott járt egyetemre, ottaniak a kollégái, ott dolgozik. Volt munkahelye Pesten is, de Kanadában lett belőle ember, hogy úgy mondjam, igazi felnőtt. Ő huszonkét éves volt, mikor megérkeztünk Kanadába. Másnap reggel töltötte a huszonkettőt.

Mondtad, hogy angolul írod az önéletrajzodat. Kinek?

Nekem van tíz unokatestvérem, a nagymamák rengeteg sztorit meséltek nekünk, én voltam a legidősebb az unokatestvérek között. Senki nem figyelt oda kellőképpen. Egyedül engem érdekelt annyira, hogy egy idő után már jegyzeteltem is, amiket a nagyik mondtak. Volt egy olyan rossz érzés bennem, hogy ha meghalok, ezekre senki nem fog emlékezni. Különben is, ez egy olyan érdekes világ, még akár az észak-amerikai, angolul beszélő embernek is, hogy mi lenne, ha megpróbálnám valahogy elmagyarázni. Persze, nem lenne elég egyszerűen lefordítani. Mert ha én nektek itt Váradon azt mondom, hogy nagyapám az első világháborúban, mint K.u.K. katona, kint volt az olasz fronton, nem kell magyarázni, mindenki tudja, miről beszélek. A kanadai olvasónak angolul erről kellett írni két oldalt, hogy elmagyarázzam, mi volt ez a K.u.K. a kiegyezéstől kezdve, ez a kétfejű monarchia. Az évet könnyen megjegyezhetik, mert ugyanakkor alakult meg Kanada, mint ország ilyen néven, 1867-ben. Teljesen másként kell elmagyarázni a dolgokat, ami nekünk, bármilyen magyar olvasónak kézenfekvő, nem kell magyarázat, de nekik kell. És ez egy nagyon érdekes gyakorlat, hogy meg tudom-e ragadni azt, annak a lényegét, hogy mit jelent ez az én K.u.K. tüzér nagyapám, akit nem is ismertem. Csak sztorikat hallottam róla, mert hat hónapos voltam, amikor elvitte a tüdőbaj ’52-ben. Hogy ezt én hogy tudom úgy elmagyarázni, vagy a felesége, az apai nagyanyám történetét, aki félig örmény volt, szamosújvári örmény családból származott. Nagyon érdekes keveredések voltak ezek, világok találkozása, meg mit tudom én. 

Már publikáltál angolul a neten az önéletrajzból?

Itt-ott egy-egy részletet. Még csiszolgatom, dolgozok rajta, de ez egy ilyen hosszú távú dolog, mikor semmi egyéb nem jut eszembe, akkor előveszem, és azon bütykölök. 

Jó bütykölést, üdvözöljük a kanadai angol olvasóközönséget. Amíg elkészül az angol memoár, addig is érdemes olvasni a magyar nyelvűt, melyet a Kriterion Kiadó gondozott. Címe A tájkép arctalan, szerintem kicsit a mai beszélgetés hozzájárult ahhoz, hogy arca legyen ennek a tájnak. 

A 2024. március 4-én a nagyváradi Léda (Stern-Brüll) házban készült beszélgetés szerkesztett változata.