Paál Árpád, bethlenfalvi (Brassó, 1880. okt. 16. 1944. szept. 14. Nagyvárad) szerkesztő, közíró. Középiskoláit Brassóban, Kolozsváron és a székelyudvarhelyi Róm. Kat. Főgimnáziumban végezte (1898), majd a kecskeméti jogakadémián szerzett felsőfokú képesítést (1903) s Kolozsvárt államtudományi (1903), illetve jogtudományi (1905) doktorátust. 1902-ben a Kecskeméti Lapok helyettes szerkesztője. Közéleti pályáját 1908-1918 között Székelyudvarhelyen vármegyei főjegyzőként kezdte, 1918 őszén a Károlyi-kormány Udvarhely vármegye alispánjává nevezte ki; 1918. nov. 2-án az újonnan megalakult Székely Nemzeti Tanács elnökévé választották. A román csapatok dec. 6-án vonultak be a városba, ő azonban egy Budapestről kapott utasítás értelmében a vármegye hivatalnoki karával letétette az esküt a Károlyi-kormányra, ami miatt a román hatóságok letartóztatták és hadbíróság elé állították. (Ebből az időből valók a hagyatékában fennmaradt Fogság-naplók.) A perben, amelyben az ügyész halálos ítéletet kért, maga védte magát, felhozva a "Székely Köztársaság" szervezésének vádjával szemben a román csapatok vezető tábornokával kötött írásbeli megállapodását. Végül is Kolozsvárra internálták. Itt az erdélyi magyarság irányítására "Szellemi Front" néven mozgalmat szervezett, amelynek keretében az erdélyi magyarságot már a békeszerződés előtt annak alternatíváira igyekezett felkészíteni, K. Lengyel Zsolt megállapítása szerint: "a kossuthi függetlenségi eszmét polgári-radikális változatában antibolsevista elemekkel vértezve fel". E szervezkedés miatt újra a román hadbíróság elé került.
Első írásait a részben általa szerkesztett székelyudvarhelyi diáklapokban megjelent verseket nem számítva 1899-ben a Kolozsvári Lapok közölte. Nem sokkal megindulása (1919. dec. 24.) után a polgári radikális *Keleti Újság hasábjain kezdenek megjelenni azok a cikkei, amelyekkel az erdélyi magyar újságírás legjelentősebbjei közé emelkedett. "Paál Árpád írta róla *Ligeti Ernő az erdélyi magyar élet akkori szellemi vezetőit számba vevő cikksorozatában külön szín a palettán. Szinte csodálatos. Egyazon vérségi kötelék, a múlt egyazon közössége, a nevelés, mesterség egyformasága kapcsolja össze a vezetést vállalt kortársakkal, és mégis mennyire más, mint azok, akik az erdélyi magyar politikával komolykodva elpepecselnek […] Horizontja: kozmikus szélességek, ideálja: tisztult emberiség; nem tud és nem akar szűk határokat vonni maga körül […] Mértéke: emberiségi mérték. Ezt a mértéket alkalmazza, amikor saját népiségének jövendőjét is keresi" (*Napkelet, 1922/7).
Közügyi magatartásában ebben az időben vált meghatározóvá a realitásokkal való illúziómentes számvetés, amely szemléleti radikalizmussal fonódott egybe, s amelynek során társadalmi-politikai értékrendjében a polgári-radikális szabadelvűség lett az alapérték és a mérték. A "néma intranzigencia" hívéből lett a cselekvő helytállás, a Trianon nyomán kialakult helyzetet próbatételként megélő transzilvanizmus képviselője. Reálpolitikát hirdetett egy jogegyenlőségen alapuló megegyezés és a román demokratikus erőkkel való szövetkezés szellemében (ez utóbbi körvonalazódik Octavian Gogával, Liviu Nastával, Costa-Foruval stb. váltott leveleiben vagy a nagyváradi Cele Trei Crişuri körkérdésére 1922-ben adott feleletében).
Részt vett a Kós Károllyal és Zágoni Istvánnal közösen kiadott *Kiáltó szó (1921) c. röpirat megszerkesztésében: ő írta a röpirat harmadik, A politikai aktivitás rendszere c. tanulmányát, ezt a nagyobbrészt a társadalombölcselet sztratoszférájában mozgó eszmefuttatást, amelyben a kisebbségi kérdésnek a világdemokrácia történetileg adott állapotával és törvényszerűnek hitt fejlődésével való összefüggését próbálta megvilágítani. Fejtegetésében annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a kimondottan nagyhatalmi-katonai érdekérvényesítés jegyében fogant békeszerződések negatív hatását semlegesíteni fogja a történelemnek a *demokrácia kikerülhetetlen előretörését és kiteljesedését ígérő folyamata. Trianon "sorsszerűségé"-vel ezt az egyetemes történelmi távlatokba tekintő másik sorsszerűséget helyezte szembe. "Nekünk írta a Kiáltó szóban a világdemokrácia eljövetelére kell készülnünk. Azt a néplelkek közös fölemelkedésében kibontakozandónak kell hinnünk. Ehhez a fölemelkedéshez a magunk meggyőző erejét, lelki fölrázásait, bölcs belátások ébresztésére ható tudásunkat kell használnunk. Oda kell állítanunk népi önérzetünk tiszta homlokát és őszinte, nyílt egyenességét […] hogy önként és jó megegyezéssel javítsuk ki a békeszerződés rossz fölépítéseit. Így kapcsoljuk bele az elszakadt magyarság jövendőjét a világdemokrácia fölemelő bizonyosságaiba."
