transzközép – „Világkép és életérzés” – határozza meg tömören *Sántha Attila (*Korunk 1994/9), a transzközép irodalom pedig „a modernizmus abszolútuma (Isten) helyett egy másik deziderátumot fogalmaz meg: a szubjektív deziderátumot (személyes Istent), az emberi körülmények között elérhető abszolútumot”. „Új szemléletmód – életérzés – irányzat?” – teszi fel a kérdést e meghatározást is tartalmazó cikkre reagálva *Selyem Zsuzsa (*Korunk 1994/11. 121), s ez a kérdőjeles meghatározás jellemzi is azt a bizonytalanságot, ami *Sántha Attilának az elméleti alapozással kísérletező írásaira (*Echinox 1993/6, Helikon 1993/18, *Korunk 1994/9) általában jellemző. A szerző kiindulópontja „a modernitás kétezer éves felépítményé”-re kimondott „NEM”, amelynek „neve, minthogy éle épp az uralkodó szemlélet ellen irányul: antiposztmodern”, „…egyaránt modern- és posztmodernellenes, a posztmodernséget a modernitás záróakkordjaként értelmezi”. Szerinte a ~ mindig is létezett, most csak az történik, hogy e tagadás által „visszatér a létezésbe”. „A ~ irodalom – folytatja – nem új irodalomirányzat (hiszen maga az »irodalmi irányzat« fogalma is kitörölhetetlenül kötődik a modernizmushoz), hanem az ember, a világ, a létezés egy másfajta, teljesebb megközelítésén alapuló világszemlélet talaján álló művészet…, nem valami újnak a megnevezése, hanem egy máris létezőnek az emberi dimenzióba való belépése és tudatosulása azáltal, hogy nevet adunk neki.” „…territóriuma tulajdonképpen a tagadáson túl kezdődik. A ~ egyszerre állít és tagad, egyszerre nem állít és nem tagad, hanem ott lebeg e fogalmak fölött és középen áll. Közép, mert nem tud fehérben és feketében gondolkodni, hanem mindkettőben és egyikben sem.” „…ugyan atemporális, de nem tagadja meg a kort, amelyben él, a 20. század végének sem pozitív, sem negatív vetületeit. Úgy atemporális, hogy egyben korszerű…” „…nem a végletek tagadása, hanem azok egyensúlya: egyszerre komoly és komolytalan, logikus és illogikus, hiszen túl van rajta.”
A csoport poétikai indulását tekintve *Orbán János Dénes mellett *Sántha Attila nevéhez köthető, aki nem csak teoretikusa, hanem költészete is (Fried István szerint legalábbis annak egyik vonulata) a fent idézett meghatározásokat (körülírásokat?) próbálja a maga verseszményének nyelvén átpoétizálni. Ez a költészet – állapítja meg róla Fried – „transz: mert régen túl van azon a lírán, amely poétika tankönyvek szerint tanítható, tanulható… De túl van az avantgárdon is, mert nem robbantani akar, hanem alázat és gőg, közöny és hit között rálelni a hitelesnek elfogadott szóra. Ám ezért közép is: mert szélsőségesnek minősíthető szókimondása ellenére tiszteli azt, amit értéknek tud tartani” (Helikon 1996/19).
A ~ fórumaként *Sántha Attila a Helikon laptesti mellékletét, a *Serény Múmiát nevezi meg, amelyhez mások az *Orbán János Dénes szerkesztette Előretolt Helyőrség c. folyóiratot is hozzáteszik. Kétségtelenül szerepe van elterjedésében a *Serény Múmia szerkesztőjének, Fekete Vincének, aki 1994–96 között a fiatal nemzedék számos költőjével, prózaírójával készített és közölt itt interjút.
