Sándor Imre (Kv., 1877. febr. 14. – 1930. jan. 3. Bp.) – genealógus, heraldikus; alapfoglalkozását tekintve pénzügyi szakember volt, 1921-ig bankfőtisztviselő a Magyar Jelzáloghitelbank kolozsvári fiókjánál. 1916-ban tartalékos hadnagyként a frontra vezényelték. Az 1918 után berendezkedő román hatalom által a magyarság megfélemlítésére irányuló koncepciós perek egyikében, az úgynevezett kolozsvári összeesküvési és kémkedési perben előbb hat-, majd e határozatot megsemmisítve, ötévi kényszermunkára ítélték. Letartóztatásától (1921. febr. 21.) szabadulásáig (1923. nov. 18.) a kolozsvári, majd a jilavai, văcăreşti-i, nagyváradi börtönben raboskodott. A magyar–román fogolycsere-egyezmény értelmében ekkor Magyarországra toloncolták, a börtönévek azonban siettették halálát.
Tudományos munkásságának maradandó teljesítménye a Genealógiai Füzetek volt (alcíme szerint Családtörténeti folyóirat címerekkel és leszármazási táblákkal), amelyet 1903 és 1914 között Kolozsváron adott ki és szerkesztett: az első évfolyam első hat számát Török Pállal, a továbbiakat az 1910-es évfolyam utolsó számáig Köpeczi Sebestyén Józseffel. A lap kezdetben havonta, 1908-tól kéthavonként jelent meg. Az új szerkesztőpárosnak az összevont 7–8. számban közölt üzenetéből kiolvashatóan elsősorban a nagyközönséghez szólt: „Óhajunk, kívánságunk, hogy az általunk összegyűjtött rendkívül érdekes és becses adatok a nyilvánosság elé kerüljenek, abból mindenki régi dicsőségünk ezernyi-ezer változatait *szemlélhesse, abból a jelenre tudást és önbizalmat, a jövőre reményt meríthessen.” A „botrányos elferdítések és értelmetlenségek” miatt a szakma kérlelhetetlen *kritikával fogadta az első számokat: „aki nem tud arabusul, ne beszéljen (annál kevésbé írjon!) arabusul” – írta róla Szádeczky Lajos. A *kritika véleménye később megváltozott: a szerkesztő kitartása, igényessége, a munkatársak szakértelme egy évtized alatt „csodát művelt. Folyóirata megizmosodott, mert azt nemcsak hozzáértéssel, hanem művészettel is szerkeszti: nem tévesztve szem elől a tudományos színvonalat, de adva a közönség igényére is” – állapította meg R. *Kiss István (1912). Az egyes számokat a társadalom- és politikatörténet körébe tartozó igényes értekezések vezették be, az Adattár rövid családtörténeti adatokat tartalmazott, amelyeket címerlevelek szövege követett. A lapnak neves szakemberek (Endes Miklós, Gyalui Rikárd, Kelemen Lajos, Köblös Zoltán) voltak a munkatársai, maga a szerkesztő több mint félszáz, esetenként több részből álló írást közölt, a szélesebb érdeklődésre számot tartó értekezéseket, közleményeket különnyomatban is kiadta. *Demény Lajos irányadó véleménye szerint a Genealógiai Füzetek „jelentős szerepet játszott a 20. század eleji erdélyi családtörténeti, címertani és pecséttani kutatások fejlődésében”.
A mások (Kelemen Lajos, Köblös Zoltán, Magasházy Béla stb.) és saját gyűjtéséből származó másfél ezernyi, részben már közölt címerlevél másolatát megőrizte. Tervezte kiadásukat is, de csupán közel 300, az erdélyi fejedelmek által adományozott armális szövegét sikerült kötetbe gyűjtenie. Genealógiai munkásságának a jövő kutatásokat szolgáló darabja egy családtörténeti repertórium, amely Köblös hagyatékának rendezése és kiegészítése nyomán jött létre. A gépelt *kézirat egyik példányát 1919-ben az EME *Levéltárának adományozta, s a kötetet ma a Román Akadémia kolozsvári fiókjának könyvtára őrzi. *Kéziratai javát azonban letartóztatásakor lefoglalták, megmaradt hagyatéka a MOL-ba került.
Kolozsvár közel félszáz címeres emlékének pontos leírásával jó szolgálatot *tett a heraldikának. Közölte a kolozsvári Farkas utcai templom feltárása során előkerült síremlékeket (in: Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárából 1913). *Karácsonyi János adatai nyomán felvázolta a magyar nemzetségek erdélyi térfoglalásának folyamatát (*Erdélyi Múzeum 1916–17). A székelyek erdélyi letelepedésével kapcsolatban kitartott az ún. csíki székely krónika hitelessége mellett, néhány meglátása viszont helyesnek bizonyult (például az erdélyi szálláshelyek változtatása). Egy posztumusz írása Pósta Béla heraldikai munkásságát méltatta (in: Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából 1941).
1906-tól a csíkszentmihályi nemesi előnevet is használta.
Önálló kötetei: A széplaki Petrichevich-Horváth család (Kv. 1908); A csíkszentsimoni Endes család *levéltára 1544–1848 (uo. 1910); Czímerlevelek. I–II. (uo. 1910, 1912); Czímerhasználat (uo. 1911); A csíkszentmihályi Sándor család *levéltára. I. 1539–1756 (uo. 1914); Családtörténeti repertórium (*kézirat, társszerző Köblös Zoltán, uo. 1918); Kolozsvár czímeres emlékei (uo. 1920); A székelyek letelepülése (Bp. 1930).
Sándor I. – Köblös Z.: Családtörténeti repertórium. A Román Akadémia kolozsvári fiókjának megőrzésében. A 1745. – Különfélék. *Erdélyi Múzeum 1903. 116. – R. *Kiss István: Czímerlevelek. Gyűjtötte Sándor Imre. I. és II. füzet. Kv. 1910–1912. *Erdélyi Múzeum 1912. 247–256. – KL [Kelemen Lajos]: Czímerlevelek. Gyűjtötte Sándor Imre. I. füzet 149 címerrajzzal. Kolozsvár 1910. *Keresztény Magvető 1910. 57–58. – S. I.: Kolozsvár czímeres emlékei. Századok 1913(47). 700. – Ferenczi Sándor: Kolozsvár címeres emlékei. Erdélyi *Szemle 1920/34. – Bitay Árpád: Csíkszentmihályi Sándor Imre: A székelyek letelepülése. *Erdélyi Múzeum 1930. 96–97.
Életére vonatkozó adatokra vonatkozólag lásd: A kolozsvári római katolikus parókia keresztelési anyakönyve 1871–1877. 232. (A Román Országos *Levéltár Kolozs megyei Igazgatósága megőrzésében. 71/47.) – Nekrológ. Uo. 103159. – A budapesti Kerepesi temető nyilvántartása. – Letartóztatására és perére vonatkozólag: *Ellenzék 1921/185, 194, 200, 201, 214, 218, 222, 272; 1922/59, 62, 179; 1923/262, 263.
(V. Z.)