Leírás

Borcsa János olvastatókönyve

• Irodalmi körökben az a tévhit kering, miszerint aki nem tud írni, abból lesz a kritikus.

Márpedig a kritikusnak igenis értenie kell az írás mesterségét, a logikus gondolkodásmód papírra vetésének tudományát, kelletik még némi szintetizálóképesség, a rész és egész viszonyrend­szerének ismerete, és mindenekelőtt hatalmas tudásanyag. Borcsa Jánosunk – és miért ne „tulajdoníthatnánk” ki magunknak, hiszen ízig-vérig háromszéki, ki tehetsége s lehetőségei ellenére is maradt szűk pátriájában, mely, íme, jó táptalajnak bizonyul alkotásához –, Jánosunk tehát birtokolja eme kritikusi alapokat, mi több: élni is tud velük. Olyannyira, hogy sajátos hangot alakított ki, legújabb könyvében meg is idézi ennek keletkezését, Fábián Ernővel való első beszélgetésének lényegét így összegzi: „A kritikus a hivatkozott eszméket, a még oly magáénak vallott gondolatokat is – úgymond – saját egyéniségében megmerítve építse be írásába, hogy egyéniségének sajátos jegyeit, stílusát viselje magán az írás” (kiemelés tőlem). Borcsa sajátos stílusának tehát az ő egyénisége a titka, no meg az: olyképp tudja írni kritikáit, recenzióit, hogy olvasóját arra késztesse, vegye le a polcról az általa épp „kivesézett” művet, egyik kezében a Borcsa-írást, másikban azt tartva, párhuzamos olvasást kövessen el. Ami fizikailag képtelenségnek tűnhet, de az olvasásra serkentés nemes szándékának megvalósításáért – hát, ha nem ódzkodnék a nagy szavaktól, azt kellene írnom: zseniális húzás. És ilyen megközelítésben mindenképp elolvasásra ajánlott az Értékkeresők – értékalkotók könyv, még ha alcíme – Kritikák, portrék, tanulmányok – elijesztő lenne is. Mert kinek van manapság ideje ilyesmit olvasni, esetleg néhány filosznak, ki nem a megélhetés után fut – álérv, tessék csak beleolvasni a Király László-kritikájába, vetekszik magukkal a versekkel. Mert Jánosunk kritikáit a Kányádi-sorok – „Ki megért és megértet, / Egy népet megéltet” – szellemében írja. Vagy a hatalmas Pomogáts-vállalkozásról, az erdélyi magyar irodalomtörténetről szóló írása: azon túl, hogy helyére tesz egyet s mást, szövege azt sugallja: Borcsa képes lenne rá, vagy akár predesztinált is egy hasonló irodalmi enciklopédia megalkotására. Hiszen nagyon illik rá egy Egyed Emese-parafrázis: nem tudok szólni, hallgatni se bírok, kritikát írok. Jánosunk tehát ír, szövegei irodalmi folyóiratokban s olykor nálunk, a Háromszékben jelennek meg, időnként csokornyi válogatás könyv formájában. Gyakrabban sem lenne ártalmas. Esetleg az olyan, a Kriterionhoz nem méltó malőrök mellőzésével, mint az utolsó oldal utólagos beragasztása. De ez csak egy kis megjegyzés, mely mit sem von le a könyv értékéből.

Borcsa János: Értékkeresők – értékalkotók, Kriterion Kiadó, 2012

VÁRY O. PÉTER

Forrás: Háromszék

Mesterek és barátok

• Olvastatókönyvnek nevezi Borcsa János új kötetét (Értékkeresők – értékalkotók. Kritikák, portrék, tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012) Váry O. Péter a Háromszékben közölt recenziójában. (2012. június 30.)

Borcsa könyve első ciklusának a beszédes Mesterek címet adta. Akikről könyveik kapcsán ír (a közlés rendjében): Beke György, Cs. Gyimesi Éva, Fábián Ernő, Jancsik Pál, Kántor Lajos, Murvai Olga, Király László, Láng Gusztáv, Méliusz József, Molter Károly, Pomogáts Béla. A második a szintén sokatmondó Barátok címet viseli, benne az idejekorán eltávozott Boér Géza mellett olyan kortárs szerzőket „olvastat” Borcsa tanár úr, mint (ugyancsak a közlés rendjében) Bogdán László, Bölöni Domokos, Cseke Péter, Egyed Emese, Fekete Vince, Ferenczes István, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Nagy Attila, Tompa Andrea.

