Sigmond István (Torda, 1936. júl. 31.) – elbeszélő. Kolozsvárt érettségizett (1954), majd a Bolyai Tudományegyetemen szerzett jogi diplomát (1959). 1960–73 között a városi néptanács kereskedelmi osztályának főnöke, 1970–89 között a Kolozs megyei Művelődési Bizottság színházi szakfelügyelője, közben 1980–83 között a kolozsvári *Állami Magyar Opera igazgatója is. 1989-től az *Utunk, 1990-től a Helikon szerkesztőségi főtitkára.
A második *Forrás-nemzedék prózaírói közül parabolikus látásmódjával, művészi és etikai tartásával tűnik ki, ugyanakkor hajlik a *groteszk felé. Az abszurddal való „kísérletezése” mellett íráskultúráját, formagondját, megfontoltságát már a Forrás-kötetéhez előszót író Kántor Lajos is jelezte. Első regényét, az 1971-ben megjelent Egy panaszgyűjtő panaszait már az abszurddal való kísérletezés körébe tájolja be Bertha Zoltán: „Sigmond kafkai nyomokat követő, de az abszurd és a fantasztikus jelleg plasztikus, érzékletes rétegét is kidolgozó leírásmódjának *jelentős alkotása ez a fiktív-fantasztikus, rémregényszerű figyelmeztetés a negatív jövő ellen” (A hetvenes évek romániai magyar irodalma. 129–130). Már ebben a regényben kirajzolódnak egy „túlbürokratizált, elszemélytelenített, végletesen mechanizált társadalom” rémképei. Később azonban az abszurd és realista elemek keveredése egyre komplexebb helyzetteremtéssel társul regényeiben és elbeszéléseiben. A 80-as évek végén megjelent Félrevert harangok című regényében már a mezítelenségig levetkőztetett alaphelyzetet formálja alkalmassá arra, hogy világa embertelenségét nyilvánvalóvá tegye: Friedmann úr, a zsidó kegyszerárus meggyilkolása ellen egy másik kisember, a magyar harangozó csak öngyilkosságával képes tiltakozni. Hősei „groteszk galériája” (Kántor Lajos) köré egy olyan világot teremt, amely épp a maga kisszerűségével válik képessé a történelem nagy gazságainak érzékeltetésére. Szándékoltan kisszerű világának hőseit Hašek, Hrabal vagy Menzel kisembereihez hasonlítva, Széles Klára arra hívja fel a figyelmet, hogy „a provincialitásnak újabb hangsúlyaival” szembetűnő helyzetek végeredményben arra szolgálnak, hogy a szerző „a *jelentéktelenbe költöztesse a *jelentőst”. ~ regényének – állapítja meg – „…különös vonzereje éppen a vázolni próbált anomáliák szétválaszthatatlanságában van: az ehhez megélt egyedi kompozíciókban, ahogy személyeinek személytelen egyedisége, történetének hétköznapi ünnepélyessége szorosan összefonódik egymással s a szervesen, egységükből fakadó, kisszerűen nagyszerűvé transzformálódott elbeszélőmóddal, torzító-nemesítő, könnyfakasztó humorral”.
1993-ban kiadott elbeszéléskötetéről (*Mi a sötétben is látjuk egymást) írva, *Borcsa János arra figyel fel, hogy a novellaíró ~ már a 60-as évek végétől „az újító törekvések jegyében áll az indulástól napjainkig”, a rendszerváltás, „egy történelmi fordulat után is nagy figyelmet szentel az egyén és erkölcs, egyén és történelem, illetve társadalom kérdéseinek, néhol már-már egy laboratóriumban kísérletező kitartásával elemzi és szintetizálja tárgyát, lebontja és elvonatkoztatja, *mintegy képletbe foglalni igyekszik azt, ami eleven és megismételhetetlen valóság: a kiszolgáltatott és elesett ember sorshelyzeteit” (*A Hét 1994/30–31).
A színpaddal is kísérletezett: Az ismeretlen c. abszurd játékát diákszínjátszók adták elő, Gyertyafénynél c. egyfelvonásosát a szatmári *Északi Színház stúdiószínpadán (1986) mutatták be. Vétó címmel írt, „családi-lelkiismereti tárgyú *groteszk drámája” (Bertha Zoltán) a kolozsvári *rádió magyar adásában került bemutatásra, még 1985-ben. Szerelemeső c. regényéből színdarabot is írt, ezt a kolozsvári *Állami Magyar Színház mutatta be *Tompa Gábor rendezésében (1989).
