Kovács György (Kolozsvár, 1910. febr. 22. 1977. nov. 8. Kolozsvár) színművész, drámaíró, előadóművész. A kolozsvári Unitárius Kollégiumban érettségizett, művészi pályafutását szülővárosában a Magyar Színházban kezdte, s erdélyi szerzők műveiben nyújtott kiváló alakításaival, a két világháború közt divatos társalgási színművek szerepeinek megformálásával a vezető színész-személyiségek közé emelkedett. Versmondó művészete is népszerűvé tette. Stílusteremtő korszaka a 40-es évek második felében kezdődött, amikor a marosvásárhelyi Székely Színház alapító tagjainak egyike. Az együttes vezető művészeivel, Tompa Miklóssal, Szabó Ernővel, Delly Ferenccel együtt az erdélyi színjátszás realista hagyományaira, a szép beszéd kultuszára alapozva színjátszó stílusát az értelmi hatásfok növelése és a modern lélektan felfedezéseinek hasznosítása irányába fejlesztette. Ezt a színházszemléletet oltotta be számos színésznemzedékbe 1950-től a kolozsvári, majd a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola tanáraként. A 70-es években ismét Kolozsvárra szerződött, s Pirandello IV. Henrik c. darabjának rendezése közben érte a halál.
Híres alakítása volt Metternich, Cyrano de Bergerac, Lucifer, Hamlet, Tartuffe, Móka (Tamási Áron Énekes madár c. darabjában), Biberach, Szatyin (Gorkij Éjjeli menedékhelyében), Szakhmáry Zoltán, Kossuth (Illyés Fáklyalángjában), az ostoba Li (Bánffy Miklós darabjában), Caţavencu (Caragiale-darabban), Mamlock (Wolf-darabban), Manole Crudu (Lovinescu Egy művész halála c. drámájában). Számos román filmalkotás főszereplője. Munkásságát kétszeres Állami Díj és "a nép művésze" cím jutalmazta.
Színházi irodalmunkat tollal is szolgálta. 1957-ben mutatta be a Székely Színház Eugen Mireával közösen írt Az utolsó vonat c. színművét. A nemzeti előítéletek ellen küzdő dráma tematikai erényeit, dramaturgiai megoldásait üdvözölte a kritika, de mindez nem feledtette a túlzó melodramatikus helyzeteket. Egy 23 szavalatát rögzítő *Electrecord verslemeze A kor falára címmel 1975-ben jelent meg; erről *Sütő András értékelése szerint "a kornak irtózatos fémdörejében is hallható még az örök humánum hangja".
(K. J.)
Jordáky Lajos: Két nagy színészi alakítás. *Igaz Szó 1956/2. Oláh Tibor: Az utolsó vonat. 1958/4; uő. K. Gy. *A Hét évkönyve 1982. 24-27. Hajdu Győző: Egy színész négy Tartuffe. *Igaz Szó 1971/11; uő. Köszöntjük K. Gy.-öt. *Igaz Szó 1975/2. Marosi Ildikó: Kimondom a kimondhatatlant. Beszélgetés K. Gy.-gyel. *A Hét 1974/32. *Sütő András: A költő és a színész szövetsége. *Igaz Szó 1976/1. Újraközölve Évek hazajáró lelkek. 1980. 122-25. Kötő József: Fejezetek a romániai magyar dráma történetéből. Kv. 1976. Krizsán Zoltán: Művészi végrendelet. K. Gy. utolsó rendezéséről. *Igazság 1977. nov. 10. Ruffy Péter: Emléksorok K. Gy.-ről. Magyar Nemzet, Bp. 1977. nov. 11. Páll Árpád: Ceruzavonások K. Gy. portréjához. Közli Loreley sziklája. Kv. 1981. 167-75.
ASZT. K. Gy. és Koós Zsófia. 40 év színpadon. IM. 1225.
