vallani és vállalni – a két világháború közötti *erdélyi magyar irodalomban lezajlott *irodalmi vita az író és az irodalom hivatásáról. Kezdeményezője *Kuncz Aladár volt, aki, *miután az *Erdélyi Helikon szerkesztését a Magyarországra távozó Áprily Lajostól átvette, fontosnak érezte, hogy az akkor már közel egy évtizedes múltra visszatekintő *erdélyi magyar irodalom néhány alapkérdésében a szélesebb irodalmi közvéleményt megszólalásra bírja. Ő kérte fel egy 1929. szept. legelején írott levélben *Berde Máriát, *Tabéry Géza Vértorony c., nem sokkal korábban megjelent regénye kapcsán, „harcias és éles állásfoglalás”-ra abban a kérdésben, hogy „…vajon a mai *erdélyi írónak a históriai virágnyelv helyett nem kellene-e egyenesen hozzányúlnia a mostani fájó és aktuális kérdésekhez” (*Kuncz Aladár: Levelek. 1907–1931. 152–153).
Berde Máriának e felkérésre írott cikke Vallani és vállalni címmel az *Erdélyi Helikon 1929. októberi számában *jelent meg. A cím nem csak a vitának adott nevet, hanem a romániai magyar kritikában fogalommá vált, s amikor a későbbi évtizedekben reá visszatértek, kiindulópontul szolgált az író hivatásának, a közössége iránti elkötelezettség elvárásának újabb és újabb felvetésére.
Kuncz a Berde-cikkhez írott szerkesztői bevezetőben a nyilvánosság számára is megfogalmazta az általa kezdeményezett vita alapkérdését: „…viszonyaink között vajon van-e teljes jogosultsága a történeti regénynek, s a históriai virágnyelv vajon nem csupán menekvés a bátor felelősségtől, amely az írót arra kötelezi, hogy műveiben *mindenekelőtt a ma tükörképét adja, s élő-eleven problémákat szólaltasson meg”. A felvetés tehát már eleve két irányba mutatott: egyrészt magának a történelmi regény műfajának a belső problémája, másrészt az író hivatása és az alkotásnak a közösségi sorsba való beágyazottsága felé.
A vitaindító cikk már maga is állásfoglalás *mindkét irányban. *Berde Mária pontosítással él a műfaj kérdésében: elfogadja az olyan fajta történelmi regényeket, amelyek „eleven kapcsolatokkal fogóznak a *jelenbe”, de elveti azokat, amelyek megpróbálják „a *mi *jelenvaló, külön igazságainkat visszacsempészni a múltba”, amelyeknél „a *jelen van átfecskendezve a múltba, *mint valami mesterséges injekció”, hogy „aranka-természetével… elnyomja a ma regényének megszületését”. Ugyanakkor kihegyezi a Kuncz felvetette másik vonatkozást is: „Tisztán irodalmi nézőpontból… nemcsak hogy becsületesebb, de részben könnyebb is volna megfogni a *jelenben lüktető s magát felkínáló életet. Csakhogy persze a könnyebbség pusztán a megalkotás munkájára vonatkozik, viszont kiállani a művünk mellé – vallani és vállalni –, ahhoz emeltebb homlok, több *mindennel való leszámolás, több *mindenre való elkészülés is kell, író és kiadó részéről egyaránt.”
