Írásos beszámoló és rádiós interjú is készült a pénteki aradi könyvbemutatóról.
Lehoczky Attila Lépcsőn lefelé c. könyve kapcsán rendhagyó könyvbemutatót tartottak pénteken az aradi Jelen házban, az Aradi Magyar Napok keretében. A bemutatóról és kerekasztal-beszélgetésről a Nyugati Jelen hasábjain jelent meg írásos beszámoló, a Temesvári Rádió hullámhosszán pedig Pataky Lehel Zsolt beszélgetett a szerzővel. Köszönjük!
Szeptember 27-én, pénteken a Jelen Ház kávézójában a Kölcsey Egyesület szervezésében került sor Lehoczky Attila Lépcsőn lefelé című, tavaly a Kriterion Könyvkiadónál megjelent könyvének a rendhagyó bemutatójára – hiszen egyszerre volt könyvbemutató és kerekasztal-beszélgetés a szórványról. A könyv alcíme: Feljegyzések és reflexiók a szórványról, ez adta az ötletet a kerekasztal-beszélgetéshez. A résztvevők: dr. Kovács Gábor vegyész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi adjunktusa, Lehoczky Attila tanár, a szerző, Nagy István nyugalmazott fizikatanár, Szabó István író, nyugalmazott sarkadi történelem- és filozófiatanár, Tóth Csaba jogász, Arad megye prefektusa és Ujj Ágnes nyugalmazott tanár. Az est moderátora, Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke a közélet iránt érdeklődő érzékeny filozófusként mutatta be a szerzőt, aki jelenleg a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem doktorandus hallgatója. A prezídiumban helyet foglalók bemutatása során mindenkinek a nevéhez fűzött egy-egy figyelemfelkeltő rövid ismertetőt.
Lehoczky Attila szerint a Kriterion Könyvkiadó támogatásának az elnyerése manapság nem olyan nehéz, mint régebben volt, de a minőségi szűrőnek mindenképp meg kell felelni, továbbá egy-egy kötet kiadása azon is múlik, hogy van-e hozzá pénzalap. Lehoczky nagyon szerencsésnek érzi magát, amiért a jelzett szűrőket sikerrel teljesítette, és nagyon hálás mindazoknak, akik a vállalták a kerekasztal-beszélgetést. „Nem biztos, hogy mindig mindenben egyet fogunk érteni, mindenkinek van egy véleménye, ha azokat összerakjuk, akkor sem biztos, hogy mi képviseljük az igazságot, de közelebb kerülünk hozzá” – mondta a szórványról következő beszélgetésről. „Visszatérve a kötet születésére, valamikor a kétezres évek elején államvizsgáztam, majd mesteriztem a Bolyai Tudományegyetemen, és akkoriban divat volt a blogok létrehozása. Miután a kezdeményezés lecsengett, beindult a Facebook-korszak, de a bloggolás, mint alapállapot számomra megmaradt. Tulajdonképpen egyetemista koromtól írok, először csak magamnak, az asztalfióknak, majd a Google-fióknak. Az írások az évek során mind gyülekeztek, egyszer észrevettem, hogy már túl sok van belőlük. A 2020-as évek elején volt időm esténként foglalkozni velük. Amikor összeraktam, összegyúlt 280 oldalnyi kézirat és meglepetésemre, a Kriterion egyik szerkesztője, akit szegről-végről ismertem, megkérdezte: nem akarok-e ebből kötetet összeállítani. Én viszont úgy gondoltam, hogy nem fogja megütni a várt színvonalat, de elküldtem. Jól emlékszem, hogy előtte hónapokig esténként tologattam a vesszőket, áttettem a hangsúlyokat, javítgattam, magyarosítottam, kivágtam belőle egy csomó dolgot, mindaddig, amíg kialakult a végső változat. 2023 karácsonyára lett kész e kötet, amit szándékosan nem népszerűsítettem, hiszen nem a nagyközönségnek, hanem csak úgy íródott.”
Lehoczky Attila bevallása szerint mesterének Márai Sándort tekinti, aki úgy fogalmazott volt, hogy: „Nincs más haza, csak az anyanyelv”.
A meghirdetett témakörre térve, Fekete Károly kiindulásként feltette a kérdést: „Egyáltalán, mit nevezünk szórványnak? Mi a szórvány a mi felfogásunkban?”
Dr. Kovács Gábor a szórvánnyal kapcsolatban elmondta, amit a kolozsvári Szent Mihály-templomba delegált plébános mesélt: néhány évvel ezelőtt nagypénteken 20-an mentek hozzá gyónni, közülük 18-nak nem magyar volt az anyanyelve. „Kolozsvár és Arad között nagy a különbség, hiszen az aradiak számára már az 1960-as évektől adott volt a magyar televízió műsorainak a rendszeres követése, vagyis benne élni a nagy nemzetben.” Mi itt, Aradon szórvánnyá lettünk, és sokan emlékeznek még, amikor ez a város többségében magyar volt, de 50 év alatt szórvánnyá lettünk. Mi itt sokan nem szórványnak születtünk, ezért a megnyilvánulásaink sem azok, és talán ezért is vagyunk érzékenyebbek.
Nagy István szerint a szórvány 1990 után terjedt el. „Pécskán 1920–1921-ben 9300 magyar és 9100 román élt, de magyarokból 7000 Magyarpécskán, 2300 Románpécskának a Magyarpécska melletti részén. Manapság Tornyával és Szederháttal mintegy 2500-an vannak, de 1992-ben Magyarpécskán még 93% magyar volt. Lassan elfogytunk, azért, mert 1937-től minden évben több magyart temetett el a katolikus pap, mint ahányat keresztelt.”
A szórvány tud-e közösséggé szerveződni? – jött Fekete Károly következő kérdése. „Mi itthon vagyunk, nem mi költöztünk ide, hanem az országhatárt tolták el tőlünk” – jegyezte meg Lehoczky, majd dr. Kovács Gábor hozzáfűzte: „A mi közösségi emlékezetünkben, az értelmiségi létünkben van egy olyan masszív emlék, hogy mi itt többségben voltunk, és ezt a várost nagyjából mi építettük. Ezért az aradi szórvány, de beszélhetnék a kolozsváriról is úgy éli meg a szórvány létét, mint egy közösségteremtő. Ugyanez Konstancán már nem érvényes.”
A szórványvidéki nagyvárosoknak az a nagy tragédiája, hogy a városokat nem az őshonosok lakják többségben, ezért nem is kötődnek hozzájuk. Ha így van, miért tudjuk olyan könnyen feladni a kulturális hozadékot? Beolvadunk vagy elmegyünk.
Nagy István számára a közösség, mint olyan, egy szervezettségi mutatókkal rendelkező csapat, az erdélyi magyarság szervezettsége azonban nem igazán tetten érthető. A közösségteremtő erő szépen hangzik, „de akkor hogyan lehet, hogy 30 év alatt elfogytunk 600 ezerrel, mire számíthatunk?” És ebben a helyzetben az sem boldogít, hogy a román többségből is elment hivatalosan 4, valójában talán 8 millió, ami legkevesebb egyharmada az összlakosságnak.
*
Forrásunk volt: Nyugati Jelen; Temesvári Rádió via Aradi Hírek