Micu bácsi, a XII-ik széki gróf Teleki Mihály [vendégposzt]

Valamikor teljesen váratlanul tavaly nyáron vagy előtte felhívott telefonon H. Szabó Gyula, akivel személyesen nem ismertük egymást, de az édesanyjával, Szentimrei Judittal, és testvérével, Szabó Bálint építésszel beszélgetést, interjút készítettem anno. Kicsit félvállról kezeltem a telefonbeszélgetést, első percekben pontosan nem is értettem, hogy kicsoda és mit akar, de aztán hosszas lett az eszmecsere, mivel Micu bácsiról, a francia magántanáromról lett szó, aki 8 évig tanított.

Az Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal című könyvet, amit anyuka írt, Teleki Kálmi, Micu bácsi fia kérésére románra akarta fordíttatni és ehhez mint jogutódnak, szüksége volt az írásos beleegyezésemre!

Hát, sok mindenre gondoltam, de erre nem, részemről természetes volt a kérdés, hogy miért, kit érdekel ma ez?

Mivel a család a gernyeszegi kastélyát visszakapta, Kálmi látogathatóvá tette a Maros ékkövét, az U alakú barokk csodát, amely kulturális programok terévé alakult, amit a hírekben mindig követek, most bekerült a felújítandó kastélyprogramba is az épület és rengeteg a turista, köztük rengeteg a román érdeklődő. Ezért a Micu bácsi és Marosi Ildikó beszélgetését, egy megtagadott kor világát, hogyan élt és gazdálkodott valamikor egy nagybirtokos erdélyi arisztokrata, románul is elérhetővé szeretnék tenni, mi a véleményem?

Sok minden átfutott a Pakulár* agyán, 2 román film forgatásában is részt vett, hányszor nyaralt szüleivel a neptuni Írók Villájában a tengerparton, milyen szeretettel beszélt vele itt az idős Mihai Beniuc költő az etológia romániai lehetőségeiről, mert a Pakulár igen, etológus szeretett volna lenni, elfogadták őt Bukarestben a román színészkollégák és úgy érezte, hogy ő erre a kérésre most nem mondhat nemet! A párbeszéd nem a politikusok között kell kezdődjön, hanem az értelmiségi réteg feladata, ha ez elmarad, akkor a politikai diskurzus is csak üres zagyvaság. És olyan tökéletes ma a két nép közötti kommunikáció, hogy ha eggyel több lesz belőle, az már szinte észre sem fog vevődni, például kedd délután Marosvásárhelyen a Bolyai utcában a Gemma Book Caféban a Micu bácsi Örökbe hagyott beszélgetésének a bemutatóján!

Ki volt nekem Micu bácsi, milyen könnyű kérdés ez, ugye?

A magántanárom, az első órákon nem is akartam tanulni, ezért az óra idejére a szomszédból áthívtam Steinmetz Ádámot, akivel a zongora alatt játszottam, nem akartam a székre Micu bácsi mellé leülni. De ő nem zavartatta magát, aztán Ádám a zongora alól néha hozzá-hozzá szólt és valahogy elkezdődött az óra! Micu bácsi a szomszéd szobából nem hívta át édesapámat, hogy teremtsen rendet, nem rohant el hisztérikusan, hogy ezt nem bírja, mert a gyermek egyszerűen vállalhatatlan, hanem olyasmiről kezdett velem beszélgetni, ami engem is érdekelt! Például a lovaglásról, mert tudta, hogy az állatkertbe lovagolni járok.

– Hogyan is fogsz te szerrrrrrencsétlen éjjjeli őrh, egy lovas falkavadászaton rrrésztvenni, ha véletlenül egyszerrrr az életben meghívnak? – raccsolt Micu bácsi, de nem úgy, ahogy ma az arisztokratát alakítja egy-egy szerencsétlen szineművész, hanem mindez egy természetes elegancia részeként áradt belőle. Három egyetemet végzett, az utolsót a párizsi Sorbonne-on, anyanyelvi szinten beszélt franciául, németül és angolul sem lehetett őt zavarba hozni, annyira érdekes volt, amit mondott, hogy kezdtem odafigyelni.

