Nagy Olga (Nagyernye, 1921. jan. 2.) folklorista, néprajzi író, regényíró, ifjúsági író. ~ Ödön testvére, Krizsovánszky László felesége, Krizsovánszky Szidónia színművésznő anyja. Középiskoláit Marosvásárhelyen végezte (1939). A kolozsvári Református Teológián egy évet hallgatott, majd tanítóképző tanfolyamon szerzett diplomát (1944). Kisiklódon volt tanító (1940-44), Széken helyettes tanár (1945-51), közben a Bolyai Tudományegyetemen elvégezte a magyar nyelv és irodalom, valamint néprajz szakot (1948). Az *Utunk (1952-53), a *Dolgozó Nő belső munkatársa (1953-58). A Román Tudományos Akadémia, majd 1958-73 között, nyugdíjazásáig a kolozsvári *folklórintézet kutatója, főkutatója. A hiteles népmese esztétikája c. dolgozatával megszerzi a doktorátust (1978). A Román Írószövetség, 1990-től a *Kriza János Néprajzi Társaság tagja, a budapesti Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja.
Első írása *Makkai Endre és Nagy Ödön Adatok a téli néphagyományok gyűjtéséhez c. kötetében jelent meg (1939). Közölt az *Utunk, *Korunk, *Művelődés, NyIrK, Napsugár, *Dolgozó Nő, Revista de Etnografie şi Folclor, a magyarországi Tiszatáj, Valóság, Új Írás és számos más folyóirat hasábjain. Írói pályája mesekötetek szerkesztésével, ifjúsági regényekkel indult az 50-es években. A népmesei szemlélet alkalmazása, a szülőként gyűjtött élményanyag feldolgozása *tette üdévé írásait, a korabeli *kritika azonban elmarasztalta engedékenységét az "öncélú *folklór csábításaival" szemben, s az akkor előírt nevelési eszmények pártos hűségének mellőzését vetette szemére. Tudományos pályája modellszerűen ívelt a hagyományfeltárástól a kulturális értelmezésig. Terepismerete, a népi kultúrával való állandó, közvetlen viszonya megőrizte őt a terméketlen áltudományoskodástól.
*Gunda Béla tanítványaként vált *folklórgyűjtővé. Jelentős a szövegfeltáráshoz való hozzájárulása. Harminc éven át mintegy 3000 epikus népi szöveget rögzített és *tett közzé. Amikor Európa legnagyobb részén a mese idejét múlt műfajjá vált, ő az archaikusnak minősülő erdélyi néprajzi tájegységekben, élő mesék alapján, a mesélés törvényszerűségeit, a funkcionális mese sajátosságait vizsgálhatta. Az Ortutay Gyula kezdeményezte egyéniségkutatás csapásán haladva elemezte három mesemondó (Jakab István, Dávid Gyula, Cifra János) egyéni repertoárjának szerveződését, a mesemondói szerep jellemzőit. Ezek az elemzései mind az összehasonlító szöveg-, mind az összefüggés-vizsgálatok a mese és a világkép, az életforma kapcsolatát feltárták. A Hősök, csalókák, ördögök c. könyvében a mesei hőskép változását követve ragadja meg a műfaj "identitásváltását": azt a folyamatot, amelyben az időbeli egymásutániság síkján a mitikus hőst a mágikus erejű ember, ezt meg a törvényeket kijátszó, leleményes kópé váltja fel. A táltos törvénye c. könyvében a mesei világ megteremtésének művészi eszközeit (jelkép, az ismétlődés, epikum, szerkezeti összetétel) elemzi. A mese műfajával kapcsolatos legfontosabb következtetése a mesedialektusokra vonatkozik: a mese szerinte koronként és közösségenként eltérő szereppel rendelkezett, hol a világ, a hagyomány változatlan átadását, hol a szórakoztatást szolgálta.
Ez a funkció az, ami megköveteli a mese tartalmának, stílusának állandóságát vagy alakítását, ahogy azt Archaikus világkép és mesehagyományozás c. tanulmányában (Déri Múzeum Évkönyve, Debrecen 1974) kifejti. Ez a gondolat tér vissza kéziratban levő Alkotás és befogadás c. tanulmánykötetében. A kultúra osztatlansága mellett érvel a Táltos és Pegazus c. könyve írásaiban, gazdagon példázva irodalom és mese közös (archetipikus, mítoszi) gyökereit, ezek állandó egymásrahatását.
A román és cigány közösségekben végzett gyűjtései lehetővé *tették számára összehasonlító elemzések elvégzését. Az ilyen tanulmányok közül kiemelkedő a Barangolásaim varázslatos tájban c. kötete.
Úttörő kezdeményezésnek, szemléletváltásnak bizonyult a mese racionalizálódásának, a népi epika műfajrendszerében bekövetkezett átstrukturálódásának a vizsgálata. Több tanulmányában foglalkozik a komikum és a reális élmények mesébe való beáramlásával. Az elsők között figyelt fel arra, hogy a népi epika szerepe ugyan változatlan marad, a mese viszont tartalmi-formai meghatározottságai folytán teret veszít a megváltozott világot és világfelfogást közvetlenebbül lereagáló igaztörténettel szemben. Három kötetet tesz közzé ilyen jellegű gyűjtéseiből, ezek: a Paraszt dekameron c. válogatás széki tréfákból és elbeszélésekből, az Újabb paraszt dekameron a szerelemről és a házasságról s az Asszonyok könyve c. népi elbeszéléskötet.
Gondozásában jelent meg *Győri Klára Kiszáradt az én örömem zöld fája és Kocsis Rózsi Megszépült szegénység c. önéletírása.
