Szolnay Sándor (Kv., 1893. nov. 4. – 1950. ápr. 14. uo.) – festőművész. Tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, a háború miatti kényszerű megszakítással 1913–14 és 1922–23 között végezte. A dél-tiroli fronton, a Garda-tó mellett olasz fogságba esett, és ott szerzett tüdőbajával élete végéig szenvedett. Hosszas nagybányai tartózkodását is, a festőtelep vonzása mellett a gyógyító hegyvidéki környezet indokolta. Nagybányán 1921 és 1924 között a szabadiskolában tanult (Thorma János és Réti István korrigálta rajzait), majd az iskolán kívüliek csoportjában dolgozott. 1927-ben a *Nagybányai Festők Társasága törzstagjává választották. Ugyanebben az évben hazatért szülővárosába, és ettől kezdve meghatározó módon vett részt a kolozsvári művészközösség munkájában. Társasköre egyre inkább vonzotta a művészi alkotás új útjait kereső pályatársakat, különösen a fiatalabb nemzedéket. A kolozsvári Szépművészeti Iskola Temesvárra költözése után Szervátiusz Jenővel társulva, 1933 és 1935 között festészeti és szobrászati szabadiskolát tartott fenn. Kapcsolatot keresett a marosvécsi Helikon körével (Kós Károllyal közösen *Bánffy Miklós támogatását megnyerve), hogy az írókéhoz hasonlóan a képzőművészek érdekvédő egyesületét is megszervezzék. Így jött létre helikoni védnökséggel az 1929 és 1944 között működő *Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar művészek egyesülete, amelynek titkára és műtárosa, majd az 1943 tavaszán Kós Károly által épített korszerű kolozsvári Műcsarnok gondnoka volt. 1938 és 1940 között átmenetileg Segesváron élt, majd visszaköltözött Kolozsvárra. A II. világháborút követően Kovács Zoltánnal közösen (aki a gyakorlati tanítást végezte) a *Józsa Béla Athenaeum képzőművészeti szabadiskoláját irányította. Az 1948–49-es években a dogmatista *művészetpolitika „formalizmussal” vádolta.
Festészete az erdélyi *művészet életteljes, a korszerűségre érzékeny vonulata. Elmélyült tudása, tájékozottsága és rendkívüli olvasottsága pótolta elmaradt külföldi tanulmányútjait. Cézanne festészete és általában a posztimpresszionizmus eredményei hatottak rá, noha ezeket csak albumokból ismerhette meg. Tájképei és csendéletei mellett a portréfestés is foglalkoztatta. Több képe a környezetében megfordult értelmiségiekről készült, közöttük Tamási Áronról, Kováts Józsefről, Gaál Gáborról. Kiterjedt levelezése hozzáférhetően, kötetbe válogatva segíti a korszak *művészeti eseményeinek föltárását (A világ legvégén. *Banner Zoltán bevezetőjével és gondozásában. Kv. 1973). Műveinek gyűjteményes kiállítását szervezték meg Kolozsváron 1971-ben és Kolozsváron, illetve Budapesten 1994-ben.
Vásárhelyi Z. Emil: Erdélyi művészek. Kv. 1937. – Kós Károly: Hármaskönyv. Buk. 1969. – E. Szabó Ilona: Sz. S. (Monográfia). Kv. 1974. – Murádin Jenő: A Barabás Miklós Céh. Buk. 1978; uő: Iskolát teremtő mester. Helikon 1994/7. – Livia Drăgoi: Száz éve született Sz. S. Helikon 1994/7. – Dáné Tibor: A rágalom az irigység fullajtárja. *Korunk 1995/3.
(M. J.)