Kovács György (Kolozsvár, 1910. febr. 22. – 1977. nov. 8. Kolozsvár) – színművész, drámaíró, előadóművész. A kolozsvári Unitárius Kollégiumban érettségizett, művészi pályafutását szülővárosában a Magyar Színházban kezdte, s erdélyi szerzők műveiben nyújtott kiváló alakításaival, a két világháború közt divatos társalgási színművek szerepeinek megformálásával a vezető színész-személyiségek közé emelkedett. Versmondó művészete is népszerűvé tette. Stílusteremtő korszaka a 40-es évek második felében kezdődött, amikor a marosvásárhelyi Székely Színház alapító tagjainak egyike. Az együttes vezető művészeivel, Tompa Miklóssal, Szabó Ernővel, Delly Ferenccel együtt az erdélyi színjátszás realista hagyományaira, a szép beszéd kultuszára alapozva színjátszó stílusát az értelmi hatásfok növelése és a modern lélektan felfedezéseinek hasznosítása irányába fejlesztette. Ezt a színházszemléletet oltotta be számos színésznemzedékbe 1950-től a kolozsvári, majd a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola tanáraként. A 70-es években ismét Kolozsvárra szerződött, s Pirandello IV. Henrik c. darabjának rendezése közben érte a halál.
Híres alakítása volt Metternich, Cyrano de Bergerac, Lucifer, Hamlet, Tartuffe, Móka (Tamási Áron Énekes madár c. darabjában), Biberach, Szatyin (Gorkij Éjjeli menedékhelyében), Szakhmáry Zoltán, Kossuth (Illyés Fáklyalángjában), az ostoba Li (Bánffy Miklós darabjában), Caţavencu (Caragiale-darabban), Mamlock (Wolf-darabban), Manole Crudu (Lovinescu Egy művész halála c. drámájában). Számos román filmalkotás főszereplője. Munkásságát kétszeres Állami Díj és A nép művésze cím jutalmazta.
Színházi irodalmunkat tollal is szolgálta. 1957-ben mutatta be a Székely Színház Eugen Mireával közösen írt Az utolsó vonat c. színművét. A nemzeti előítéletek ellen küzdő dráma tematikai erényeit, dramaturgiai megoldásait üdvözölte a kritika, de mindez nem feledtette a túlzó melodramatikus helyzeteket. Egy 23 szavalatát rögzítő Electrecord verslemeze A kor falára címmel 1975-ben jelent meg; erről Sütő András értékelése szerint „a kornak irtózatos fémdörejében is hallható még az örök humánum hangja”.
(K. J.)
Irodalom
Jordáky Lajos: Két nagy színészi alakítás. Igaz Szó 1956/2. Oláh Tibor: Az utolsó vonat. 1958/4; uő. K. Gy. A Hét évkönyve 1982. 24–27. Hajdu Győző: Egy színész – négy Tartuffe. Igaz Szó 1971/11; uő. Köszöntjük K. Gy.-öt. Igaz Szó 1975/2. Marosi Ildikó: Kimondom a kimondhatatlant. Beszélgetés K. Gy.-gyel. A Hét 1974/32. Sütő András: A költő és a színész szövetsége. Igaz Szó 1976/1. Újraközölve Évek – hazajáró lelkek. 1980. 122–125. Kötő József: Fejezetek a romániai magyar dráma történetéből. Kv. 1976. Krizsán Zoltán: Művészi végrendelet. K. Gy. utolsó rendezéséről. Igazság 1977. nov. 10. – Ruffy Péter: Emléksorok K. Gy.-ről. Magyar Nemzet, Bp. 1977. nov. 11. Páll Árpád: Ceruzavonások K. Gy. portréjához. Közli Loreley sziklája. Kv. 1981. 167–175. Gáspárik Attila: Kovács György 100 (Mvh. 2010)
ASZT. K. Gy. és Koós Zsófia. 40 év színpadon. IM. 1225.