Az epika vizsgálata vezette el a társadalomrajzi kutatásokhoz. Közel húsz évig kéziratban állt a 80-as évek elején társszerzőkkel készített Havad tegnap és ma c. falumonográfiája, megjelent viszont két kötete is a paraszti értékrendről, mentalitásról és magatartásról, ezek közül az első, A törvény szorításában falumodellek formájában írja le a hagyományban érvényesülő értékrend sokszínűségét, a Világgá futó szavak pedig interjúkban vall minderről. A népi vallásosságról, a haláltudatról, a szerelemről és a házasságról írott tanulmányai tágítják az életmű és az értelmezett népi kultúra határait.
A *Korunk hasábjain megjelent szakcikkei közül kiemelkedik a néprajz örökletes előítéleteiről (1989/6) és a néprajzkutatás interdiszciplináris vizsgálatáról szóló (1989/9), valamint az utakat, esélyeket latolgató Merre tart a falu? (1991/6).
Szépirodalmi munkái: A vidámság madara (mesék, 1954); Az üveghegyi rózsa (mesék, 1956); A vén pákász meséi (1959); Lányok a bentlakásban (regény, 1960); Szidi (regény, Kv. 1962); A kopasz király (mesék, 1963); Vadvizek (regény, 1965); Madár kék mezőben (regény, 1968); Mesék a Napkirály és Földtündére fiairól (1974); A vasfogú farkas (mesék, 1987); Csodaszerszámok (mesék, 1991); Gyónás (Bp. 1991); Az aranyhajú és az elátkozott madarak (mesék, Sepsiszentgyörgy 1995); Egyszer volt, hol nem volt (népmesék, uo. 1998).
Néprajzi munkái: Előbb a tánc, azután a lakoma (Mezőségi népmesék. 1955); A három táltos varjú (Mezőségi népmesék. 1958); Lüdérc sógor (Erdélyi magyar népmesék. 1969); A nap húga meg a pakulár (Maros-menti, kalotaszegi és mezőségi népmesék. 1973); Hősök, csalókák, ördögök (Esszé a népmeséről. 1974); A mesemondó Jakab István (Vöő Gabriellával, 1974); A szegény ember táltos tehene (Mérai népmesék. Kv. 1975); Széki népmesék (1976); Paraszt dekameron (Válogatás széki tréfákból és elbeszélésekből. Bp. 1977); A táltos törvénye (Népmese és esztétikum. 1978); Zöldmezőszárnya (Marosszentkirályi cigány népmesék. Bp. 1978); Újabb paraszt dekameron (A szerelemről és a *barátságról. Bp. 1983); Asszonyok könyve (népi elbeszélések, Bp. 1988); A havasi sátoros (Dávid Gyula meséi. Bp. 1989); A törvény szorításában (Paraszti értékrend és magatartásformák. Bp. 1989); Világgá futó szavak (Havadi beszélgetések. Bp. 1990); Cifra János meséi (Bp. 1991); Táltos és Pegazus (Bp. 1993); Barangolásaim varázslatos tájban (Cigány barátaim között. Székelyudvarhely, 1994); Népi változatok szerelemre és házasságra (esszé, Székelyudvarhely, 1994); Pályakép fénnyel és árnyékkal (Egy néprajzos emlékei. Székelyudvarhely, 1995); Hamupipőke igazsága, avagy mit tanulhattok a meséből (uo. 1998). Egy *barátság története címmel (Székelyudvarhely 1998) közzétette Féja Géza hozzá írt leveleit.
Székely Erzsébet: N. O.: Vidámság madara. *Utunk 1955/34. Kovács Ágnes: Két mesekönyv. Ethnographia 1956/1-2. Antal Péter: Lányok a bentlakásban. *Utunk 1960/45. Berde Zoltán: Lányok a bentlakásban. *Igaz Szó 1961/3. Kormos Gyula: Irodalom és jószolgálat. *Utunk 1963/43. Mózes Huba: Életszerű olvasmányosság majdnem regény. *Utunk 1964/3. Szőcs István: Valami furcsa, valami különös. *Igaz Szó 1968/10. Vöő Gabriella: A Lüdérc sógor tanulságai. *Utunk 1970/8; uő: … és a mesehős. *A Hét 1973/27. Féja Géza: A *folklór nevében. Közli Lázadó alkonyat. Bp. 1970. 458-70. Salamon Anikó: Esszé a népmeséről. *Utunk 1974/30. Ráduly János: Széki népmesék. *Igaz Szó 1976/8. Cseres Tibor: Asszonyélet a Mezőségen. Élet és Irodalom, Bp. 1976. máj. 8. Vöő Gabriella: Székely népmesék az olvasó kezében. *Művelődés 1977/3. Olosz Katalin: Mérai mesemondók. *Utunk 1977/26. Tamás Gáspár: Karnyújtásnyira az emberi emancipáció. Tiszatáj, Szeged 1977/6. Cs. Gyímesi Éva: Elméletté szűrt tapasztalat. *Utunk 1979/6. Szabó Zoltán: N. O.: A táltos törvénye. NyIrK 1980/2. Kósa Szánthó Vilma: N. O. köszöntése. *Művelődés 1981/1. Rostás Zoltán: A kutató, a valóság és az utánpótlás. *A Hét 1981. jan. 16.; uő: A mese komoly üzenet. *A Hét 1982/47. Ónody Éva: "A mese az eltiportak költészete" (Interjú N. O.-val). Új Tükör 1984/17. Csomortáni Magda: Az élő szó dicsérete. Székely útkereső 1991/3. Olosz Katalin: Cifra János meséi. A KJNT Értesítője 1992/1-2. Keszeg Vilmos: N. O.: Táltos és Pegazus. *Korunk 1994/10.
(K. V.)