Kolozsvár/Cluj Napoca, Rózsa u./str. Samuil Micu 12A/3     0040 264 597 450

Megújult köntösben, minőségi kiadásban, Árkossy István elgondolkodtató illusztrációival érkezik Kenéz Ferenc Kolozsvár-oratóriuma.

2009-2010 között készült el Kenéz Ferenc nagyszalontai származású költő Szabadnak lenni mit jelent? című Kolozsvár-oratóriuma, mely először a Bookart kiadónál megjelent Vendéglétra c. kötetben látott napvilágot 2012-ben. Jóval később merült fel az ötlet: ebből a szövegből egy különálló, illusztrált kötetet lenne érdemes készíteni. A gondolatot tett követte, s végül tető alá került a jelen kiadvány, amelyben az önmagában is erős sodrású, magával ragadó szöveget Árkossy István képzőművész többrétegű, az alapgondolatot mélységeiben értelmező illusztrációi egészítik ki, teszik teljessé.

„Nem a szép, hanem a hiteles költői szó iránt kötelezte el magát Kenéz Ferenc. Kellett is tapasztalnia, hogy a teljes igazság kimondása sokak, még pályatársak számára is kényelmetlen. De tudjuk, az Írás szerint az igazság tesz szabaddá. Ezzel a tudással vállalta a költőszerepet Kenéz, s így lehetett hitele szavának a diktatúra utolsó két évtizedében”

– így jellemzi a szerzőt Borcsa János Kenéz Ferenc pályaképe c. kritikai esszéjében. Ha elmerülünk az oratórium szövegében, magunk is tapasztalhatjuk ezen kíméletlen igazságmondás fájdalmas szépségét. A fizikailag meghatározható térből lassan-lassan kilépő, Kolozsvárt egyszerre fizikai valóságában és szellemi, történelmi, kulturális élete szintjein felvillantó szöveg bátran szembesít a várost (vagy akár Várost) az elmúlt évtizedekben érő, egymással hol összhangban, hol ellentétben mozgó behatások következményeivel, s a szemünk előtt átalakuló, folyamatosan formálódó, itt-ott megkopott, megsérült, idegen anyaggal kijavított várostest egyszerre látszik szentnek és profánnak, éterinek és alpárinak, megőrzendőnek és eltakarítandónak.

„Kenéz Ferencnél »bemutató-leleplező a költői szó« (írta róla évtizedekkel ezelőtt Görömbei András): az elmélyült iróniával átitatott pillanatfelvételek, s a groteszk villanófényének segítségével tetten ért hazugságok egész történelmi sorozata szélesedik valamifajta szomorú-komikus viselkedéstipológiai és sorshistóriai körképpé”, mondja a szerzőről Bertha Zoltán Hazugságok villanófényben című kritikájában. 

„A Kolozsvár-oratórium alcímet viselő verskompozíció a szabadság hiányának, valamint a költő által választott kishaza meghamisításának és kisajátításának gondolata köré szerveződik, valójában több szólamban »felhangzó« modern poéma az ellehetetlenülő kisebbségi, egyszersmind emberi egzisztenciáról. A poémában egy kritikus történelmi időszak, amaz aranykorszak tárul fel a maga számtalan groteszk helyzetével (»mennél több arany forgott / annál kevesebb lett a picula«), amely több szólam egybehangzása nyomán mintegy életszerűvé válik, s egyben művészi élményt nyújt, továbbá az egyes »tételek«, részek nyomán követhető, miként teszi próbára egy-egy végletes léthelyzet az emberek közötti viszonyokat a többségi román és kisebbségi magyar, valamint az anyaországi és kisebbségben élő magyarok között, illetve azt, miként szűnnek meg az alternatívák, s a bizalmatlanságnak, félelemnek és képmutatásnak milyen kóros – kafkai – szövődményei keletkeznek a társadalomban, amelyre rátelepedik a zsarnokság. Ahol pedig zsarnokság van – Illyés remekművére hivatkozva –, mindenki szem a láncban. Hasonlóképpen fogja fel Kenéz is az ilyen helyzetet, kijelentvén: »A szerepeket úgy osztották fel / hogy mindenki számára legyen benne / valami kétértelműség. // S maga a közönség se lehessen / bizonyos abban hogy csupán nézője / vagy részvevője is a cselekedeteknek.« Az »előadás«, azaz Kenéz Kolozsvár-oratóriuma egy pontján aztán kitárul a képzeletbeli színpadi tér, valamiféle kozmikusra vált át (»és ott volt körülötte minden égitest / és ott ült előtte / minden szenvedő ember«), s itt »szólal meg« egy olyan költői én, aki immár a humánum nevében mintegy mozgósítva, József Attila-i indíttatással emeli fel szavát a megalázó helyzet ellen: »kijött a színpadtér elejére / és kérdezte minden és mindenki helyett / KÉRDEZI / az emberek helyett / a csillagok és fűszálak helyett / kérdezi minden és mindenki helyett: / Szabadnak lenni, mondd, / mit jelent?«” (Borcsa János: Próbára tett emberi viszonyok)

