önéletrajz Az irodalomtörténészek általában az *emlékirat műfajkategóriájában, illetve az életrajz egyik formájaként határozzák meg. Ez utóbbin belül megkülönböztető jegyének tartják, hogy az ~ szerzője "életét saját maga írja le. Mint irodalmi forma, az ember és a világ kölcsönhatását mutatja meg egy életút folyamatában, amelyben minden mozzanat az egyéniség kialakulását szolgálja, minden tény élettapasztalattá válik […] A valódi önéletrajz jellemzője a magasfokú önismeret és őszinteség" (Radnóti Sándor). Más vélemény szerint általában az *emlékirat műfaji jellemzői közé tartozik az elsőszemélyűség mellett a hitelesség igényével való fellépés, s az, hogy annak szerzője "a narráció struktúrájaként többé-kevésbé egy élettörténetet választ". Eszerint egy "korpuszba" tartozik az önéletírás (önéletrajz), a memoár (*emlékirat, emlékezés, emlék, visszaemlékezés), sőt az életrajzi szálra fűződő *szociográfia és vallomás is. Mindezekhez még hozzátehető, hogy múlt idejű szövegekről van szó, "amelyek mindegyikére jellemző az epikusok sajátossága, az átfogó szemlélet" (Szávai János).
A romániai magyar irodalom vonatkozásában a memoárirodalomnak ezek az alfajai nem különíthetők el mindig egyértelműen, azonkívül számos konkrét mű esetében a meghatározás bizonyos jellemzőiről is le kell mondanunk. És ez a műfaj lényegéből következik: a személyességéből, az ember és világ kölcsönhatására való kihegyezettségéből, amely alkotó egyéniségenként s alkotó és kora viszonyának történelmi meghatározottságai következtében igen sokféleképpen fejeződhet ki nemcsak tartalmilag, hanem a mű anyagának szervezőelveként is.
Az egyik irány, ahol a szűkítés-bővítés lehetővé, sőt szükségszerűvé válik: az ~ és a nagy- vagy kisepika (regény, elbeszélés) elhatárolása, illetve összefonódása. Az író igen sokszor saját életét is mint életanyagot használja fel, s ennek következménye önnön életének "regényesítése", ami nemcsak a választott műformát jelenti, hanem azt is, hogy az általa megéltek előadásában az irodalmi alkotás belső szervezőerői sem elhanyagolhatók. Ebből a szempontból példaértékű lehet *Kemény János "önéletírás" alcímet viselő könyve (Kakukkfiókák, 1972), *Bartalis János "önéletrajzi visszaemlékezés"-e (Az, aki én voltam, 1972), Nagy István "önéletrajzi regénye" (főleg annak I. kötete, a Sáncalja, 1968); ez utóbbi még az összehasonlítás lehetőségét is kínálja a szerző erősen önéletrajzi fogantatású novelláival (A Boldog utcán túl, 1942).
Nem ritka az az eset, amikor a szerző valamilyen oknál fogva nem az elsőszemélyűséget választja, bár egyértelmű, hogy önéletrajzi műről van szó. *Berde Mária Szentségvivők (Nagyvárad 1935) című "erdélyi regénye" saját írónemzedékének kulcsregénye, annak ellenére, hogy még inkább a fikciószerűség irányába mutat a könyv mottója: "Nem ez történt, így történt." *Tompa István Hogyan történhetett? (Kv. 1995) c., " (ön)életírás"-nak minősített könyve épp a meghatározó jegynek tekintett "őszinteség" érvényesítése kedvéért mintegy önmagát kívül álló tárgyként kezelve választja a harmadik személyű elbeszélőformát.
