Markó Béla (Kézdivásárhely, 1951. szept. 8.) költő, szerkesztő, műfordító, kritikus. Szülővárosában érettségizett (1970), a Babeş-Bolyai Egyetem magyar-francia szakán szerzett tanári oklevelet (1974). Mint egyetemi hallgató a *Gaál Gábor Kör ifjúsági elnöke. Előbb tanár a marosszentannai általános iskolában (1974-76), majd az *Igaz Szó "Irodalom és iskola" és "Művészvilág" c. rovatainak szerkesztője. Verseiért a Marosvásárhelyi Írók Egyesülete 1974-ben és 1982-ben, a Romániai Írószövetség 1980-ban írószövetségi díjban részesítette. A diktatúra bukása után 1989 decemberében az *Igaz Szó helyébe lépő *Látó főszerkesztője lett. Az RMDSZ Maros megyei szenátora (1990), majd országos elnöke (1992).
Az irodalomtörténet a harmadik Forrás-nemzedékhez sorolja. Költőként a Kapuállító c. antológiában (1970) s az *Utunk, *Igaz Szó hasábjain *jelentkezett, a *Korunk, *Ifjúmunkás, *A Hét közölte írásait. A fiatal költők Varázslataink (1974) c. antológiájában is szerepel, az Ötödik évszak (1980) és Alapművelet (1985) c. versantológiák szerkesztője. Verseit közli Magyarországon az Életünk, Tiszatáj, Kortárs, Alföld és Új Tükör.
Első verseskönyvében (A szavak városában) még a világra való kamaszos rácsodálkozás hangulatait s a felnőttkori eszmélkedés-csalódás okozta nyugtalan közérzetet szólaltatja meg a klasszikus veretű meditatív líra hangján, kimunkált formanyelven. Második kötetében (Sárgaréz évszak) felerősödik a gondolatiság, ami a korábbinál szervesebben épül bele a képi struktúrába; művészi eszköztára tovább gazdagodik, "sokat sejtetővé, többértelművé és többértékűvé" téve a kifejezésmódot (Mózes Attila), funkcionálisan alkalmasabbá arra, hogy a dolgok és *jelenségek látszata, "maszkja" mögötti lényeg, ill. annak "hiánya" a legteljesebb *igazság gyakran tragikus vagy éppenséggel paradoxális és *groteszk jellegével feltárulhasson. A "rejtőzködő költő" ahogyan *Székely János nevezi őt tudatosan igyekszik érvényesíteni ezt a képszerű gondolatiságot: lépcsőzetesen, spirálszerűen valósítja meg a kötet versanyagában, úgy, hogy az egyes jelképek, motívumok is áttűnéses módon ismétlődve ciklusokba rendeződnek. Jellegzetesen demitizáló és analitikus-tárgyias jellegű líra, újszerűen szubjektív és öntörvényű költői világ teremtődik meg így, ám végső soron a létértelmű szintézis és a totalitás igényével.
Ezen a szintézisteremtő úton lép tovább a harmadik kötet (Lepkecsontváz), amelyben a felismert gondolati-érzelmi tanulságok épp a teljesség birtoklásának vágyát sugallva merész képzettársítások révén látomásszerűvé tágulnak, s ennek megfelelően a vers, sőt a kötet egésze is egyetlen, már-már befejezhetetlen mondatépítménnyé válik; tömbszerűvé, amelyen belül "az alanyi és tárgyi idősíkok finom egymásra játszásával" (Puskás Tivadar) sajátosan ellenpontozó (neoavantgarde-os) montázstechnika érvényesül.
A negyedik kötetben (Az örök halasztás) ugyancsak *jelen van "a képiségben megnyilatkozó gondolatiság […] és a vers-egészben komponálás […], de az értelmezést irányítani hivatott ellenpontozás" szerepe csökken, a tömbszerű verskompozíció modell-értékű képformává minősül (Burján-Gál Emil). A vershelyzet itt egyszersmind általánosabb emberi-költői sorshelyzet kifejezője is, szüntelen viaskodás és reménytelen szembeszegülés az eldologiasodás-dezintegrálódás rettenetével: "Kezed már ásó és lapát, szemed már / ablak és nagyító, fejed már térkép és / fiók. Arcod fénykép, szerelmed vers a fehér / papíron. Hát ugorj át a tüzes karikán!" (Feljegyzés a tárgyakról). A költő időszemléletében "a múlt elmulasztott *jelenné válik, a ma elmulasztott jövővé, s az ember saját legrosszabb fejleményévé" (Egyed Péter). A kötet címadó verse amely kulcsversnek is tekinthető éppen a szubjektíven átélt idő koordinátái között vergődő mai ember létbizonytalanságának tragikumát fogalmazza meg: a költőét, aki a dolgok mögöttes *jelentésszféráját fürkészve s a teljesség megragadására törekedve maga is szüntelenül a világ relativitását, az emberi és költői sors válsághelyzeteit éli át.