– Hát lovon fogok odamenni – válaszoltam nagy okosan.

– Hát perrrsze, hogy lovon, de hogyan fogsz felöltözni? – megfogott, mert ezt nem tudtam.

– Hát, hát… – ingattam a fejem és vártam.

– Ha nyúlra vadásztok akkor zöld szmokingban és ha rókára akkor vörösben, ugye, most már világos?!

Aztán az óra végén házi feladatot is kaptam, de ez már elviselhetetlen volt, nem elég, hogy itt kell üljek, még házi feladat is! Gondoltam, na, azt majd megnézheti és aztán az óra végén a másik szobában apám mindig egy kávéval várta Micu bácsit, ahonnan már csak a kedélyes csevegést és a nevetést hallottam!

 

A következő órára persze nem készítettem el a házi feladatot és már vártam a botrányt, hogy akkor nem lesz több francia óra.

– Szóval, akkor lássuk a házi feladatot, amit gondolom nem készítettél el, ezért most ketten ezt itt az óra elején megoldjuk! – gondoltam végem van, nem jött be a számítás, mégis meg kell csinálni, ez borzalmas! És belefogtunk a legnagyobb bosszúságomra – Oui, je m’ appell …, aztán jöttek a borzalmas igeragozások, a passé composé, a plus gue parfait, rettenetes, mindig lehunyta a szemét ameddig a ragokat végigsorolta, gyorsan lemásztam az asztal alá, pihenésképpen ott üldögéltem, aztán amikor vége volt és kinyitotta a szemét, én már el is felejtettem, hogy még tart az óra, lenyúlt Micu bácsi az asztala alá a kanári madaraim kis seprűjével és finoman fejbe vágott, hogy vége a pihinek, rajtam a sor, hallani akarja az ékes franciaságomat, ahogy kapásból vágom az igeragokat!

Volt, hogy már annyira nem bírtam, hogy a szememet lehunyva egy kicsit bóbiskoltam, ilyenkor a hüvelykujjával lazán megbökött, a székről lehullva gyorsan felültem és – Oui, naturelman, mi volt a kérdés? – és akkor is, ha bármit csináltam, nem volt kegyelem, folyt tovább az óra!!

 

Később, amikor már nagyobb voltam, a vadászatok meséléséért cserébe a házi feladatot is megcsináltam.

– Nem úgy vadásztak mint a mai elvtársak, főleg a Nagyvezér, kamionnal odahozzák a vaddisznókat, kieresztik, a túlsó oldalon pedig lelődözik, a medvét halálra etetik és mindig délután 14 órakor kapja meg a lódögöt, aztán odamész előtte a vadászkunyhóba, a vad pontosan érkezik, lelövöd és 18 órakor már részt vehetsz a következő népgyűlésen. Azért volt úri sport, mert kimentél az erdőbe 4-5 kuvasszal egyedül, a közhiedelemmel ellentétben a magyar kuvasz volt a legjobb medvére és vadkanra, egy ilyen kuvasz ára pont egy ökör árával egyezett, elengedted a kutyákat és hallottad egy idő után, hogy az erdő túlsó oldalán tartják a vadat. Te átrohantál az erdőn, volt hogy kétszer-háromszor is, mert a vad kiszabadult, végre amikor lőtávolba értél, egyet füttyentettél, a kutyák szétrebbentek és a fáradtságtól zihálva nem a kutyádat lőtted agyon, hanem a vadat találtad el, amit aztán az erdészed lóval kihúzott. Hát ezért volt úri sport a vadászat, érted, állóképesség, kondíció is kellett hozzá nem csak mititei(csevabcsicsa)!

 

Később a lágerről is, a Duna-csatornáról mesélt:

– A reggeli névsorolvasáskor szorosan egymás mellett hanyatt fekve feküdtünk és a parancsnok elvtárs végig lovagolt rajtunk. Akire az állat a patájával úgy lépett rá, hogy valamelyik belső szerve sérült, mondjuk a mája, az 1-2 nap múlva elpusztult. Tudod, azok haltak meg a leghamarabb, akik lehajoltak a cigarettacsikkért – és ez nagyon megmaradt, egy életen át visszhangzott bennem a mondat!