Kizáró jellegű lehet az "átfogó szemlélet" elvárása (Radnóti Sándor), különösen, ha hozzátesszük a műfajteoretikus ama megállapítását, miszerint "önéletrajzot csak jelentős ember írhat […] az csak az egyéniség kifejlődésének magas fokán születhet meg". Csakhogy napjainkban igen kedveltté vált (szerzők és az olvasóközönség oldaláról egyaránt) a "népi önéletírás", amelynek szerzője egyáltalán nem "jelentős ember", legfeljebb abban az összefüggésben, hogy a (főleg paraszti) világot, annak általa megélt darabját történelmi és egyéni konfliktushelyzeteivel együtt közérdeklődésre számot tartó módon tudja visszaidézni. Maga a megidézett világ, de a megéltekhez való viszony is magyarázatul szolgál az ilyen művek közönségsikerére és a szakemberek (irodalmárok mellett főleg néprajzosok, társadalompszichológusok) elismerésére. Az viszont kétségtelen, hogy *Tamási Gáspár nálunk műfajt teremtő Vadon nőtt gyöngyvirágától Kocsis Rózsi Megszépült szegénységén át egészen *Zsigmond Erzsébet Siratójáig ezek a művek műfaji szempontból egyértelműen az ~ kategóriájába sorolhatók.
Az utóbbi évtizedek romániai magyar memoárirodalmával kapcsolatban problematikus számon kérni azt a kritériumot is, amelyet a műfaj teoretikusai "őszinteség"-nek neveznek. Az 50-es évek végén elindult (de a megjelenésig majd csak egy vagy több évtized késéssel jutott) s inkább a 60-70-es években kivirágzó ~i irodalom (Szentimrei Jenő, Nagy István, *Kacsó Sándor, Balogh Edgár, Bányai László, Demeter János) múltidézése eleve csak a hatalom irodalomkritikája, sőt cenzúrája által körülhatárolt térben és tematikában lehetett "őszinte", vállalva (adott esetben belülről a maximális mértékben tágítva) ezeket a kereteket. Ezekkel a feltételekkel lehetett és ez a legjelentősebb visszaemlékezésekben érvényesült is feleleveníteni és a nyilvánosság erejével "szalonképessé" tenni a két háború közötti korszak kisebbségi magyar életének nem egy fontos momentumát (pl. a Vásárhelyi Találkozót, az anyanyelvű iskoláztatásért, a magyarság gazdasági diszkriminációja ellen folytatott harcot). A "magasfokú önismeret" tehát ezzel a megszorítással érvényesíthető e művek megítélésénél, ami természetesen nem feltétlenül jelenti a saját (vagy közösségi) múlt tudatos, önmentő átrajzolásának igazolását.
Persze vannak az ~i irodalomnak olyan területei, ahol az őszinteség elvárásának maradéktalanabbul eleget lehet tenni: például a memoáríró gyermek- és ifjúkorát felidéző művekben (*Kemény János, *Bartalis János) vagy azokban, amelyeknek alanyai egy kevésbé "politikus" (aktualitásnak alávetett) *művészet képviselői (például a képzőművész-memoárok: *Nagy Imre Följegyzései, *Incze János önéletrajza és a többiek).