Az oratóriumot szépen zárja le és egészíti ki Aradi József irodalmi igényességű utószava, ami különálló alkotásként is megállná a helyét. A tizenöt gondolatot – lélegzetvételt – felsorakoztató, az Egy gombírnok naplója címet viselő utószó olykor magyarázza, olykor kiegészíti, néha új színekkel látja el az alapszöveget. A személyes, baráti hangvételű – gyakran a másik két szerzőtárssal „beszélgető” – utószó beenged a kulisszák mögé, s egyszerre vezet végig a kötet gyakorlati megvalósulásának folyamatain és a készülődés közben felidéződő több évtizednyi emléken, képen, tapasztalaton. 

„(…) ha jobban megnézzük, nem is az alaprajz, hanem a vérvörös pecsét a rajzi alapmotívum. A pecsét mint »hitelesítő ábra«, »életút stigma«. Valójában a »minden oldal lepecsételése« volt a kiadvány alapötlete (…). Amikor először mondtam el (…) egy önálló kötet lehetőségét (mert ez a mű önálló életre született!), a teljes könyvön végigvonuló pecsételés ötlete volt csupán előttem, hisz anno minden egyes oldalt a cenzornak kellett lepecsételni, éppen csak ez a pecsétes papír sohasem jutott el hozzánk, az olvasókhoz. Gondoltam: hadd legyen most Kolozsvár léte-valósága a mi egyetlen felettesünk, és úgy érzem, nem tévedek, ha kimondom: a városnak mint »főcenzornak« nincs ellenére, hogy ezek a gondolatok ilyen formában nyilvánosság elé kerüljenek. Akkor hát pecsételjen a Város! A hárombástyás címeres. És hadd lássa ezt az olvasó is, hogy most MINDENT megosztunk vele, ebben a könyvben nincs titok.”

– idézi fel Árkossy István szavait a „gombírnok” az utószó harmadik gondolatfolyamában. S minket is beavat később: az illusztrátor szándékoltan épít a szöveggel koherens, de mégis különálló, párhuzamos kép-oratóriumot. „Egyébként ezek nem is illusztrációk, mert én nem a szerző szövegvilágát követtem le pontosan, hanem a magam »oratóriumát« igyekeztem lerajzolni ugyanarról a korról, emlékeimről/emlékeinkről”, idéződik fel a gondolat, s kiegészül az utószó-szerző ráfelelő gondolatával: „Belenézek látomástükrötökbe: és magamat látom benne. Akaratlanul is a magam oratóriuma szövődik bele ebbe az Utószóba. (…) A látomások »életútvégi kanyarokban, szellemi aknák közt masírozva« is találkoznak egymással.”

Három kiemelkedő alkotó egymásba fonódó, egymással rétegződő Kolozsvár-oratóriuma épül fel tehát a szemünk előtt ebben a kötetben. Letisztult, minden sallangtól, fölösleges szócsépléstől vagy tollvonástól mentes, de gazdagon virágzó gondolatisággal szippant magába a kötet minden egyes lapja, hagyva, sőt elvárva az olvasói rácsatlakozást, a saját oratóriumunk gondolatainkban való létrejöttét.

/tcs/

Rendelje meg most a kötetet online könyvesboltunkból!

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük