Kuncz Aladár (1994 • 2015)

Kuncz Aladár (Arad, 1885. dec. 31. – 1931. jún. 24., Budapest) – író, szerkesztő, kritikus, műfordító. Gyermekkorát Kolozsvárt tölti, itt végzi a piarista gimnáziumot. Édesanyját korán elveszti, tanár édesapja oltalma alatt nyolc testvérével együtt a klasszikus polgári eszmények, a humanizmus, liberalizmus és műveltségigény szellemében nevelkedik. 1903 és 1907 között a budapesti egyetem magyar-latin-görög szakos hallgatója, az Eötvös Kollégium tagja. Nagyra becsült tanára és mintaképe Riedl Frigyes, az ő szellemében írja pályadíjat nyert doktori disszertációját Toldy Ferencről (1907). Főgimnáziumi tanárként a polgári radikálisokhoz csatlakozik, a ’10-es években már Jászi Oszkár táborába tartozik. Ebben az időben készül el mintegy disszertációja folytatásaként A magyar irodalomtörténet elméletének és módszerének fejlődése Toldy Ferenc óta c. monográfiája, melyet feltételezhetően egyetemi magántanári vizsgadolgozatnak készített (mindmáig kiadatlan).

Pályafutásának első szakaszában (1909–14) a Nyugat munkatársa. Megismerkedik Adyval is, akinek párizsi tudósításait még kollégista korában érdeklődéssel olvasgatta, és akinek eszméit, költészetét az iskolával is elfogadtatni próbálja. 1909 nyarán maga is eljut Franciaországba. „A világháború előtti évtizedben szenvedélyünkké vált valósággal írja később főművében, hogy a francia irodalom és egyáltalán Franciaország kultuszában mindig újabb és újabb területeket fedezzünk fel.” Ezután többször is Párizsban és Franciaország különböző vidékein tölti nyári szabadságát. Esszéin, egy-egy novellája könnyedségén is érezni a francia „esprit” hatását. Az I. világháború kitörése is egy franciaországi faluban éri, s így lesz mint civil internált öt évig Noirmoutier, majd Ile d’Yeu foglya.

Hazatérése után ismét tanár Budapesten, irodalmi szerkesztője az Új Magyar Szemle és az Aurora c. folyóiratoknak. Amiért a Tanácsköztársaság idején elfogadott egy siófoki üdültetést, fegyelmi eljárás indul ellene, „dorgálásban” részesül, s áthelyezik egy másik iskolába. A levert forradalmak után is kitart a Nyugat tábora mellett, ezekben az években (1920–23) többet közöl a humanizmus szellemét őrző folyóiratban, mint a háború előtt.

1923 tavaszán végképp hazatelepedik Kolozsvárra, s előbb az Ellenzék irodalmi mellékletének, 1929 szeptemberétől pedig az Erdélyi Helikonnak a szerkesztője. „Toborzó levelei”-vel a legjobb tollakat vonzza maga köré, munkája nyomán emelkedik az erdélyi magyar irodalom színvonala. Szerkesztői gyakorlatában a Nyugat esztétikáját honosítja meg, eszményei a liberalizmus, a „tiszta irodalom”, az „európai művészi színvonal” és az erdélyiség, de ugyanekkor a vallani és vállalni vita tanúsága szerint koncepciójába tartozik a kisebbségi író korszerű magatartásának követelése is a „históriai virágnyelv” helyett. Tapintatával, igényességével kivívja az írók megbecsülését, ő azonban több annál a szeretetre méltó, hanyag eleganciájú világfinál, akit barátai Dadijukban láttak. „Az a fajta bohém volt ő – írja róla Gaál Gábor, aki szemben állott vele, de kölcsönösen nagyra becsülték egymást –, aki a mélyben tragikusan szaggatottnak és nyugtalanul kiábrándítónak érezte az életet.” Igazi arcát csak a halála évében, már súlyos betegen befejezett műve, a Fekete kolostor (Kv. 1931) villantja fel.

Kuncz ifjúkori tanulmánya, a Thököly a francia irodalomban (különnyomat egy 1913-14-es iskolai évkönyvből), valamint a Nyugat, Ellenzék, Erdélyi Helikon és Pásztortűz hasábjain megjelent kritikái és esszéi, melyeket Tanulmányok, kritikák címmel Pomogáts Béla gyűjtött kötetbe (1973), finom tollú, érzékeny esztétát mutatnak be, európai tájékozódásról, a polgári humanizmus legnemesebb eszményeinek, a népek közti megértés ügyének szolgálatáról tanúskodnak, de Kuncz nem tudott végleg a kritika mellett lehorgonyozni. Novellái és első regénye, az 1929-től az Erdélyi Helikon lapjain folytatódó, majd holta után önálló kötetben is megjelent Felleg a város felett (Kv. 1931) – ez utóbbi a vidéki kisváros realista rajzának indult, de romantikus szerelmi históriába torkollik – inkább figyelemre méltó kísérletek, mint kiérlelt alkotások, és semmiképpen sem állíthatók fogságának regénye mellé. Ilyenformán Kuncz valójában egykönyvű író, a Fekete kolostor írója. Ez a mű „maradandóan tükrözteti a kort, mely létrehozta, s híven, biztosan őrzi annak a nevét, aki írta” (Kosztolányi).