 

A láger után Micu bácsi 1953-tól 1963-ig, tíz évig a marosvásárhelyi rókatelep kocsisa volt, mert máshol nem kapott munkát, innen ment nyugdíjba, ami hatalmas 375 lej volt és ennek köszönhetően kezdett a marosvásárhelyi gyermekeknek magánórákat adni, mert az élethez akkor is pénz kellett! A volt gernyeszegi kastély birtokosának nem derogált a vágóhídról, a turbinaárok partjáról a város másik végébe, a jeddi hegyoldalba marhabendőkkel megpakolva átszekerezni. És a hatvanas években már elhagyhatta volna az országot, de ő maradni akart, mert számára ez volt a legfontosabb!

 

1983 tavaszán, már végzős színművészetisként egy hajnali részegség során a járdaszélén üldögéltem Bíró József kollégámmal és bámultuk a munkába igyekvő embereket, persze bámultuk, mert felállni képtelenek voltunk! Idő kellett ehhez a macerás művelethez, nem mindig sikerül ilyenkor bármennyire is igyekszünk, tudniillik a négykézlábon járás még nehezebb. Egyszer csak a hajnali derengésből előlépett Micu bácsi, aki kenyeret ment éppen vásárolni.

Odalépett hozzám és nagyon komoly hangon azt kérdezte:

– Fiam, jól érzed magad?

– Igen, jól érzem magam, Micu bácsi!

– Akkor csak egy dolgot jegyezzél meg kérlek: úriember sohasem ül le a földre! – és választ nem várva továbbment.

 

Romániában már többet nem találkoztunk, nemsokára elment, nem emlékszem, hogy búcsúzkodtunk volna. Az a hír járta, hogy már évek óta megvolt a végleges útlevele nyugatra, de ő nem volt hajlandó átvenni! Felhívatta a Megyei Securitáté parancsnoka, hogy vegye át, de az öreg úr megtagadta.

– Miért nem veszi át gróf úr az útlevelét? Már a nem tudom hanyadik nyugati szervezet tiltakozik a kormánynál, hogy ön nem hagyhatja el az országot, közben ön az, aki nem hajlandó átvenni a papírjait, írja alá kérem és távozzon!

– Kérem, nem tehetem ezt – válaszolta állítólag Micu bácsi. – Munsterben csak egy szegény öreg úr leszek, de Marosvásárhelyen én gróf Teleki Mihály vagyok, ha kimegyek Gernyeszegre nekem ma is kezet csókolnak! Csak akkor veszem át papírokat, amikor már meghalni készülök! – és így is történt.

 

1988 májusában magamba roskadva ültem a Tölgyfa utcában a Margit híd budai lábánál Atzél Bandi báró barátomnál. Itt dekkoltam mindig, ha nem volt hol lakjak, hajnalban innen indultam a Délibe a zalaegerszegi gyorshoz, Banditól rendszeresen „politikai menedékjogot” kértem pár nap erejéig és mindig meg is kaptam. Az ő ajtaja éjjel-nappal nyitva állt, hívő emberként a keresztény hittételeknek megfelelően mindenkit befogadott. 1956 után, mivel részt vett a csepeli harcokban, 8 évet ült, a mellette lévő cellában raboskodott Mansfeld Péter, Bandi mindig is mondta, hogy Péter bevallotta. Ő semmit sem vallott be bármennyit verték is, de végül ezért nem végezték ki. Amikor őt az oroszok elkapták, nem kérdezték, hogy lőttél vagy nem lőttél, megszagolták a kezedet és ha puskaporszagú volt, akkor vittek; és az övé majdnem, hogy füstölt még! Szóval sokan tudták, hogy Bandinál lakok és felkiáltott nekem a Gorilla barlangba, siess, telefonon keres a tanárod Micu bácsi, igyekezz!

Hát erre nem számítottam és már hallottam is:

– Szervusz, te szerrrrencsétlen éjjeli őrh, ugye meg akartál hívni a Gellértbe, de én ezt nem tehetem, mert egy pár évvel idősebb vagyok nálad, úgy hogy kérlek, ismételd meg és hívj meg egy kávéra!