A Berde-cikk egész lavináját indította el a hozzászólásoknak, hullámai Brassótól *Nagyváradig és Temesvárig az *Erdélyi Helikon oldalairól kilépve, a helikoni írócsoportnál jóval szélesebb kört mozgattak meg és késztettek állásfoglalásra. Elsőnek *Kacsó Sándort, aki akkor már járta a maga kálváriáját Vakvágányon című regényének az ESZC lektorátusa által elutasított kéziratával, s aki a *Brassói Lapokban közölt hozzászólásával (Gyávák voltak az *erdélyi magyar írók. 1929. okt. 16.) egyfelől személyes síkon, de napilap-megjelenésével egy szélesebb körű nyilvánossághoz fordulva, másfelől a Berde-cikk fent idézett summázata szellemében lendítette tovább a vitát. A további hozzászólásoknak ennek megfelelően volt egy, a visszautasított regény sorsával kapcsolatban általában a helikoni irodalompolitikát feszegető ága (*mindjárt *Tabéry Géza két változatban, a *Nagyváradban, ill. az *Ellenzékben megjelent válaszcikkével, Kacsó viszontválaszával, majd a *Korunk, ill. a *Temesvári Hírlap köre részéről az egész Helikont általában támadó hozzászólásokkal), másrészt kirajzolódott benne egy másik vonal, amely a való élet, az *erdélyi kisebbségi sors valóságos problémáival való szembenézést sürgette.
A vitát Franyó Zoltánnak a *Temesvári Hírlapban megjelent hozzászólása (Az *erdélyi írók gyávasága. 1929. okt. 29.) tágította – méghozzá nem csak élesen, de durván is – az egész helikoni irodalompolitika (Kántor Lajos pontosítása szerint: az intézmény és az ideológia) bírálatának irányába: „Végre egy helikoni író állott ki a placcra, hogy a hivatalosan patentírozott *erdélyi írókat tetemre hívja…, végre egy szenvedélyes vétó abból a táborból, melytől eddig csak a transsylvanizmus karban harsogott dicséretét hallottuk, gróf *Miklós”>*Bánffy *Miklós vezéri tollszárának dirigálása szerint. *Mi, az önképzőköri szervezeten kívül élő, független *erdélyi írók, már egy évtized óta hangoztatjuk – amit végre a fajszékely *Kacsó Sándor is megérzett –, hogy baj van a transsylvanizmus körül és *minél erősebb adminisztratív szervezetet építenek ki e fikció egyeduralmának biztosítására: – annál nagyobb baj!” A cikk hangneme helyenként *minden határt túllép (Franyó „a drótsövénnyel körülzárt transsylvanista karámnak világszemléleti eunuchokká herélt foglyai”-ról beszél, akik „ötvenszázalékos kvóta arányában egyeztek ki a lelkiismeretükkel”, s „e véres karnevál jelmezes figuráinak egész tébolyult haláltáncá”-ban „a »közvélemény« alattomos tinta-stricijé”-re, „kétkrajcáros áldozatok árán legendás nimbuszt szerzett mecénás-Shylock”-ra mutogat). Hasonló hangvétel jellemzi a vitában ugyanott hozzászóló Szirmai Lászlót (Író urak! Több bátorságot! 1929. nov. 3.) vagy Asztalos Sándort (Számadás. 1929. dec. 25.), aki így értékeli a „gyávaság-vitát”: „Az *erdélyi magyar író gyáva, de a Helikon ennek a gyávaságnak az apostola”, majd alább: „A Helikon úgy ütötte rájuk [az írókra] *Miklós”>*Bánffy *Miklós gróf szemmértékének és világszemléletének a bélyegét, *mint a számadó juhász a nyájra.”
A körön kívüli bírálat másik megszólaltatója a helikoni táborral más vonatkozásban is szemben álló *Korunk főszerkesztője, *Gaál Gábor, aki a folyóirat novemberi számában közölt cikkének címével (Gyávák-e az *erdélyi írók?) Kacsó hozzászólásához kapcsolódik, tartalmilag azonban inkább a *Temesvári Hírlap köréhez. „Kacsó Sándor fogalmazásában – írja – kétségtelenül sokat fordul elő az a szó, hogy »erdélyi«. Ám erről a frazeológiáról, ha erősen odanézünk, kiderül, hogy csak halvány gőzverése már annak az *erdélyi szómitológiának, amit *Erdély vicinális irodalompolitikusai találtak ki dilettantizmusuk igazolására.” Az ő Helikon-bírálata azonban kimondottan az osztályharc alapján álló marxista kritikus ítélete, mégpedig az egész transzilvanizmusról: „Az *erdélyi írók zöme eladta függetlenségét – állítja. – Nem árért, de egy képtelen, az írói érzületre gátlásokat szerelő elvért. Eladta azért a fából-vaskarika meggyőződésért, hogy a generációk és osztályok, a stílusok és ideológiák kiegyenlíthetők, s az író köthet egy ünnepélyes nagy Treuga Deit, melyben az örök béke fényességei csillámlanak már ma. S nem vette észre, hogy a legközvetlenebb valósága megírni- és kikövetelnivalóját veszítette el ezáltal… Ez a suttyom-akadémia azt találta ki, hogy a feudalizmussal kibékíthető a székely paraszt, ezzel pedig a városi polgár, s hogy e kiegyenlítő kibékülést az egykori *erdélyi hivatalnok-dzsentri mára korszerűtlenedett tudata elvégezheti.”
