Brassai Sámuel emlékezete – Brassai Sámuel élete hosszúságában átfogta a XIX. századot (1797-ben vagy 1800-ban született, 1897-ben halt meg), szélességében az akkor művelt tudományok valamennyi ágát. Halála után előbb a hódolat jutott szóhoz, majd a polémia. Elsőnek tanítványa, Kővári László foglalta össze életművét A száz évet élt dr. Brassai Sámuel pályafutása és munkái c. füzetben (Kv. 1897); ezután jelent meg a fiatal Gál Kelemen munkája Brassai mint philosophus (Kv. 1899) címmel; ugyanő később több dolgozatban mutatta be főként nyelvészeti és nyelvművelő munkásságát, ezek közül legteljesebb a Brassai Sámuel c. munka (Kv. 1926). Kozma Ferencnek az MTA kiadásában megjelent Brassai Sámuel mint aesthetikus és műkritikus c. könyvével (Bp. 1900) tulajdonképpen a századfordulón le is záródik munkásságának feldolgozása a humán tudományok terén. 1910-ben leplezték le emlékművét a Házsongárdi temetőben. Mauzóleumát Pákei Lajos tervezte, szobrát Veress Zoltánné Kozma Erzsi mintázta. Rajta a felírás: A százzal haladónak a nemzeti kegyelet (Brassai a „század” helyett következetesen a „száz”-at használta).
Összefoglaló munkát életéről az I. világháború előtt a könyvtártörténész Fitz József írt (Brassai Sámuel, Bp. 1911. 2. kiadás 1912), a háború után hű tanítványa, Boros György, a későbbi unitárius püspök (Dr. Brassai Sámuel élete, Kv. 1927), aki számos cikkben is feldolgozta reá vonatkozó személyes emlékeit. Már a két világháború között megindult természettudományi munkásságának feldolgozása (Ferenczi Sándor: Brassai Sámuel mint természettudós, Keresztény Magvető Füzetei 17. 1934), amit aztán az egyes tudományágak terén Nyárády Erasmus Gyula (Kolozsvár és környékének flórája, Kv. 1941) és László Tihamér (Adatok egy százesztendős fizikai eszköz történetéhez, Múzeumi Füzetek 1944/1) mélyített el, később Tulogdy János egészített ki (Brassai Sámuel földrajzi nevelő-oktató munkássága, Földrajzi Közlemények, Bp. 1965/3). Közben újabb mozzanatok váltak ismertté nevelői munkásságáról (Kovács Dezsőné: Brassai mint tanítómester, Keresztény Magvető 1931/2), ill. a zeneművészettel való kapcsolatáról (Lakatos István: Brassai Sámuel és a muzsika. Megjelent 6 folytatásban 1941 és 1943 között a Keresztény Magvetőben és külön füzetben is); e kapcsolatról újabban ugyancsak Lakatos István két tanulmányban értekezik (Brassai Sámuel, a zenekritikus, Művelődés 1975/7; Brassai Sámuel, az erdélyi zeneírás előfutára, Utunk 1977/35).
A népi hatalom éveiben Brassai Sámuel neve először negatív vonatkozásban jelentkezett, mint harcos idealista a természettudományos materialista Mentovich Ferenccel szemben (Hajós József: Mentovich Ferenc. 1952). Pozitívumait és művelődéstörténeti jelentőségét Bankismeret (Kv. 1842) c. könyve és a Vasárnapi Újság (Kv. 1834-48) szerkesztésében megnyilvánult népszolgálat szempontjából Mikó Imre értékelte (Brassai Sámuel, az utolsó erdélyi polihisztor, Korunk 1957/5), s ugyanő fedezte fel benne az első műfordítót, aki oroszból magyarra fordít (Az orosz irodalom első magyar tolmácsolói Erdélyben, NyIrK 1958/1-4). Ebben a légkörben a régi unitárius kollégium, ahol Brassai tanult és tanított, a 7-es számú középiskola (ma ipari líceum) 1958. február 2-án kormányintézkedéssel elnyerte a „Brassai Sámuel” nevet.
A Brassai Líceumban Szöllősi Ferenc igazgató és Józsa György aligazgató kezdeményezésére egy évtized múlva újabb lendületet kapott a Brassai-kultusz: Brassai-díjban részesítik évente a középső és felső tagozat legjobb és legtevékenyebb tanulóit, Brassai-kupákkal jutalmazzák a legjobb fiú és leány sportolókat. Az iskola nyomtatott folyóirata, a Fiatal Szívvel külön Brassai-számot adott ki (1970/4-5), benne szakemberek értékelték korszerűen a névadó munkásságának egyes ágait: Gálffy Mózes a nyelvészt, a matematika-történész Tóth Sándor a matematikust, Csűrös István és Gergely János a botanikust, László Tihamér a fizikust, Balogh Edgár a közírót, Jodál Gábor a zenészt. 1877-ben Meltzl Hugóval alapított soknyelvű világirodalmi lapjának nemzetközi jelentőségére a legfiatalabb írónemzedék is felfigyelt (Gaal György: Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok. Echinox 1969/5-6; uő: Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok. Téka 1975; Egyed Dániel: Az összehasonlító tudomány első orgánuma. Könyvtári Szemle 1971/4; Kozma Dezső: Úttörő vállalkozás. Korunk Évkönyv 1974. 259-67). Brassai közírói és szerkesztői munkásságáról adalékokat közöl Borbáth Károly (Keresztény Magvető 1974/3-4).
1971-ben jelent meg és rövidesen két kiadást ért meg Mikó Imre könyve, Az utolsó erdélyi polihisztor (Száz dokumentum és történet Brassai Sámuelről), ez a Brassai-breviárium és mozaikkövekből összerakott Brassai-portré. Munkásságát pozitívan értékeli több román nyelvű akadémiai kiadvány, részletesebben Kovács Józsefnek Mikó Imre könyve kapcsán írt dolgozata (Anuarul Institutului de Istorie şi Arheologie, Kv. 1972. 479–482.). A polihisztorok korát lezáró Brassai tudományos polémiáival, nevelői példájával, nyelvművelő szenvedélyével mint néplapalapító és mint világlapszerkesztő van jelen nemzetiségi közéletünkben.
(M. I.)