Dési Huber István (Nagyenyed, 1895. febr. 6. – 1944. febr. 25., Budakeszi) – képzőművész. A Bethlen Kollégiumban csak az I. gimnáziumi osztályt végezhette el, családja Désre költözött, ahol apja saját mesterségére, az ezüstműves szakmára akarta kitanítani.
Mint alkalmi munkás bejárta az országot, az I. világháború negyven hónapját a frontokon töltötte; első rajzai a lövészárkokban készültek. Leszerelése után a Szopos Sándor vezette dési rajziskolában bővítette ismereteit. 1921-ben Budapestre távozott, majd feleségével Olaszországban telepedett le mint ötvös. Milánóból küldte rajzait a Désen 1926 nyarán rendezett tárlatra. Az autodidakta grafikus és festő csak a fronton szerzett tüdőbaja kiújulásakor vált meg mesterségétől. 1928-ban mutatkozott be Budapesten IV. Rend c. linóalbumával. Korai munkái a kubizmus és konstruktivizmus hatása alatt készültek, későbbi festményein munka- és munkásábrázolásainak repertoárjában kötött, konstruktív szerkesztés oldódik festőiséggé. Désre gyakran visszatért, képei is készültek itt. „Mi tagadás – mondja 1936-ban egy interjúban Méliusz Józsefnek –: még ma is romániai magyarnak érzem magam és izgalommal figyelek minden otthoni hírt.”
A Korunkban 1933-tól jelennek meg írásai, egy részüket szanatóriumi betegágyán írta. A képzőművészet és társadalom viszonyáról, a két háború közti magyar művészet kérdéseiről, az avantgarde lényegéről és bírálatáról értekezik; jelentős írásai: A festészeti „izmusok” bírálatához (1933/3); A képzőművészet és a társadalom változásai (1933/11); A mai magyar festészeti törekvések (1937/1); A festői módszer kérdése (1937/2). Sok részletében ma is helytálló ítéletét fogalmazza meg méltatásaiban Derkovits Gyuláról, Nagy Istvánról, Thorma Jánosról, a Barabás Miklós Céh művészeiről. Szentimrei Jenő egy cikkében (Brassói Lapok 1937. jún. 13.) kritikai hatékonyságát jellemzi.
A romániai magyar sajtó számon tartotta az elszármazott művész munkásságát. Méltató cikkek jelentek meg kiállításairól, művészi sikereiről a Korunk, Független Újság, Brassói Lapok, Keleti Újság és a dési lapok hasábjain. Halálakor Radnóti Miklós idézte emlékét Nem bírta hát… c. versében.
(M. J.)
Antal János: A proletárművészet problémáihoz. Korunk 1932/5. Méliusz József: D. H. I. Független Újság 1936/31-32; uő: D. H. I. (1895–1944). Dési Hírlap 1944. márc. 13.; újraközölve Kitépett naplólapok, 1961. 223–225. Kállai Ernő: D. H. I. Korunk 1938/12. Dési Huber Istvánné: D. H. I. Emlékkönyv, Bp. 1964. Murádin Jenő: Dési évek. Korunk 1972/5. D. Varga Katalin: D. H. I.-ról, idézetekkel. Ugyanitt D. H. I. leveleiből. A Hét 1974/10. Sztojka László: Három D. H. -könyvillusztráció. Korunk 1975/4. Vita Zsigmond: D. H. I. Nagyenyeden. Korunk 1977/1-2. Kántor Lajos: A közel és a messze. D. H. I.-nal a Korunk nyomában. Új Írás, Bp. 1977/12; újraközölve Kép, világkép. 1977. 81-82, 94–104.
Dési Huber István (Sugár Kata felvétele, forrás: Wikipédia)
Dési Huber István (Nagyenyed, 1895. febr. 6. – 1944. febr. 25., Budakeszi) – képzőművész. Huber Győző író öccse. A Bethlen Kollégiumban csak az I. gimnáziumi osztályt végezhette el, családja Désre költözött, ahol apja saját mesterségére, az ezüstműves szakmára akarta kitanítani.
Mint alkalmi munkás bejárta az országot, önéletrajza szerint volt munkás, inas, pincér, kifutó, csavargó; éveken át dolgozott a Ganz Vagongyárban, majd Erdélybe visszatérve ügyvéd-írnokként dolgozott Désen. Az I. világháború negyven hónapját a frontokon töltötte; első rajzai a lövészárkokban készültek. Leszerelése után a Szopos Sándor vezette dési rajziskolában bővítette ismereteit, ugyanakkor apja műhelyében arany- és ezüstművességgel foglalkozott. 1921-ben Budapestre távozott és elhelyezkedett a dr. Polgár-féle ezüstárugyárban. Emellett a Kisképző iparművészeti iskolát, majd a Podolini Volkmann Artúr-féle szabadiskolát látogatta. 1923-ban vette feleségül Sugár Stefániát, barátja, Sugár Andor festőművész nővérét. Feleségével 1924-ben Olaszországban telepedett le, ahol sógorával együtt ezüstművesként dolgozott. A híres képtárak tanulmányozása mellett Torinóban a Quadriennalén és Firenzében a nemzetközi rézkarckiállításon is megjelent. Milánóból küldte rajzait a Désen 1926 nyarán rendezett tárlatra. Az autodidakta grafikus és festő csak a fronton szerzett tüdőbaja kiújulásakor vált meg mesterségétől. 1927-ben tért vissza Magyarországra, és belépett a KÚT (Képzőművészek Új Társasága) tagjai közé, az illegális kommunista mozgalomban is tevékenykedett. 1928-ban mutatkozott be Budapesten IV. Rend c. linóalbumával. Korai munkái a kubizmus és konstruktivizmus hatása alatt készültek, későbbi festményein munka- és munkásábrázolásainak repertoárjában kötött, konstruktív szerkesztés oldódik festőiséggé. 1934-ben egy sarló-kalapács motívumot ábrázoló csendélete miatt letartóztatták. Désre gyakran visszatért, képei is készültek itt. 1937-től Rákospalotán dolgozott, ettől kezdve bontakozott ki expresszív korszaka. „Mi tagadás – mondja 1936-ban egy interjúban Méliusz Józsefnek –: még ma is romániai magyarnak érzem magam, és izgalommal figyelek minden otthoni hírt.”