A "hazánk fölötti haza békéjé"-nek messze távolba tekintő utópiája mellett ugyanakkor a Kiáltó szóban ~ a kisebbségi "átmenetépítés" konkrét feladatait is számba veszi: felméri például, milyen kiemelkedő szerepet ró a magyar egyházakra a változás, s ennek érdekében hangsúlyozza iskolafenntartói joguk elismertetésének fontosságát; foglalkozik az akkor még csak várható román földreform kisebbségi kártételeivel és azok elhárításának módjaival, sőt olyan "részletekre" is kiterjed a figyelme, mint az elbocsátott magyar állami alkalmazottak (postások, vasutasok) helyzetének rendezése s egy kisebbségi közösségi kataszter fölállításának kiemelkedő fontossága. A "passzivistákkal" szemben annak a meggyőződésnek ad hangot, hogy a kisebbségi magyarságnak feltétlenül be kell kapcsolódnia a romániai politikai életbe, vállalva a parlamenti küzdelmet is. "… a Magyar Nemzeti Szövetség írta éppen parlamenti cselekvősége útján tud legmozgalmasabban érvényesülni, s úgy az állam politikai életére hatni, mint a világdemokrácia követelményeinek hangot adni." Végül így zárta írását: "Nincs vége semminek, hanem ezután kezdődik az emberiség életének szebbik útja. Lépjünk rá bátor lélekkel."
Európai horizontú erdélyiség jellemzi főszerkesztői működését a *Napkelet élén is. Ennek a folyóiratnak amelytől *Tabéry Géza 1930-as Emlékkönyvében az erdélyi irodalom megszületését számítja beköszöntő cikkében ~ a "pitymallat"-ról beszél, amely "fölszárítja a sötét hideg, dermedt könnyezését"; a "kelő fények szétszóródásá"-ról s a reggeli "napragyogás"-ról, amelynek fényénél az ember megláthatja, milyen föladatok várnak reá (És fölkél a nap. 1920/1). Ugyanennek a lapszámnak egy másik cikkében pedig, 1920 szeptemberében így fogalmaz: "Eszményekért élünk, de nem tendenciákért. A tendenciák csak módszerek, eszközök lehetnek, de nem életcélok, pláne egy olyan nemzedéknek az életcélja, mely világviharok megrendítő és mégis gyönyörű átmenetében új sorsot kell alakítson a jövendő nemzedéknek" (Hitről, hazáról. *Napkelet 1920/1. 49). "Én… írta ugyanitt az emberiség gyűlölködő, tusakodó, egymást irtó fegyveres harca helyébe csak a hazák fölötti hazának a békéjét tudom elképzelni, a nemzetek testvériségét, a testvériségből kiélénkülő munkának az egyetemes szívverését…"
1924-ben egyike az *Erdélyi Szépmíves Céh alapítóinak (1942-ben a Céh díszoklevéllel tünteti ki); 1926-ban tagjai közé választja a *Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Katolikus Akadémia. Cikkeit közli a Pásztortűz, a Magyar Kisebbség, az Erdélyi Fiatalok, az Erdélyi Iskola, a Szilágyság, a Szamos, a Temesvári Hírlap. Munkásságának elismeréséül az Erdélyi és Bánsági Népkisebbségi Újságíró Szervezet elnökévé választja.
A nemzetiségi életen belül a demokratikus *egység híve: ennek reményében segíti elő a Magyar Néppárt és a Magyar Szövetség egyesülését és az *Országos Magyar Párt megalakulását, fenntartva ugyanakkor a *Keleti Újság radikális irányát mindaddig, amíg az új párt konzervatív-arisztokrata jobbszárnya meg nem vásárolja a lapot, ahonnan több társával együtt távozni kényszerül (1924). Ekkor újul meg főszerkesztése alatt az *Újság c. kolozsvári napilap, amely maga köré tömöríti a népi programot valló *kalákásokat, a *Benedek Elek szerkesztette *Vasárnapi Újság gárdáját. 1927 augusztusában azonban az OMP-hez tartozó érdekcsoport ezt a lapot is megvásárolja, s az aug. 13-i számmal megszünteti. ~ (1927-31 között Szatmár megye parlamenti képviselőjeként) a *Keleti Újságnak lesz munkatársa. Ebben az időben dolgozza ki a kisebbségi magyarság közművelődési önkormányzatára vonatkozó törvénytervezetét.
