Leírás

Jancsó Béla az első világháború után induló fiatal erdélyi írónemzedék, a Tizenegyek (1923) egyik vezéralakja, pár évvel később pedig a Nyugat nagy reményeket ébresztő munkatársa volt. Mikó Imre feljegyzései szerint a Berzsenyiről, Kölcseyről, Kemény Zsigmondról írt esszéi/tanulmányai alapján Osvát Ernő a szellemi korváltást ígérő ifjabb nemzedék legjobbjai között tartotta számon. Egy korszerűtlen „korszellem” megváltoztatásának igényével lépett fel akkor is, amikor a szegedi Ferenc József Tudományegyetemről  hazatérve Kolozsvárt hozzálátott a kisebbségi magyar társadalom demokratikus önszerveződését célul tűző Erdélyi Fiatalok (1930–1940) értelmiségnevelő műhelyének megteremtéséhez. Kós Károly és Makkai Sándor küzdő- és építőtársukként becsülték, Tamási tőle várta az erdélyi magyar irodalom történetének a megírását.
Az utókornak  végre fel kellett fedeznie, hogy bár az életmű torzóban maradt, Jancsó Béla levelezése egy nagy formátumú 20. századi magyar gondolkodót revelál, akinek kisebbségi helyzetben is messzire tekintő stratégiai elképzelései voltak, és az ezek megvalósításáért folytatott mindennapi küzdelmét maradandó érvénnyel tükrözi szerteágazó levelezése.
A kalandos sorsú levelezéshagyaték végre Cseke Péter gondos, körültekintő munkájának köszönhetően az érdeklődő olvasó kezébe kerül, s reményeink szerint az első kötetet még kettő követi.

Mák Ferenc

Utánunk szólnak az időből

Cseke Péter gondozásában tette közzé a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó Jancsó Béla hatalmas levelezésének első, 1914–1930 közötti kötetét, melyet a tervek szerint még kettő fog követi. A Jancsó Béla levelezése I. 1914–1930 című kiadványhoz Cseke Péter A levélíró Jancsó Béla című bevezető tanulmányában az 1903-ban született írót, az erdélyi magyar közélet egyik kiváló szervezőjét a Trianon utáni első erdélyi írónemzedék tagjának tekinti, akinek felettébb értékes irodalom- és művelődéstörténeti öröksége egyre felismerhetőbben szól utánunk az időből. A levelek írója az 1920-as évek végétől egyik központi alakja volt a történelmi Magyarország romjain és a Kárpát-medencei utódállamok kisebbségi magyar közösségeinek soraiban megszülető, eredendően új társadalmi szerveződések megteremtésére irányuló kezdeményezéseknek. Az Erdélyi Fiatalok és a hozzájuk hasonló, rokon mozgalmak – a Bartha Miklós Társaság, a kolozsvár-szegedi Bethlen Gábor Kör, a Szegedi Fiatalok és a szlovenszkói Sarló közösségek – fiataljai a nemzetünket ért katasztrófa nyomán határozottan fölismerték, hogy csak akkor maradhatnak meg magyarnak, ha kialakítják azt a gondolkodásmódot, és megteremtik azokat a közösségi szervezeti formákat, amelyek saját államiság nélkül is lehetővé teszik a szülőföldön való megmaradást. Jövőstratégiájukat határozottan a Kossuth-féle konföderációs államszövetség eszméjére és az autonómia megvalósításának gondolatára építették, éppen ezért évszázadnyi idő elmúltával ma is változatlanul időszerűek. Meggyőződésük szerint a kisebbségi életépítés lényege a dunai népek összefogásának szorgalmazása kell, hogy legyen, amely azután minden nép számára biztosítja a szabad fejlődés lehetőségét, a kisebbségi közösségek számára pedig intézményes alapokon teszi lehetővé az önrendelkezés megvalósítását. Jancsó Béla az egyik leghatározottabb támogatója volt ennek a kisebbségi jövőstratégiának, erről folytatott levelezést több mint 120 levelezőtársával.
Mozgalmuk határozottan baloldali színezetű volt, ahogyan az egyik levélben olvasható: az erdélyi ókonzervatívok és „a helikon liberális műerdélyiség” között igyekeztek maguknak híveket szerezni. A Szegeden tanuló Fábián Dániel egyik Kolozsvárra küldött levelében így fogalmazott: „ha nem tudjátok a konzervatívok[tól] és az egyházaktól elhódítani a magyar fiatalságot, és nem tudtok nevelni az új magyar ideológiában egy mély gyökerű, de széles horizontú, bátran progresszív új középosztályt, akkor elveszik a székelység ott úgy, mint ahogy itt elpusztul a magyarság”. A levelezés hatalmas korpuszán túl az utódállamokban szerveződő magyar kisebbségi mozgalmak lényegéről Albrecht Dezsőnek a kötet jegyzetanyagában olvasható, A felvidéki diákmozgalom az érsekújvári napok tükrében című, 1929-ben a Sarló kapcsán papírra vetett írásában olvasható a legtalálóbb megfogalmazás. Eszerint: „Az, hogy valaki tagja vagy nem tagja a Sarlónak, azon dől el, hogy átérzi-e a magyar élet, a magyar társadalom átszervezésének szükségességét, hajlandó-e erőteljesen szakítani a régi ábrándokkal, és a régi beteg ideológiákkal, átlátja-e az új nemzetorganizáció, a régi vármegye-politika átépítésének a szükségességét. (…) a kisebbségi sors egész más nemzetorganizációt, mentalitást és harci taktikát követel. Számukra már a magyar állam nem volt személyes élmény, ők beleszülettek azokba a keretekbe, melyeket a történelem megszabott nekik (…), koncepciójukban a régi állameszmétől a népeszméhez (…) fordulnak.”  Kolozsvárott, Szegeden és Pozsonyban világosan fölismerték, vannak még olyan rétegek, melyek nem élték ki a maguk kultúrateremtő erejét, s amelyek az új körülmények közepette kell, hogy meghatározó szerephez jussanak. Buday György szerint az iparosságból kell új magyar középosztályt kinevelni, másoknak az agrártársadalom politikai megszervezéséről volt határozott elképzelésük. Közös tervük volt létrehozni a Kárpát-medence összes haladó magyar fiatal gondolkodóinak a szövetségét.
Mindezekből a tervekből és törekvésekből vajon mi jutott el a Délvidékre? Jelenlegi ismereteink szerint semmi. Semmilyen dokumentum alapján nem bizonyítható, hogy a harmincas évek elején magát progresszívnek hirdető Híd-mozgalom kapcsolatot tartott volna az utódállamok ifjú magyar értelmiségi csoportjaival. Nehéz is lett volna 1929 után a királyi diktatúra teremtette zord körülmények közepette nemzeti mozgalmakkal kapcsolatot keresni. Így hát a baloldalnak maradt a jugoszláv kommunistákhoz való lojális odasimulás.