A Gaál-cikk azonban nem csak irodalompolitikai, hanem – amint arra Kántor Lajos rámutatott (Vallani és vállalni. Egy *irodalmi vita és környéke. 1929–1930. Kv. 1984. 105) – esztétikai fenntartásokat is megfogalmaz: „A valóság felé vezető híd tehát – írja tovább Gaál – itt már az első lépésnél leszakadt, s ezért az *erdélyi író valami ködös és érthetetlen parton bolyong, rossz és avult irodalmi emlékeit újjáképzelegve, a századelő Nyugatának esztéta technikáján és szépségeszményén rágódva… Az írók többsége bizony itt se igazi író, s ami a legnagyobb baj, még csak nem is akar az lenni.” *Gaál Gábor azonban – s erre ismét Kántor figyelmeztet, s az *Erdélyi Helikon 1929. novemberi számát szemrevételezve alá is támasztja állítását – a vitától a Helikonon belülről is vár némi változást: „Ennek a csődnek a kikerülésére a *Kacsó Sándorok dolga (ha vannak!) azt a legelsőt kikövetelni, hogy az *erdélyi író is az írnivalóját írja és a kortárs-igényei követelnivalóját követelje.”
Megjegyzendő, hogy a Kacsó-regény kiadása kapcsán érintett Kós Károly, a „viharügynök” nem szólalt meg a vitában. Van azonban egy utalása reá *Berde Máriához írott, 1929. nov. 20-án kelt levelében. „…átolvastam a regényt én is, és nagyon-nagyon gyengének találtam *mint írásművet. Ami pedig a propagandajelleget illeti, hát a *Tabéry Géza Tűzmadara bizonyította be, hogy csupán ezzel a »bátorsággal« *nem lehet megfogni a közönséget.”
Valóban, a Helikonon belüli hozzászólások túlnyomó része a *jelen problémái felé fordulás elvárását tartja elsődlegesen fontosnak. *Kacsó Sándor első hozzászólásában, a múltba vagy *Erdélytől távoli világokba elkalandozó regényekre utalva, a hazai problémákkal való szembenézést sürgeti: „Mintha a *mi témáink, a *mi fájdalmaink *nem lehetnének általánosan emberiek! *Mintha nem az volna a *mi feladatunk, hogy ennek a földnek, ennek a sorsnak, sőt a kisebbségi sorsnak színét és szagját, örömét, ha lenne, és jajgatását, ami elég van, erecskékkel vagy dagadó folyókkal bevigyük az emberiség nagy Óceánjába.” Még határozottabb *Tamási Áron, aki, *miután a Vértorony kapcsán már kifejtette a véleményét a Berde-cikk megjelenése előtt (*Ellenzék 1929. aug. 18.), magához a vitához is hozzászól. Tabéry-kritikájának summáját a zárómondatok hordozzák: „…a történelmi regény mégiscsak közvetett eszköze a mondanivalónak. Távolból, az élők életének háta megül szóló harsona… Ez *minden történelmi regény biztos veresége. Ezért…: ne öltözzék páncélba az író, ha meg akarja mondani az igazságot. Lássuk meztelen karddal őt, elszánt