groteszk (az olasz grotta ‘barlang’, ill. az ebből származó grottesche ‘barlangi’ szóból) először a XV. századi olasz reneszánsz díszítőművészet által használt stíluskategória a heterogén (emberi, növényi, állati) formákat összekapcsoló ábrázolási módra. A romantikában (főként Friedrich Schlegel és Jean Paul, ill. Victor Hugo elemzéseiben) válik teljes jogú esztétikai kategóriává, amely a legszélsőségesebben ellentétes pólusok: a fenséges és alantas, tragikus és komikus, ijesztő és nevettető, rút és szép, taszító és csábító vonások egységbe szervezésével vált ki hatást. A ~ hatásban a súlypont általában eltolódik: ennek alapján lehetséges a tragikus, a komikus és az analitikus ~ megkülönböztetése. Mint esztétikai minőség a klasszikus, harmonikus minőségekkel szemben a paradoxonra épít, struktúrájában uralkodó az alogizmus, a "valószínűtlenség valószínűsítése". Már Hegel utalt arra, hogy a ~et létrehozó tudat egy önmagában megkettőződött, boldogtalan tudat; *századunk kiemelkedő ~ írója, Örkény István szerint a ~ lényeges jellemzője egyfajta kettős látás.
A ~ alkotások, a ~ ábrázolási mód nagyarányú elterjedése *századunkban azzal magyarázható, hogy a XIX. század megvalósításaival és a művészetben uralkodó viszonylag egységes, harmonikus emberképével szemben a XX. század két világháborúval és az áldozatok sorával alapvetően megrendítette az ember nembeli öntudatát, megkérdőjelezte az egységes, harmonikus ábrázolás művészi lehetőségeit és érvényességét. A ~ struktúra lényege mutat rá a német Wolfgang Kayser, a ~ről szóló legátfogóbb monográfia (1957) szerzője az otthoniasság látszata mögül hirtelen fölbukkanó elidegenedett világ, a világ széttöredezettsége, a lét szakadékaiból föltörni kész démoni erő, amelynek azért *nem lehet harmonikus ábrázolása, mert akkor az emberi világrend teljes jogú tagjává tennők az apokalipszist. Mindezek miatt a ~ humánus művészet, a tudáson alapuló tiltakozás korszerű művészi formája.
A harmonikussal szemben, amelyre a világ központjában álló és attól elkülönülő, klasszikus-szimmetrikus testfelépítésű ember jellemző, a ~ ábrázolásban eltűnik a határ ember és a világ között, a kettő elemei heterogén módon összekeveredhetnek. Az emberábrázolásra a testi és lelki vonások eltúlzása vagy torzítása a jellemző. Az ember életműködései hangsúlyozza Mihail Bahtyin, a ~ orosz kutatója Rabelais művészetéről szóló munkájában (1965) elemi erejű kozmikus működések a ~ben. Ugyanakkor a társadalmi lényként megjelenített ember is többnyire elemi erejű, irracionális késztetések kivitelezője, de a ~ ábrázolásokban a hősök cselekvése fényt derít ezek természetére (akárcsak a ~ egyik tárgyi ősforrásában, a népmesében). A ~ ábrázolásra általában a leírás tárgyiassága, egyes elemek nagyfokú részletezése és kiemelése a jellemző, ugyanakkor a művészi teljességre törekvés. Ez együttesen s az ábrázolt típusok kis száma miatt gyakran vezet allegóriához.
Műfaji szempontból a ~ inkább az epikus és a drámai műfajban *jelenik meg: a regényben elsősorban ~ ötlet, epizód vagy *jelenet formájában. A többnyire ~ elemekből építkező regény általában szatirikus regény, de a fantasztikus regényben is fontos szerepet játszanak a ~ elemek. A rövidebb epikus formák közül a novella képes teljes egészében a ~ paradoxonra építeni. A drámai műfajban az abszurd, abszurdoid vagy az ellendráma használja a ~ formatárát, de mindig a teljes abszurdon "innen", amennyiben az abszurd félelem, a kozmikus rettegés fölött győzedelmeskedik a ~ nevetés. A lírában elsősorban a hatás felől ragadható meg a ~, de a ~et eredményező sajátos poétikai eszközökről már kevesebbet tárt fel a kutatás; kétségtelen, hogy elsősorban (például az álomköltészetre jellemző) képiség és látomásosság, a fekete humor, az irónia és bizonyos ritmikai-rímeltetési eljárások, valamint a vers nyelvi rétegében utaló vagy kettős *jelentések eredményeznek ~ hatást.
A romániai magyar irodalomban a két világháború között elsősorban *Nagy Dániel (Cirkusz c. regényében), *Tamási Áron (egyes novelláiban) és *Karácsony Benő éltek a ~kel. Újabb kori prózánkban többek közt Bajor Andor, Bálint Tibor, Bodor Ádám, Csiki László, Panek Zoltán, *Vári Attila s Darkó István, a korán elhalt Forrás-szerző, a drámában Páskándi Géza, Györffi Kálmán fordult a ~ kifejezésformákhoz. A lírában Balla Zsófia, Cselényi Béla, Markó Béla, *Szilágyi Domokos és *Palotás Dezső egyes versei mutatnak ~ jegyeket.
(E. P.)
Bretter György: Vágyak, emberek, istenek. 1970. 254. K. Jakab Antal: A véges nap és az epika nosztalgiája. *Igaz Szó 1968/3. Láng Gusztáv: A *jelen idő nyomában. 1976. 37. 121. Sőni Pál: Avantgarde sugárzás. 1973. 134146. A groteszk jegyében. Egyed Péter: A szenvedés kritikája. Tv. 1980. 10917. Marosi Péter: Groteszkek és látomások. *Utunk 1981/40. Angi István: A dürrenmatti groteszk lényegcseréi. *Korunk 1982/2. Robotos Imre: A kérdezés szenvedélye. *Korunk 1983/4.
ÁVDolg: Kató Zoltán: A groteszk a két világháború közötti romániai magyar avantgárd irodalomban. 1958.