Mazsolázzunk ezekből a szövegekből! Cs. Gyimesi Éva Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című könyve kapcsán ezt olvassuk: „Az állambiztonsági gépezetnek a működését, illetve a diktatúrának az egyes ember mindennapjaiban való jelenlétét szemléltetik a kötetben közölt állambiztonsági dokumentumok, s beilleszthetők azon történelmi források közé, amelyek a kommunizmus utolsó tíz-tizenöt évének társadalmi és nemzetiségi elnyomását, valamint az ellenállás különböző, egyéni és kollektív formáit tükrözik Romániában. A tudományt szolgálja ilyen tekintetben a Szem a láncban, de egyúttal erdélyi–romániai társadalmunk erkölcsi-szellemi megújulásához is hozzájárulhat, ahhoz a történelmi tisztánlátáshoz, amely esetleg megóvhat az új demokráciák és a globalizmus nem kevésbé súlyos provokációitól, mint amilyenek elé a letűnt totalitárius rendszerek állították az egyént és a közösségeket az utóbbi ötven-hatvan évben.” Fábián Ernőről megállapítja, hogy „már 1984-ben tisztázta a maga számára – amit nem sokkal később néhány neves írástudótársával meg is valósítanak –: a pártállami keretek és nyilvánosság helyett egy titkos, földalatti fórumot és nyilvánosságot kell választania, hogy szabadon megnyilvánulhasson. Ez volt számára a Limes-kör 1985–1986-ban. »Egyszer s mindenkorra le kell számolni azzal az illúzióval – írta 1984-ben –, hogy egy monolitikus politikai rendszerben el lehet valamit érni érveléssel, a tények és a gondolkodás bizonyító erejével. Az utak elválnak egymástól. Választani kell az eszközlét és a szabad gondolkodás között. Ha valaki a szabad gondolkodást választja, ez a magatartásában, viselkedésében kell megnyilatkozzon, a példaadás erkölcsében.« (78.) Egy tartalmas írástudói élet végső üzenetének is tekinthető az idézett naplóbejegyzés.” Ferenczes István költői szerepjátékáról ekként vélekedik a szerző: „…nemcsak Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri fiktív költő verseit alkotja meg, de hozzájuk egy életrajzot és szellemi portrét is felvázol a kötetet bevezető és záró részben (Prológus helyett, Epilógus helyett), valamint a versek egy részéhez kapcsolódó kommentárokban és lábjegyzetekben, s e létrehozott modell révén egy saját lehetséges pályaalakulást is meglebegtet, illetve szellemi kalandjait is szemlélteti, éppen kétszáz évvel korábbi időbe (1746 hősének feltételezett születési éve, ő maga pedig 1945-ben született) helyezve azt. Így, a kora modernségbe helyezett idegen és távoli költőben mutatja meg önmagát az utómodern kor egyik erdélyi magyar költője.” Király László írói munkásságát így mutatja be: „Az Akasztóhegy című kötet versei Király költői pályájának egy markáns vonulatát mutatják be, éspedig a tág értelemben vett szülőföld, azaz egy érzület, a hazával kapcsolatba hozható érzésvilág, valamint egy eszmekör ihlette és szülte versek sorozatán keresztül. Ez az érzület és eszmekör különben Király regényvilágában is jelen van, a Kék farkasok (1972) fiatal költő hőséből egy alkalommal például felkiáltásként szakad fel az érzés: »Uramisten, milyen nagy dolog, amikor otthon van az ember, vagy amikor hazatalál!« Sőt, magának a helynek, az igazi otthonnak a részleteit is felvázolja a huszadik század közepére eső zaklatott gyermekkort felidéző hős: »Mert volt nekünk is rendes otthonunk – mondja –, távoli, messzeség vizén úszó otthon, nagy, tisztára sepert udvarral, diófás, szederbokros kerttel, szőlőleveles tornácú házzal, melynek tágas szobáiban egész esztendőn át árván, pókhálósan álltak a nehéz diófa bútorok. Volt otthonunk, ahova haza lehetett menni, de ahol két csodálatos öregember csak nyaranta örülhetett látogatásainknak. A nyár hazavitt, de az ősz elhozott mindig.« A gyermekkornak ezek a helyszínei a tisztaságra és szépségre emlékeztetik a hőst, mivelhogy – elmélkedik – »ez a hely a legszebb, legzavartalanabb emlékek őrzője«, s újra találkozni azzal a hellyel kivételes alkalom a hős számára, hiszen a »legmélyebb nyomokat« véste belé.” Markó Béla Tulajdonképpen minden című, 2009-es kötetének verseiről szólva a kritikus megállapítja, hogy azok nagy részének „nem eszmei az indítéka, hanem nagyon is konkrét-tapasztalati, érzelmi és élményszerű, viszont Markó ezekkel is általában az elvont gondolatiságot célozza meg. A látó szemnek vagy az értő értelemnek a kis dolgokban mutatkoznak meg a nagyok, az általános érvényűek, a konkrétból kiindulva könnyedén jut el az absztraktig, minthogy Markó elvonatkoztatás iránti érzéke és hajlama fokozott, de hasonlóképpen erénye az intenzív képi látásmód. Ugyanolyan könnyedén uralja a logikai »mutatványokat« és konstrukciókat, mint az elemi dolgok és jelenségek plasztikus megragadását. Ennek is, annak is a szépségét érzékelteti a költő.”

Figyelmet érdemlő, hogy jóllehet Borcsa János munkássága korántsem szorítkozik az erdélyi irodalomra, nevét jól ismerik, munkásságát becsülik az anyaországban, hiszen a különböző irodalmi fórumokon rendszeresen jelentkezik kritikáival, tanulmányaival, könyveit értékelően jegyzi a szakma, ő maga elsősorban mégis a szülőföld olvasótáborát siet tájékoztatni, nekünk segít eligazodni – a gazdasági gondok ellenére is meglehetősen gazdag – könyvkínálatban. Az értékfelmutatás nemes feladatát tehát egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől. Ezt mutatja az is, hogy a kötet huszonnégy írásából tizenkettő a Székelyföld című folyóiratban látott napvilágot, öt a sepsiszentgyörgyi Háromszék című napilapban, kettő-kettő a Kortárs, illetve a Bárka, egy-egy pedig a Forrás, az Irodalmi Jelen és a Korunk hasábjain jelent meg első közlésként. Az sem érdektelen, hogy viszonylag friss terméséből válogatott a szerző: csak egy-egy szöveg való 2005-ből, illetve 2007-ből, kettő 2008-ból, kettő 2009-ből, viszont hét-hét 2010-ből és 2011-ből, kettő pedig 2012-es keltezésű.

BÖLÖNI DOMOKOS

Forrás: Szabadság