hadakozásban *jelen sorsunk kínjai között!” *Kacsó Sándor hozzászólásához kapcsolódó cikkében pedig (Így van! *Erdélyi Helikon 1929/11) némi átfogalmazással megismétli az előbbieket, majd így nyomatékosít: „Nekem most nem műformák és elvi kérdések *jelentik az irodalmat, hanem a fájdalom és az öröm, a panasz és a gyermekes kuncogás, a népem sorsa, amely bennem vonaglik, a harc *minden hazug és gonosz ördögfia ellen: egyszóval az élet.” És tovább: „Tagadom, hogy ez a sereges múltbagyaloglás ösztönös, szükségszerű cselekedet lett volna. Egyszerűen tünet az, ragadós írói gesztus, vagy ha úgy tetszik: divat. És nemegyszer kibúvás az író feladata elől.” Mérleget készít a tízéves *erdélyi irodalomról – ebbe beleértve azt is, ami már a Helikonhoz és a Szépmíves Céhhez fűződik, s az eredmény nem kimondottan pozitív: „A tízéves *erdélyi termésben alig találhatok négy könyvet, amelyet csak *erdélyi ember és csak a háború után tudott volna megírni… Nyilvánvaló tehát, hogy az *erdélyi magyar irodalom nem a *mi valóságos, fájdalmas sorsunknak a képe, hanem egy levegőtlen, fonnyadt, nem eleven, hanem élet-mímelő irodalom, amelynek talpa alól kihúzták kilencszáztizennyolcban a talajt.”
A körön belülről szólal meg *Nyírő József is, mégpedig az elsők között (Az író írjon önmagából. *Keleti Újság 1929. okt. 20.), s amint azt cikkének címével már kifejezi, azt vallja, hogy akár a *jelenről, akár a múltról legyen szó, a belülről fakadó írásnak van csak létjogosultsága.
A többi hozzászólók: Finta Zoltán, Kádár Imre, Kovács László, Szántó György a Helikon írótáborából, Temesvárról *Mihály”>*Fekete *Mihály és Károly Sándor, a *Tamási Áron által aposztrofált *fiatalok részéről B. Bányai László, a körön kívülről Osvát Kálmán, *Spectator és az *erdélyi magyar irodalom iránt akkoriban igen érdeklődő Heinrich Zillich vagy a vitához írásban és karikatúrákban „hozzászóló” *Tomcsa Sándor a kép teljességéhez tartoznak.
A vitát lezáró cikk megírására Kuncz Molter Károlyt kérte fel, írása (Enyveshát címmel) az *Erdélyi Helikon 1930. januári számában *jelenik meg, együtt Osvát és Zillich hozzászólásával (utóbbi a Klingsorból átvéve, magyar fordításban). Molter *Berde Mária vitaindítója és Kuncznak a levelekből kirajzolódó véleménye szellemében összegezi a vitát.
A vita utóélete szempontjából külön kell számba vennünk a közvetlen reagálásokat és azokat a tanulmányokat-könyveket, amelyek több évtizedes távolból, immár egy alapvetően más irodalmi helyzetben idézik fel az egykor szembesülő nézeteket és vonják le a tanulságokat.