Történeti szempontból, az általános műfajelméleti meggondolásokat figyelembe véve, a romániai magyar ~ a 80-as évekig nagyjából azt a képet mutatja, amelyet az *emlékirat tágabb keretei között megrajzoltunk. A diktatúra utolsó évtizede azonban még a fenti, öncenzúrát vállaló formában sem kedvezett már a műfajnak. *Veress Pál visszaemlékezés-sorozatának negyedik kötete (Vajúdó évek sorsdöntő napok) még megjelenik 1981-ben, úgyszintén a *Látó Annáé (Honvágyam hiteles története) és *Horváth István töredékben maradt visszaemlékezése (a Kipergett magvak c. posztumusz kötetben), majd 1982-ben Méhes György Bizalmas jelentés egy fiatalemberről c. "regény"-e és a festő *Incze János Önarcképe, de aztán a műfaj jelenléte a romániai magyar könyvkiadásban már csak az újrakiadásokra (egyes műveknek a *Romániai Magyar Írók sorozatba való beemelésére) korlátozódik (*Kacsó Sándor, Nagy István, Szántó György, Majtényi Erik, Szilágyi András); újat a széki Kocsis Rózsi "regény"-nek címzett népi önéletírásán (Megszépült szegénység, 1988) és *Fodor Sándor kötetén (Ki ez a…? Egy önéletírás műhelyforgácsai, 1989) kívül nem tud felmutatni. Ellenben annál több, a cenzúra tiltása miatt asztalfiókban maradt vagy csak Magyarországon megjelent mű: *Kacsó Sándor önéletrajzi visszaemlékezéseinek harmadik, a Vásárhelyi Találkozótól a Târgu Jiu-i lágerből való szabadulásig terjedő kötete (Nehéz szagú iszap felett. Bp. 1986), Balogh Edgárnak a népi *demokrácia börtöneiben eltöltött éveit idéző könyve (Férfimunka. Bp. 1986), Bethlen Béla könyve (Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Bp. 1989).
Az 1989-es fordulat után a memoárirodalom legkülönbözőbb műfajaiban szabadult fel immár cenzúrakorlátok nélkül a megélt közelebbi vagy távolabbi múlt.
Megjelenhettek a cenzúra miatt fiókban rekedt ~ok (Kós Károly: Életrajz. Bp.-Buk. 1991; Kiss Jenő: Ithaka messze van. Kv. 1992; Cseke Péter: Vigyázó torony. Beszélgetések Debreczeni Lászlóval. 1995; Sombori Sándor: Köd és nap. Sepsiszentgyörgy 1995). Kiadóra találtak régebb idő óta lappangó vagy az újonnan adódó közlési lehetőség bátorító hatására befejezett írások (Kelemen Lajos: Születtem Marosvásárhelyen. Kv. 1993; Szabó György: Kolozsvári deportáltak az Uralban. Kv. 1994; Nagy András: Városkép, és ami hozzá tartozik. Csíkszereda 1995).
Az 1990 óta több mint 30 romániai magyar kiadónál megjelent, félszázat is meghaladó ~, visszaemlékezés számbavételét talán a legáttekinthetőbben tematikájuk alapján lehet elvégezni.
A legtöbb írás a diktatúra évtizedeinek börtönvészeiről, a deportálásokról és hadifogságról tudósít. Érthető, hiszen ez a témakör teljes egészében tiltott volt. A változást megelőzően egyetlen mű jelent csak meg, a Bolyai Tudományegyetem egykori diákjának, *a hét évre ítélt Bartis Ferencnek a könyve Magyarországon (Börtönrácsok között Romániában. Bp. 1988). A romániai magyar sajtóban olykor folytatásokban közölt visszaemlékezéseket (Bitay László, Vita Zsigmond, *Gazda Ferenc és mások) nem is számítva, elsőnek Csiha Kálmán erdélyi református püspök börtönmemoárját (Fény a rácsokon. Kv. 1992) és Kiss Jenőnek az 1944 őszi kolozsvári deportálásból való szökését és viszontagságos hazavergődését felidéző könyvét (Ithaka messze van. Kv. 1992) kell megemlítenünk, de ide tartozik Mózes Teréznek a nagyváradi zsidók deportálásáról írott könyve (Bevérzett kőtáblák. Nv. 1993), *Zsigmond Ferenc második világháborús szovjet fogságnaplója (Hadifogságban. 1995) vagy Beczássy Istvánnak a Dobrudzsába deportált földbirtokos család kálváriáját megelevenítő könyve (Bekerített élet. Nv. 1996), magyarországi kiadásban pedig Bánffy Miklósnak főként 1921-23-as magyar külügyminisztersége éveit elemző Huszonöt éve (Bp. 1993), a homoródalmási *Szabó Mózes második világháborús katona- és fogságnaplóját feldolgozó *Szabó Gyula könyve (A névtelen katona. Bp. 1994).
