Tóth Zoltán, I. (Versec, 1911. aug. 11. – 1956. okt. 25. Bp.) – történetíró. Középiskoláit a temesvári Piarista Gimnáziumban végezte magyar nyelven, de az érettségi vizsgát már román nyelven kellett letennie (1929). A kolozsvári I. Ferdinand Egyetem bölcsészeti karán, történelem szakon folytatta tanulmányait, de párhuzamosan a református teológiára is beiratkozott, sőt zenét is tanult. Egyetemi évei alatt az *IKE-ben tevékenykedett, és csatlakozott az *Erdélyi Fiatalok mozgalmához. 1933-ban pappá szentelték, de amikor 1934-ben világtörténelem–román, történelem–földrajz szakcsoportokból tanári oklevelet szerzett, tanári állást vállalt Szatmárnémetiben (1934–41), közben (1937–39) ösztöndíjasként a párizsi Sorbonne előadásait hallgatta. Akkori doktori értekezését (Az *erdélyi románok és a francia közvélemény a XIX. században) a háború közbejötte miatt nem védhette meg.
A második bécsi döntést követően a kolozsvári Egyetemi Könyvtár segédőreként teljes idejét a kutatásnak szentelhette (1941). 1942-től az *Erdélyi Tudományos Intézet tanára, ebben a minőségben lett feladata egy nagy nemzetiségi *bibliográfia összegyűjtésének megszervezése és vezetése. Munkája az anyaintézethez, a Teleki Pál Tudományos Intézethez kötötte, ezért Budapestre költözött, ahol 1944-ben Az *erdélyi román nacionalizmus első százada (1697–1792) című értekezésével elnyerte a doktori címet. Ősszel az intézeti anyagot és családját a bombázások elől Balatonfüredre menekítette, ott érte a háború vége.
1945-től a Történettudományi Intézetben dolgozott, amely előbb a Teleki Intézet, 1947-től a Kelet-Európai Tudományos Intézet keretében működött. 1948-ban magántanárrá habilitálták, majd az 1949-ben alakult Történettudományi Intézetben megbízták a Szovjetunió és a népi *demokráciák története osztály vezetésével. Egy év múlva az osztály kebelében nemzetiségi munkaközösséget szervezett. 1952-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 1953-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen létesített új tanszék (a népi demokratikus országok története) élére állították, majd az önállósított Történettudományi Kar dékánja lett. 1956-ban az MTA levelező tagjává választották. Ezekben az években – mint az MTA Történeti Állandó Bizottságának, a Magyar Történelmi Társulat igazgató-választmányának tagja, az Újkori magyar történeti szekció elnöke – aktív része volt az e testületek által képviselt tudománypolitika kidolgozásában. Az 1956-os magyar forradalom idején közvetíteni próbált a forradalmi *ifjúság és a hatalom között. Önként vállalt békéltető küldetése közben a Kossuth téren érte a halálos lövés.
Bánsági szülőföldje, iskolái, fiatalkori élményei döntően befolyásolták pályáját, életművét. Történetírói munkásságának egésze a megbékélésnek, a Kárpát-medencei népek közelítésének jegyében fogant. Az *Erdélyi Fiatalok szellemi légkörében formálódó nézeteinek első írásos megnyilatkozása (Új magyar *ifjúság: új magyar *demokrácia) a Temesvári Hírlapban jelent meg (1931). Nemzedéke nevében vallotta, hogy az új történelmi helyzet új feladat elé állította a magyar *ifjúságot: „Az ezeréves álom szertefoszlása új vagy azelőtt mostohán kezelt valóságokat vetett fel, és *tett az ifjú generáció állandó töprengésének tárgyává… Íme egy hatalmas új feladat: A MAGYAR *DEMOKRÁCIA megvalósítása.” Hitvallását szélesebb társadalmi és földrajzi keretbe ágyazva egy másik írásában is leszögezte: „Mi nem ismerhetünk mást, mint minden képességünket latba vetni ama távoli vagy nem is nagyon távoli, de mindenesetre nemes cél érdekében, hogy a kis, kevert népű *Erdély az általános emberiség tényleg még nagyon távoli testvériségének előszobája lehessen.” Ilyen gondolatok vezették el kutatói pályáján a nemzetiségi kérdés vizsgálatához. Tanulmányaival – saját bevallása szerint – kettős célt követett: „1. A valóság minden érdektől független feltárását és 2. a magyarságnak az *igazság feltárása által való szolgálatát.”