1931-ben Nagyváradra költözik, s az 1932. jan. 1-jén induló *Erdélyi Lapok főszerkesztői tisztét vállalja el, annak a markáns katolikus-konzervatív közéleti és kisebbségpolitikai szemléletnek a jegyében, melyet akkoriban Gyárfás Elemér, a Római Katolikus Státus elnöke képviselt.
A harmincas évekbeli irodalmi termése szórványos, de figyelmet érdemlő: felfigyel Mikó Imrének Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés (1932) c. könyvére, hozzászól a *Makkai Sándor Erdélyből való távozása körül támadt "nem lehet"-vitához (Láthatár 1937/4), s kötetet állít össze (mintegy az ESZC-vel 1928-ban egy Kölcsey-regényre kötött szerződése erkölcsi adósságának "törlesztéseként") Kölcsey Ferencről az Újság-beli egykori munkatárs, *Kacsó Sándor szerkesztette *Hasznos Könyvtár számára (1939). Makkait némiképp védelmébe véve újra megfogalmazza azokat az elveit, amelyeket a Kiáltó szóból és kisebbségi kulturális önkormányzat-tervezetéből már ismert a közönség: "Ha már eljutottunk odáig szögezi le , hogy az egyes egyén szolgaságát, jogtalanságát, örökös alárendeltségét és az élete fölötti hatalomtalanságát embertelennek és erkölcstelennek tartjuk, éppúgy rá kell jönnünk arra is, hogy egy népet sem lehet ilyen embertelen és erkölcstelen kategorizálásba összeszorítani." Tovább azonban eltér gondolatmenete a Makkai által sugallttól: "Nem sérelmi politizálásról van szó, nem az államok mai határrendszerének megzavarásáról, hanem egyszerűen az emberiesség által megkívánt erkölcsi fejlődésről. A kisebbségi kategória olyan világáltalánosságú feloldásáról, s olyan igazi népélettel való helyettesítéséről, melyben minden mai »kisebbségi« az erkölcsi követelményeknek megfelelő szabadságot, önrendelkezést, önmaga fölötti hatalmat kaphat. Erről az üdvös változásról van szó, mely a mai államterületek határain belül is megoldható" (Lehet-e megoldása a "kisebbségi" kérdésnek? I. h. Újraközölve: Nem lehet. Bp. 1989. 184-188).
Az *Erdélyi Lapok irányítása a harmincas évek második felében egyre inkább kicsúszik a keze alól, s a lap különösen 1940 után címét Magyar Lapokra változtatva, jobboldali, németbarát orientációjú sajtóorgánummá válik. Ő maga a bécsi döntést követően, mint behívott képviselő, a Magyar Országgyűlés tagja lesz.
A publicista páratlan teljesítményét tükrözi fiának, Paál Árpád Istvánnak bibliográfiai összeállítása (1981), amely többek között a *Keleti Újság 340, az Újság 122, az *Erdélyi Lapok 752, névvel aláírt vagy neki tulajdonítható írását sorakoztatja fel. A család által a securitate többszörös zaklatásai közepette is megmentett forrásértékű kézirati hagyatékot és levelezést a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum, mintegy 2500 oldalt kitevő naplóit (1908-1943) másolatban a budapesti Teleki László Intézet könyvtára őrzi.
Mellképét Hosszú Márton rajzolta meg.
Önálló munkái: Szellemi művelődésünk jövője (Székelyudvarhely 1907); Törvény a székely közületek közművelődési önkormányzatáról a Párizsban 1919. december 19-én kötött nemzetközi szerződés 11. cikke alapján (Kv. 1931); Emlékezések Kölcsey Ferencre (Brassó 1939 = Hasznos Könyvtár); Józseffalva (Helyszíni jelentés a bukovinai magyar község helyzetéről a tűzvész után. Kv. 1939).
Álnevei: Bethlenfalvi János, Bethlenfalvi Pál, Öreg Ferenc.
Ligeti Ernő: Erdély vallatása. Kv. 1922. 37-39; uő: P. Á. *Napkelet 1922/7; uő: Súly alatt a pálma. Kv. 1942. 57-60 (Egy röpirat története). P. Á. *Erdélyi Szemle 1932/1. Mikó Imre: Huszonkét év. Bp. 1941. 19-31, 137-39. *Kacsó Sándor: Virág alatt, iszap fölött. Önéletrajzi visszaemlékezések. 1971. 302-20, 371-93. Kós Károly: Kalotaszegi vállalkozás. *Korunk 1971/10. Nagy György: A "közös sorsépítés" gondolata. *Korunk Évkönyv 1974. Kv. 1974. 55-64. Benedek Elek levelezése. II. 1984. 254. K. Lengyel Zsolt: Az elnapolt alternatíva. Paál Árpád és az erdélyi magyar autonómia 1919/1920. *Korunk 1991/10. Bárdi Nándor: Paál Árpád kézirathagyatéka. Szeged 1992.
(B. E.-N. Gy.)