A hiteles tanúság révén ide sorolható az a néhány *napló is, amelyek a lebukás kockázatával a diktatúra utolsó éveit idézve jelentek meg, itthon vagy Magyarországon: *Sütő András Naplójegyzetei (1990), majd az eseményeket fordított irányban követő könyvei (Heródes napjai. Debrecen 1994) az 1984-1987-es éveket idézve; Kenéz Ferencnek családja kitelepedésének fizikai és lelki kálváriáját napról napra megörökítő kötete (A szabadulóművész. Bp. 1995), Kiss Jánosnak a diktatúra végnapjaiban kezdődő feljegyzései (Omló falak. Kv. 1991), a stockholmi Erdélyi Könyv Egylet sorozatnyitó kötete (Vándor idők balladája. 1991), benne erdélyi írók rövidebb-hosszabb visszaemlékezéseivel az 1989-90-es fordulat időszakára mindezek azt jelzik, hogy bár egyelőre még csak nyersanyagában, de már írásban is rögzítődött a *romániai magyarság sorsának legfrissebb élményanyaga.
A nemzeti közösség közérzületének formálása szempontjából is igen fontos azoknak az ~ műfajához kapcsolható műveknek a megjelenése, amelyekben a közelmúlt egy-egy kiemelkedő személyisége vet számot életútjával vagy annak egyik-másik sorsdöntő szakaszával.Íy *Király Károly sokszor polemikus éllel, szenvedéllyel eleveníti fel a diktatúrával való szembefordulásának, magányos harcának éveit, majd saját politikai szereplését egészen 1993-ig (Nyílt kártyákkal. Bp. 1995); *Domokos Géza a diktatúra bukásától az 1992-es évig elemzi a maga és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség politikai pályájának alakulását (Esély I-III. Csíkszereda 1996-98), míg Gáll Ernő, az új *Korunknak közel másfél évtizeden át főszerkesztője saját eszmei útjának vizsgálatát a romániai magyar közélet akkor egyik meghatározó folyóiratának sorsát is végigkísérve végzi el (Számvetés. Kv. 1996).
Baróti Pál: A Sáncalja lakója. Jegyzetek Nagy István önéletrajzáról. *Utunk 1968/40. Ágoston Vilmos: Regény vagy önéletrajz? *Korunk 1970/5. Panek Zoltán: Árontól Gáspárig (*Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág). *Utunk 1971/21. Kántor Lajos: Farkaslaka 1922-1970. *Korunk 1971/7. 1102-1105. Fábián Ernő: A továbbélő hagyomány. Tiszatáj 1972/11. 70-76. Jordáky Lajos: Erdélyi önéletrajzok emlékírók. Népszava 1974. jún. 22. Balogh Edgár: Műfaji töprengések *emlékiratok között. *Utunk 1967/36. Pomogáts Béla: Romániai magyar *emlékiratok. Új Írás, 1976/3. 103-107. Boros Erika: Írói életrajzok. *Korunk 1976/9. 786-789. Balogh Edgár: Emlékiratok gondja haszna. *Korunk 1977/5. 385-387. Marosi Péter: Önéletrajzaink. *Utunk 1978/4. Nagy Pál: Értékes dokumentumkiadvány Íy teltek hónapok, évek…) *Előre 1980. márc. 26. Radnóti Sándor: Önéletrajz. Világirodalmi Lexikon. 9. kötet. Bp. 1984. 660-661. Szávai János: Magyar emlékírók. Bp. 1988. Napló redivivus. Egy műfaj meghatározása az ezredvégen. Alföld 1993/2. (Az 1992. nov. 19-20-án rendezett debreceni irodalmi napok keretében elhangzott előadások, közülük különösképpen: Poszler György: Önéletrajzok kora. i. h. 16-22; Dávid Gyula: Rövid áttekintés az új erdélyi *emlékiratirodalomról. i. h. 51-55.
(D. Gy.)