Egy nagyobb tanulmányban (A transzközép keresés lírikusai. Fiatal erdélyi költők. I–III. Helikon 1996/17–19) Fried István egy, a Helikon magyar irodalomtörténet-pályázatától Szabó Zoltán stilisztikai iskoláján át Szilágyi Domokosig és Lászlóffy Aladárig ívelő szellemtörténeti esemény-folyamatba beállítva foglalkozik az irányzattal, amelynek közös jegyét a nyelvvel, a költői hagyománnyal való játékban látja: közismert klasszikus vers-elemeket állít görbe tükörbe, komponál újra, vagy helyez meglepő (nemegyszer obszcén) kontextusba. Az a versvilág, amelyben az ide sorolható költők mozognak – Fried István tanulmánya keretében Fekete Vince (Parázskönyv), *Sántha Attila (Münchhausen báró csodálatos versei), *Orbán János Dénes (Hümériáda) egy-egy kötetét elemzi –, Fekete Vincénél Villontól Petri Györgyig, *Orbán János Dénes „lapszél-versei” esetében Berzsenyitől József Attiláig, *Sántha Attilánál a Goethét (A *vándor éji dala) Morgenstern szellemében újragondoló verséig vagy mindannyiuknál kimondottan is Rejtő Jenőig terjed (akiről *Sántha Attila nagyobb tanulmányt is közölt. Helikon 1999/8, 9). „…szerzőink – állapítja meg Fried – nem elégednek meg különnemű nyelvi elemek kontaminációjával és továbblépnek Rejtőtől: a különféle szociokontextusok párosítása terén: a kanonizált irodalmi művek szembesülnek a bennük eddig föltáratlanul hagyott lehetőségekkel, ezzel megszüntetik az emlékezetekben, tankönyvekben, az irodalomtörténetben, kiadásokban rögződött szöveg véglegesnek deklarált státusát, s az állandóan transzformálódó szöveg mellett voksolnak.”
Tanulmányában Fried István László Noémi Nonó című kötetét is a ~ kontextusában elemzi, noha elismeri, hogy ennek inkább *Orbán János Dénesről írott kritikai elemzése (A Szentek, Hümérek, Jánosok. *Látó 1996/1) az indoka. Az ő lírája – állapítja meg – „nem egyszerűen ellenkezője mindennek, hanem kitér ez elől a líra elől. Nála még jó értelemben sincsen semmiféle … csináltság, soha nem maníros … anyanyelvként beszéli a lírát, mindig dallamos, mindig hibátlanul versel…” „…versvilágának erőteljes és a mesei utalások révén a misztikusba is átjátszható képisége szuverén magánmitológiát sejtet; egy nem irodalmi fogantatású világtapasztalatra épített világteremtő költészetre nyílik most még óvatosan kapu, amelyben rehabilitálódik a himnikus hangvétel meg az elégiába hajló panasz.”
A ~ összefüggésében tárgyalt (vagy tárgyalható) fiatal erdélyi nemzedék további fejlődése egymástól is eltérő irányú: *Sántha Attila a Székely szótárral (2004), *Orbán János Dénes, Fekete Vince, László Noémi kötetei jelzik ennek a „szétfejlődésnek” az irányait.
Sántha Attila: A transzközép irodalom. *Echinox 1993/6; uő: ua. Helikon 1993/8; uő: Az empirikus (konstruktivista) *irodalomtudomány: lehetőség a transzközép irodalom megközelítésére. *Korunk 1994/9. – Cs. Gyímesi Éva: A transzközép mint az *irodalomtudomány provokációja. *Korunk 1993/9. – Bogdán László: Hullámok. *A Hét 1994/22. – *Orbán János Dénes: Közép és transzközép. *Korunk 1994/6. – *Selyem Zsuzsa: A lét alapvető egysége avagy két legyet egy csapásra. *Korunk 1994/11. – Fekete Vince: Ki vagy te, László Noémi? (Interjú.) Helikon 1995/4. – László Noémi: A Szentek, Hümérek, Jánosok. *Látó 1996/1. – Fried István: A transzközép keresés lírikusai. Fiatal erdélyi költők. I–III. Helikon 1996/17, 18, 19. – Szász János: A transzközép helyőrség. *A Hét 1996/18 = Olvasónapló; uő: Luceafărul 1996/23. – Zólya Andrea-Csilla: Transzközép szöveggenerátor. El(őre)tolt kánon. Kiindulópontok Székely Csaba paródiáinak [Írók ketrecben. Kv.–Bp. 2004] értelmezéséhez. *Korunk 2004/10. – Szonda Szabolcs: Literatura maghiară din România. Aspecte cronologice şi noţiuni de bază. Buk.–Sepsiszentgyörgy 75–81.
(D. Gy.)