     

A fogságélményeit megörökítő remekmű szinte tudományos tárgyilagossággal jegyzi fel az eseményeket, ugyanakkor s talán éppen ezért vádirat az erőszak, a zsarnokság ellen. Tiltakozás a humánum nevében az embernyomorító háború ellen. Külső formáját tekintve emlékirat, az internáltak ötévi életének, táborváltásainak dokumentáris értékű képe, rögzítése. Valójában, amint erre elsőként Babits rámutatott, a Fekete kolostor nem egyszerű memoár: napló-érték, de regény-érték is egyben. Nemcsak a tábor eseményeinek krónikája, hanem egy lélek belső fejlődésének drámai története: regénye. Tanúi vagyunk annak, hogy az individualista, a tömegektől idegenkedő tanárember tudatában milyen változások mennek végbe, hogyan ismeri fel egyszerű fogolytársaiban az igazi emberit, sőt hogyan jut el a közösségélményig. Mindezt nem önelemző vallomásokban mondja el, hanem epikusan, fogolytársai életének, a hétköznapi eseményeknek mind behatóbb megfigyelése, mind elmélyültebb ábrázolása útján. Remek portrék egész sora, önálló novelláknak is beillő mozzanatok szerves egységbe olvadnak az esszéisztikus okfejtésekkel és lírai reflexiókkal.

A regénystruktúra kialakításának számos eszközével él az író. Így mindenekelőtt azzal, hogy bár a fiktív menekülési kísérlet kivételével minden mozzanatában a valóságban megtörtént eseményeket elevenít és valóban létezett figurákat mozgat, eltér a memoártól azzal, hogy belső törvényszerűség szerint csoportosítja az eseményeket. A különböző motívumok (bezártság, kinti séták, őrültség, a nemi élet torzulásai, halál) ki- és beiktatásával, komor és derűsebb színek váltakozásával egyfajta ritmust kölcsönöz a műnek, és fokozatosságot érvényesít: minden a gyújtópont, az összetartást és a rabság feletti győzelmet kifejező „fekete barát” szimbólum felé mutat. Ennek létrejöttét a jelképek egész sora előzi meg; figyelemre méltó a mű szimbolikája, különösen a fehér és fekete szín hangsúlyos kezelése: így a fehér szín a béke és a szabadság megidézője, a fekete pedig előbb a háborúval fonódik össze, később azonban a jónak, az összetartásnak kifejezője lesz, mint éppen a „fekete kolostor” és a „fekete barát”. Kitűnő a környezetrajz, az egész mű atmoszférája. Stílusa eszköznélküliségében is rendkívül meggyőző, így a Kosztolányi és Bóka László által is kiemelt perigeux-i vacsora leírásában. Ez az elemi erejű stílus, amely mindvégig egységes és soha egy pillanatra sem zökkenti ki az olvasót a könyv hangulatából, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Kuncz át tudja hidalni az én-regényt a kollektív-regénytől elválasztó szakadékot, s hogy ily módon a Fekete kolostor töretlen egész, a legegységesebb, legzártabb háborús mű a két világháború közti irodalmunkban.

A szerző halálán volt már, amikor műve fogadtatásának első visszhangjai eljutottak hozzá. A regény nagy sikeréről íróbarátai, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Gaál Gábor, Emil Isac, Áprily Lajos és mások számoltak be, meghozva a betegágyban fekvő írónak a megnyugvást, hogy feladatát, melyre egy egész életen át készült, sikerrel oldotta meg.

A Fekete kolostor négy magyar kiadáson kívül több idegen nyelvű kiadást is megért. Így 1934-ben angol, 1937-ben francia, 1949-ben olasz és török nyelven adták ki. Új romániai kiadása 1965-ben jelent meg Jancsó Elemér átfogó bevezető tanulmányával. A ’70-es években román nyelvre is lefordították. A könyv gazdag utóéletéhez tartozik Lőrinczi László lenyűgöző irodalomtörténeti riportja, az Utazás a Fekete kolostorhoz (1975). A kötet írója kétszer is leutazik Párizsból Noirmoutier-be s onnan Ile d’Yeu-be, megtekinti az internálás helyéül szolgált öreg kastélyt, adatokat gyűjt a regény szereplőiről, széles körű levelezést folytat, felfedezi a szemtanúkat, s számos forrás értékű adattal bővíti a Kuncz-filológiát.

Dsida Jenő és Méliusz József versben örökítette meg emlékét. Lapja, az Erdélyi Helikon emlékszámban búcsúztatta (1931/7).

 

(S. P.)

 

Önálló kötetei

Fekete kolostor (Kv., 1931. ESzC; újrakiad. Bp., 1963.; Buk., 1967., Buk.–Kv. 1996., Bp., 2006, 2009., Déva, 2010., bőv., jav. Kv. 2014.); Felleg a város felett (Kv., 1931.); Egy márványdarab (novellák, karcolatok, tárcák, jegyeztek, dráma; Kv., 2015.)