Nemzetiségtörténeti kutatásainak első, nyilvánosságot kapott terméke Az *erdélyi románok a XIX. században c. fejezet A románok története (Bp. 1941) *Gáldi László és *Makkai László szerkesztette kötetében, ahol szakít a magyar történeti irodalomban addig uralkodó szemlélettel, amely az *erdélyi románság nemzeti mozgalmát egyetlen szűk csoport érdekeire vezette vissza, és kísérletet tesz a román nemzeti öntudat kialakulási folyamatának fölvázolására. Doktori értekezése (1944) s annak kibővített változata (1946) e folyamat egy évszázaddal korábbi előzményeit világítja meg. A tekintélyes ismeretanyagra épülő monográfia célja – a szerző fogalmazása szerint – „a történeti valóság kérlelhetetlen őszinteségű bemutatása nem egyik vagy másik nacionalizmus, hanem az emberiség, közelebbről a Duna-táji népek közös érdekében”. A nemzetiségi kérdés eredőinek kutatása rendjén szigorú vizsgálat alá vetette a gesták és a krónikák magyar–román vonatkozású adatait, szétválasztva a történeti tényeket a költött elemektől (Tuhutum és Gelou. Hagyomány és történelmi hitelesség Anonymus művében. Századok 1945–46; Erdély és népei gestairodalmunkban. Kéziratban).
Addigi munkásságának folytatásaképpen tervezte a magyar–román viszony legösszetettebb mozzanatának, az 1848–49-es eseményeknek a megírását, de csak a résztanulmányokig jutott el. Ezek egyike a Kossuth és a nemzetiségi kérdés a reformkorban és 1848–1849-ben (in: Kossuth Emlékkönyv. II. Bp. 1952), amelynek érdeme a magyar és a nemzetiségi mozgalmak közös szálainak fölgombolyítása. A résztanulmányokból nőtt ki Bălcescu-életrajza is (Bp. 1958), ezt – Csatári Dánielnek a posztumusz kiadás előszavában megfogalmazott véleménye szerint – „joggal tekinthetjük a magyar–román szellemi közeledés olyan jelentős alkotásának, amelyen alkotója pályájának eddigi legmagasabb szintjére jutott el”.
A magyar–román népi összefogás szép példáját mutatta fel Varga Katalin-életrajzában. E témához kapcsolódik a Parasztmozgalmak az *Erdélyi Érchegységben 1848-ig (Bp. 1951) című monográfiája, amely egyként kivívta a magyar és román történészek elismerését. Az *erdélyi és magyarországi románok az abszolutizmus korában c. dolgozata kéziratban maradt. Több munkája – köztük magyar, román, szlovák nyelvűek – halála után jelent meg.
Önálló kötetei, szerkesztései: Magyar utazók Nyugat-Európában a XIX. század első felében (Nv. é. n. = Református Könyvtár); Az *erdélyi román nacionalizmus első százada 1697–1792 (Bp. 1946); Klein Sámuel és az *erdélyi román felvilágosodás (in: Emlékkönyv *Kelemen Lajos hetvenedik születésnapjára. Kv. 1947); Bălcescu Miklós Válogatott írásai (szerk. és bevezető tanulmány, Bp. 1950); Magyar történeti *bibliográfia 1825–1867. I–III. (szerk., uo. 1950–52); Parasztmozgalmak az *Erdélyi Érchegységben 1848-ig (uo. 1951; román nyelvű kiadása Buk. 1955); Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. I–II. (szerk., Bp. 1952); Bălcescu Miklós élete 1819–1852 (gondozta, előszóval ellátta Csatári Dániel, uo. 1958); Magyarok és románok. Történelmi tanulmányok (válogatás, életrajz, *bibliográfia Csatári Dániel, uo. 1966); Primul secol al naţionalismului românesc ardelean (ford. Maria Someşan, életrajz Dávid Gyula, utószó Adrian Cioroianu, Buk. 2001).
Hajdu István: A románok története. *Ellenzék 1941. aug. 9. – Maksay Ferenc: A románok története. Századok 1942. – Trócsányi Zsolt: I. T. Z.: Parasztmozgalmak az *Erdélyi Érchegységben 1848-ig. Századok 1952. – Imreh István: Zoltán I. Tóth: Varga Katalin. Studii 1953/3. – A. Oţetea: Mişcările ţărăneşti din Munţii Apuseni pînă la 1848. Studii 1956/1. 166–170. – Dávid Gyula: T. Z. és a két világháború közötti nemzedék. *Korunk 2001/10; uő: T. Z. [Előszó]. In: Primul secol al naţionalismului românesc ardelean. Buk. 2001.
(V. Z.)