1979-ben, 1985-ben és 2003-ban elnyerte a Kolozsvári Írók Egyesületének díját, 1994-ben az MM-PRESS tárcapályázatának különdíját, 1995-ben és 1997-ben a Nagy Lajos Alapítvány pályázatának díját, 1997-ben a Soros Alapítvány életműdíját, 2003-ban a Romániai Írók Szövetsége prózadíját és a Magyar Írószövetségtől Az Év Könyve Díjat. Varjúszerenád című regényének 2006-ban az Irodalmi *Jelen regénypályázata fődíját ítélték oda. 2005 óta tagja a Magyar Művészeti Akadémiának.
Kötetei: Árnyékot eszik a víz (novellák, Kántor Lajos bevezetőjével, Buk. 1969 = Forrás); Valaki csenget (novellák, uo. 1971); Egy panaszgyűjtő panaszai (regény, Kv. 1971); A kútbamászó ember (elbeszélések, uo. 1978); Szerelemeső (regény, Buk. 1979); Vétó. Egy mai Szókratész (drámák, kétnyelvű kiadás, Kv. 1980); Félrevert harangok (regény, Buk. 1987; cenzúrázatlan kiadás, Bp. 1990); Mi a sötétben is látjuk egymást. (Buk. 1993); Ugassak magának, Rezső? (elbeszélések, Kv. 1994); Gyászhuszárüvöltés (regény, *Miskolc 1996); Mindennap halottak napja van (*Miskolc 1998); És markukba röhögnek az égiek (Bp. 2003); Keselyűcsók (novellák, Kv. 2003); Varjúszerenád (regény, Pécs 2006; ua. Arad 2007); Csókavész (novellák, Bp. 2006); Angyalfalva (regény, Arad 2008).
Fordításában *jelent meg Anton Holban Dánia játékai c. regénye (Kv. 1976), Constantin Cubleşan Szerelmeim városa (uo. 1977) és Laurenţiu Fulga Bizarr mennyország c. elbeszéléskötete (Buk. 1979).
K. Jakab Antal: A felejtés művészete. *Utunk 1969/42. – Bogdán László: Egy panaszgyűjtő panaszai. *Igaz Szó 1971/12. – Czakó Gábor: Elsőkönyves romániai magyar írók. Kortárs 1971/11. – Jankovics József: Egy panaszgyűjtő panaszai. Tiszatáj 1972/3. – Kántor Lajos: Gyertyafényben a szatmáriak. *Utunk 1977/1; uő: Fátyoltánc B-ben. *Igaz Szó 1987/9. – Mózes Attila: Csőrepedés Zömökéknél. *Utunk 1978/35; uő: Ott és akkor. De hogyan? *Utunk 1987/33. – Lászlóffy Aladár: Elégia a lezuhant mosolyról. *Utunk 1980/16; uő: A kútbamászó látomás. *Utunk 1986/31; uő: Ostrompróza. S. I. 60 éves. Helikon 1996/14; uő: A többi néma csúcs. S. I. 70 éves. Helikon 2006/14. – Visky András: Szerelemeső. *A Hét 1989/14; újraközölve: V. A.: Hamlet elindul. Chicago – Mv. 1995. 15–20. – Kisgyörgy Réka: Ismét a Félrevert harangokról. Helikon 1990. aug. 24. – Széles Klára: S. I.: Félrevert harangok. Tiszatáj 1991/7; újraközölve: Sz. K.: Szeged – Kolozsvár 1955–1992. Bp. 1993. 143–150. – *Borcsa János: A tragikus *groteszk fénykörében. *A Hét 1994. júl. 29.; uő: Mi a sötétben is látjuk egymást. Alföld 1994/11. – Pap Ágnes Klára: S. I.: *Mi a sötétben is látjuk egymást. Magyar *Napló 1994/4. – Szőcs István: Ugassak magának, Rezső? Helikon 1995/18. – Chován István: Rendezzük végre közös dolgainkat. *Hitel 1996/2. – Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván: „Bennem annyi optimizmus sincs, *mint egy buldózerrel letaposott kétéltűben”. Beszélgetés S. I.-nal. Tiszatáj 1997/5. – Fodor Sándor: Nem „úti olvasmány” (a Keselyűcsók c. novelláskötetről). Helikon 2003/23. – Fekete J. József: Varjúszerenád. Székelyföld 2008/2.
(F. W. É.)