 

Gyűjteményes kötetekben

A Waldbauer-Kerpely vonósnégyes. In Zenei írások a Nyugatban (szerk. Breuer János. Bp. 1978); A magyar Párizs (vál., szerk., bev. Bajomi Lázár Endre. Bp. 1978); Százhetvenöt huszár (vál., szerk., jegyz. Tabák András. Bp. 1981); Ady Endre. In Ady Endre legszebb versei (Bp. 1996); Az ünnep angyala (vál. Gimes Katalin, Kőrössi P. József, Háy János. Bp. 1998); Erdélyi csillagok (gyűjt., vál. és összeáll. Kőrössi P. József. Bp. 2002); A Havas dicsérete (vál. és szerk. Hunyadi Csaba. Szeged, 2002); Most már jöhetsz, Jézuska (gyűjt., összeáll. és szerk. Kőrössi P. József. Bp. 2002); Erdély lelke (vál. és szerk. Hunyadi Csaba. Szeged, 2003); Erdélyi karácsony (vál. és szerk. Hunyadi Csaba. Szeged, 2004); Város a Szamosnál (gyűjt., vál., szerk. Sas Péter. Bp. 2004); Virágveszedelem (vál. és szerk. Hunyadi Csaba Zsolt. Szeged, 2007); Az emberfejű madár (vál., bev. Balázs Imre József. Kv, 2007); Szép karácsony szép zöld fája (vál., szerk., előszó Nagy Pál. Szudvh. 2008); Volt egyszer egy lap: Nyugat (vál. és szerk. Veress István. Bp. 2008);

A mi Madáchunk. Nyugat, 1923/3.; Közszólamok veszedelme. Ellenzék, 1925. márc. 8.

 

Fordítások

Tristan Bernard: Államtitok (Bp., 1921); Hippolyte Adolphe Taine: Napóleon (Bp. 1922); Guy de Maupassant: A másik gyermeke (Brassó, 1924); Pierre Benoit: Királyasszony szeretője (Bp., 1924); Arthur comte de Gobineau: A renaissance (Bp., 1925); Guy de Maupassant: Parent úr (Bp., 1925) és A számadás órája (Bp., 1948)

 

Szerkesztés

Ernest Renan: Jézus élete (bev. Bp. 1921); Alain-René Lesage: Gil Blas de Santillane története (bev. Bp. 1926); F. M. Dosztojevszkij: A félkegyelmű (bev. Bp. 192?); Áprily Lajos: Vers vagy te is (bev. Kv. 1926); Újságíró almanach (Kv. 1926)

 

Irodalom

Babits Mihály: Fekete kolostor. Erdélyi Helikon 1931/6. – Kemény János: Emlékezés a jóság emberére; Kós Károly: Ahogy én láttam; Tamási Áron: Rejtélyes játék. Erdélyi Helikon 1931/7. – Emil Isac: Búcsú K. A.-tól. Erdélyi Helikon 1931/8. – Móricz Zsigmond: Dadi. Nyugat, Bp. 1931. II. 36-37; uő. K. A. Tíz év múltán. Erdélyi Helikon 1941/7. – Gaál Gábor: K. A. Korunk 1931/7-8. – Török Sophie: Felleg a város felett. Nyugat, Bp. 1932. II. 222-223. – Molter Károly: Emlékezés K. A.-ra. Erdélyi Helikon 1942. 604-605. – Bóka László: K. A. Közli Arcképvázlatok és tanulmányok. Bp. 1962. 327–346. – Pomogáts Béla: K. A. Irodalomtörténeti Füzetek 61. Bp. 1968. – Jancsó Béla, Kuncz Aladár, Szenczei László levelezéséből (közli Jancsó Elemér. Kv. 1969) – Lőrinczi László: Utazás a Fekete kolostorhoz. Irodalomtörténeti riport. 1975. – Jancsó Elemér: K. A. és a Fekete kolostor. Közli Kortársaim. 1976. 148–171. – Kántor Lajos: Játék vagy program?; Sőni Pál: Lépésről lépésre a Fekete kolostorban. Közli Irodalomtudományi és stilisztikai tanulmányok. 1981. 63–77 és 78–104. – Kéki Béla: A rejtély megoldódott? K. A. hazatérése. Magyar Nemzet, Bp. 1981. júl. 19. – K. A.: Levelek (1907–1931). Sajtó alá rendezte Jancsóné Máthé-Szabó Magda. RMI. 1982. – Pomogáts Béla: A Fekete kolostor utóéletéhez. Látó 1998/6. – Uő: Kosztolányi Erdélyben. Látó 2002/7. – Balotă, Nicolae: Kuncz Aladár. Látó 2002/10. – Pomogáts Béla: Két magyar író a Fekete kolostorban. Látó 2004/3.

 

ÁVDolg. Szabó István: K. A. élete és munkássága. Kv. 1964; Sylvester Anna: K. A. „Fekete kolostor”-a narrációelméleti megközelítésben. Kv. 1988.