A Korunkban 1933-tól jelennek meg írásai, egy részüket szanatóriumi betegágyán írta. A képzőművészet és társadalom viszonyáról, a két háború közti magyar művészet kérdéseiről, az avantgárd lényegéről és bírálatáról értekezik; jelentős írásai: A festészeti „izmusok” bírálatához (1933/3); A képzőművészet és a társadalom változásai (1933/11); A mai magyar festészeti törekvések (1937/1); A festői módszer kérdése (1937/2). Sok részletében ma is helytálló ítéletét fogalmazza meg méltatásaiban Derkovits Gyuláról, Nagy Istvánról, Thorma Jánosról, a Barabás Miklós Céh művészeiről. Szentimrei Jenő egy cikkében (Brassói Lapok 1937. jún. 13.) kritikai hatékonyságát jellemzi.
A romániai magyar sajtó számon tartotta az elszármazott művész munkásságát. Méltató cikkek jelentek meg kiállításairól, művészi sikereiről a Korunk, Független Újság, Brassói Lapok, Keleti Újság és a dési lapok hasábjain. Halálakor Radnóti Miklós idézte emlékét Nem bírta hát… c. versében. A Fiumei Úti Sírkert Munkásmozgalmi Panteonjában helyezték örök nyugalomra.
(M. J.)
Díjak: Szinyei Merse Pál Társaság nagydíja (1944); Posztumusz Kossuth-díj (1958)
Szakirodalmi munkái
A világnézet mint formateremtő erő a képzőművészetben. Forrás 1930/4.; A festészeti „izmusok” bírálatához. Korunk, 1933/3.; A magyar képzőművészet új szakasza. Korunk, 1933; A képzőművészet és a társadalom változásai. Korunk, 1933/11.; A művészetről (Bp., 1959)
Kiállításai
1929 – Kovács Ákos szalonja
1930 – Új progresszív művészek Tamás Galéria
1932 – Ernst Múzeum
1934 – KUT kiállítás
1938 – Ernst Múzeum
1941 – Ernst Múzeum (akkor Almásy–Teleki Műintézet)
1947 – Emlékkiállítás, Ernst Múzeum
1948 – Dési Huber István-kör (rézkarcai)
1949 – Emlékkiállítás, Pécs
1956 – Emlékkiállítás, Budapest
1957 – Forradalmi Művészet, Műcsarnok
1959 – Emlékkiállítás, Budapest
1964 – Emlékkiállítás, Magyar Nemzeti Galéria
Irodalom
Antal János: A proletárművészet problémáihoz. Korunk 1932/5. – Méliusz József: D. H. I. Független Újság 1936/31-32; uő: D. H. I. (1895–1944). Dési Hírlap 1944. márc. 13.; újraközölve Kitépett naplólapok, Buk., 1961. – Szentimrei Jenő: Mostoha gyermekünk a képzőművészet. Brassói Lapok 1937.jún. 13. – Kállai Ernő: D. H. I. Korunk 1938/12. – Komor András: Dési Huber István. Tér és forma, 1943 – Rabinovszky Máriusz: Dési Huber István emléke. Szabad Művészet, 1947, 1-2. szám – Bortnyik Sándor: Dési Huber István. Miroir, 1948 – Oelmacher Anna: Dési Huber István. Szabad Művészet, 1954 – Sas Judit: Dési Huber István emlékére. Új Írás, 1961/7. – Oelmacher Anna: Dési Huber István. Élet és Tudomány, 1964/25. – Dési Huber Istvánné: D. H. I. Emlékkönyv, Bp. 1964 – Murádin Jenő: Dési évek. Korunk 1972/5. – D. Varga Katalin: D. H. I.-ról, idézetekkel. Ugyanitt D. H. I. leveleiből. A Hét 1974/10. – Sztojka László: Három D. H. -könyvillusztráció. Korunk 1975/4. – Vita Zsigmond: D. H. I. Nagyenyeden. Korunk 1977/1-2. – Kántor Lajos: A közel és a messze. D. H. I.-nal a Korunk nyomában. Új Írás 1977/12; újraközölve Kép, világkép. Buk., 1977.