– Természetesen – rebegtem – meg szeretném hívni Micu bácsit egy kávéra a Gellértbe!

– Kettő órakor ott találkozunk és gondolom a pontosságra már nem kell figyelmeztesselek!

– Természetesen Micu bácsi, örülök, hogy találkozhatunk, ott leszek! – és már kattant is a telefon.

Gyönyörűen sütött a nap, a Margit híd lábától elsétáltam a Batthyányi térig, villamosra ültem, ami a Gellért előtt áll meg ma is. Az órára néztem, 13 óra 50 perc, messziről láttam már Micu bácsit, aki a teraszon újságot olvasott. Mosolygott amikor meglátott – Szerrrrvusz te hóhányó – üdvözölt –, már hozzák a kávédat is, rémes tudod kihűlve, az egész nem érne semmit! – és érkezett a pincér a gőzölgő feketével!

Őszinte legyek, annyira meglepett a találkozás, hogy nem is emlékszem igazán miről is beszélgettünk! Pár fontos tanácsot adott még útravalónak, főleg azon lovagolt, hogy nem kell rögtön elválni, ma mindenki ezt csinálja, és ezzel nem, hogy javulna a helyzet, csak egyre rosszabb és komplikáltabb lesz az élet! A problémákat meg kell oldani, a következőnél ott fog folytatódni minden, ahol az előbbi abbamaradt, a megoldásokra koncentrálj, mennyivel kalandosabb az élet, ha nem válunk el!

Mivel a fonalat nem igazán tudtam felvenni, politikával nem gyötört, mert ő nálam sokkal jobban értett ehhez, azt mondta, sétáljunk fel a Gellért fürdő fölé, ott áll a Teleki-villa( Teleki Pál miniszterelnök villája, akinek ő az unokaöccse volt) és arról mesélt, hogy milyen volt itt lakni, hogyan figyelte a Gellértben a csajokat, mikor volt érdemes átugrani, inkább az volt a benyomásom, hogy a fiatalságának a helyszíneit akarja bejárni! Sietett, dolga volt, magyarázta, hogy változások lesznek, de nagyok és ügyes legyek, próbáljam meg már végre összeszedni magam! Leértünk a villamoshoz, felült a Szabadság hídon áthaladóra, a lépcső tetejéről visszanézett és biztatóan annyit mondott: Aztán nagy színész legyél! – csapódott az ajtó és messzire röpítette a sárga villamos! Novemberben hallottam Banditól, hogy eltávozott, ’89 decemberét már nem várta meg! Meggyőződésem, hogy amikor lecsukta a szemét, maga előtt Marosvásárhelyt és az elveszett kastélyát látta!!!

Soha nála jobb, tehetségesebb és türelmesebb pedagógussal nem találkoztam. Tőle tanultam meg a memorizálást, fejben egy vázlatot felépíteni, ennek köszönhetően sikerült verses szövegeket is játszi könnyedséggel színészkoromban megtanulni. Rövid időn belül a zalaegerszegi színházban a Csongor és Tünde Kurrah szerepébe és Bródy Tanítónőjének a káplánjába kellett beugranom. A színészklubban én lettem a beugrókirály és arra gondoltam magamban, vajon látja ezt Micu bácsi?

Televíziós műsorvezetői munkám során az Átjáróban, a Sírjaik hol domborulnak vagy a Kultikonban már nem kellett bifláznom és olvasnom a kérdéseket, mert szintén a tanáromnak köszönhetően minden előre készen állt a fejemben. Emlékszem, ültem az Átjáró stúdiójában és a vendég izgatottan odaszólt: és mit fog kérdezni? Meglepetésére azt válaszoltam: ha én azt tudnám!!… Láttam a halálrémületet az arcán és halkan szóltam: ne törődjön vele, ha előre megbeszéljük, akkor csak ismételné önmagát, felmondaná a leckét és gyenge, hiteltelen lenne a beszélgetés, nem menne át, ezt akarja? Bízzon bennem, ezért ülök itt, kérdezek és egyben a kérdéseimmel továbblendítem a beszélgetést, rám figyeljen – és ilyenkor mindig mögöttem ült Micu bácsi, aki csak mosolygott!!