Ezzel függ össze az a "hiány"-motívum is, amely a második kötetben még csak egyetlen versciklus fő szervezőeleme, meghatározója volt, az ötödikben viszont (Talanítás) teljesen eluralkodik, a kötet egészét átszövi, tartalmi-formai alaptényezővé válik. A "hiány" eszerint tulajdonképpen világ- és létértelmező kategória: a visszájára fordított "van", tehát a létezés (levés) negatív megfelelője, s mint ilyen a "talanítás"-"talanság" motívumával azonos-rokon *jelentések hordozója. Mindkettő lényegében ugyanazt a sors- és lét-állapotot, az általános hiányérzet és kifosztottság (kiszolgáltatottság) élményét sugallja, ami az egyes versek konkrét képeitől (képhálózatától) a "talanítás" átfogó és félelmetes a Kafkáéra emlékeztető látomásáig vezet. Ebben a széthulló, eltárgyiasodó-gépiesedő világban, "hiány"-létben esetleg csak a vers ígérhet mégoly illuzórikus voltában is valamelyes fogódzót, bizonyosságot az emberi-költői önazonosság, integritás megőrzésére, a megmaradásra.
Ezt a felismerést látszanak igazolni sajátos módon az újabb kötetek (Friss hó a kövön; Égő évek; Mindenki autóbusza), amelyekben a költő az avantgarde-jellegű szabadverstől ismét a kötöttebb versformához fordul vissza (amiről különben eddig sem mondott le teljesen), s az évszázados hagyományokra épülő szonettformának egy sajátosan modern, eredeti változatát teremti meg; formai zártságában is olyan nyitott versmodellt hoz létre, amely a szokványos elemeket a szürrealisztikus képzettársító technikával szerencsésen ötvözve, ugyancsak vagy még inkább átfogó és mély gondolati összefüggések, lelki dimenziók sejtetésére, megragadására képes. Mintegy bizonyítva, hogy régebbi művészi eredmények felújításával-áthangolásával is lehet izgalmasan korszerűt alkotni. Utoljára megjelent verseskönyvéből Jakabffy Tamás kiemeli a 14 költő-arcképből álló szonettkoszorút, amelyben "Janus Pannonius és Radnóti »között« mindaz otthonra talál […], ami a történelem egymás után sorjázó létérzékeléséből specifikusan magyarrá válhatott".
Markó gyermekversek költőjeként is számottevő alkotó. Szarkatelefon és Tücsöknóta c. verseskönyvei a gyermeki lélek és gondolatvilág ismeretéről és többi kötetéhez hasonló művészi igényességről tanúskodnak. Izsák Józseffel együtt szerkesztette Magyar irodalom c. tankönyvét a középiskolák XII. osztálya számára (1981). Magyarra fordította Lucian Blaga Manole mester c. színművét (1984).
Verseskötetei: A szavak városában (Forrás, 1974); Sárgaréz évszak (Kv. 1977); Lepkecsontváz (1980); Az örök halasztás (1982); Szarkatelefon (gyermekversek, 1983); Talanítás (1984); Friss hó a kövön (szonettek, 1987); Mindenki autóbusza (száz szonett, Bp. 1989); Égő évek (1989); Olvassuk együtt (versmagyarázatok, 1989); Tücsöknóta (gyermekversek, 1990); Ellenszélben (Bp. 1991); Kiűzetés a számítógépből (versek, 1991).
(Má. J.)
Németi Rudolf: Újabb lírikusainkról avagy a költészet társadalmisága. *Korunk 1974/8. Farkas Árpád: Túl a mondaton. *Igaz Szó 1974/10. Szávai Géza: Kétféle egyszerűség között. *A Hét 1975/7; uő. Gyalogszonett. *A Hét 1987/30. Mózes Attila: A jelkép megválasztása és meghatározó jellege. *Utunk 1977/48; uő. Verseskönyv az értelmezés lehetőségéről. *Igaz Szó 1980/7; A fosztóképző főnevesítése és ami mögötte van. *Utunk 1981/1. *Székely János: Az értelmezés kísértései. *Igaz Szó 1977/12. Boér Géza: A felboncolt madár poétikája. *Korunk 1978/12. Szász János: M. B. vershelyzete. *A Hét 1980/25. Puskás Tivadar: Montázs oldalfényben avagy az "út" átlényegesítése, még mielőtt egy másik utazás… *Utunk 1980/43. Borcsa János: Költői létanalízis kétkedő hit. *Korunk 1981/7; uő. "rálelve újabb alakzatokra". Közli Megtartó formák. Kísérletek. 1984; Költő, akit szólít a szonett. *Utunk 1987/28. Burján-Gál Emil: Lepkecsontváz és "bonctan". *Ifjúmunkás 1981/7. Bogdán László: Ezoterikus kirándulások avagy a képtelen *jelen idő. *A Hét 1982/38; uő. A szonett szabadsága. Beszélgetés M. B.-val. *A Hét 1988/25. Egyed Péter: Jelek, álmok, átmenetek. *Utunk 1982/48. Füzi László: "Nincsen ének, csak a szétszedett világ." Tiszatáj, Szeged 1985/10. Cs. Gyímesi Éva: Otthonunk: a vers. *Látó 1991/1. Jakabffy Tamás: Egy nagy vers forgácsai. *Látó 1991/7.