A kortárs reagálások közé tartozik Tabéry visszatérése a vitára az 1930-ban megjelent Emlékkönyvben, aki egyfajta kiegyenlítő szellemet érvényesít, amely szerinte az igazi transzilván szellem érvényesülése. A fiatal nemzedékhez tartozó *Jancsó Elemér az *erdélyi magyar irodalom életének egy-másfél évtizedén végigtekintve, a Helikonnal szemben megfogalmazott külső és belső bírálatok szellemét képviseli: „Visszatekintve a tizenhárom éves *erdélyi irodalomra – írja az Új arcvonal-antológiában (Kv. 1931) megjelent tanulmányában – , megállapíthatjuk azt, hogy sok komoly művészi értéket termelt ki, de a maga nagy egészében nem váltotta valóra a tömegek hozzá fűzött reményeit…” „…az *erdélyi irodalom, egy-két kivétellel, kitart a tegnap mellett és nem vállalja sem a mát, sem a holnapot”. Tolnai Gábor két évvel később megjelent könyvében (Erdély magyar irodalmi élete. Szeged 1933) a 30-as évek elején (már a vita után) megjelent *Kacsó Sándor-, *Tamási Áron-, Székely Mózes- és Szilágyi András-regényekre (Vakvágányon, Czímeresek, Zátony, Új pásztor) s a vitára visszautalva így vélekedik: „Ez a »vallani és vállalni«-vita s ezek a regények *mintegy szellemi Jánusz-oszlopokként állanak az *erdélyiség fejlődésében. Ezek a munkák valóságos megelőzői az akkor fellépő nemzedékek törekvésének, amely az *erdélyi magyarság problémáit szociális térre vitte át.” A kortársak közül *Ligeti Ernő Súly alatt a pálma című könyvében idézi fel részletesen a vita történetét, amelynek során kiemeli Kuncz és *Tamási Áron szerepét, de egyébként általában igyekszik összemosni az egymással szembefeszülő nézeteket. Részletesen kitér viszont azokra a vitán kívüli indokokra, amelyek meghatározták egyik vagy másik hozzászóló véleményét (pl. az ESZC lektorainak tévedéseire).
A vita – közel negyedszázadig tartó csend után – a 60-as évek végétől megjelenő irodalomtörténeti összefoglaló munkákban, tankönyvekben (Sőni Pál, Kántor Lajos és Láng Gusztáv, *Dávid Gyula – *Marosi Péter – Szász János) kap értékelést; részletesen felidézi az egykori eseményeket *Kacsó Sándor önéletrajzi trilógiájának második kötetében, majd *Balogh Edgár és a *Gaál Gábor-kutató Tóth Sándor foglalkozik vele egy-egy tanulmányban a *Korunkban (1971–72). Előbbi „a kortársi elfogultságokat a történelem mérlegére téve…, túlságosan is összehangolni igyekszik a világnézeti gyökerű… éles polémiát” (Kántor Lajos), míg utóbbi „a »helikoni irodalom« legendájának szétfoszlatása érdekében a belső ellentmondásokra figyel elsősorban”, *miközben „összefoglalása és kommentálása már 1971-ben is nyilvánvaló tényeket hagy figyelmen kívül” (Kántor Lajos). Néhány évvel később Mózes Huba, illetve *Ritoók János bizonyítja újonnan előkerült dokumentumokkal azt, hogy a vita kezdeményezője és kézben tartója végig *Kuncz Aladár volt, majd Marosi Ildikó a Helikon és a Szépmíves Céh dokumentumainak kétkötetes korpuszában teszi közzé a vita egészének hátterét képező levelezést.
Ezek után kerül sor arra, hogy Kántor Lajos előbb az *Utunkban 1981-ben sorozatban közölt tanulmányokban, majd az azokban foglaltakat továbbgondolva és kibővítve, önállóan publikált nagyobb tanulmányban tárja fel a vita előzményeit, történetét, kellő figyelemmel a befejezése utáni megnyilvánulásokra és külön fejezetben az egész vita művekben tetten érhető további eredményeire (a Tolnai Gábor által említetteken kívül *Kuncz Aladár Felleg a város felett című regényére és *Miklós”>*Bánffy *Miklós monumentális trilógiájára, az Erdélyi történetre). Könyvének summája: „A Vallani és vállalni vitája nyomán tehát egyrészt a közösségi gondok vállalásában, másrészt – a divatos (romantikus és naturalista) történelmi regény meghaladásával – a regényműfajon belüli változatok széles skálájának, stiláris lehetőségeinek kidolgozásában a romániai magyar írók bizonyították bátorságukat. A kollektív publicisztikai önbírálat tisztító és ösztönző hatása a legtöbbet: új, maradandó etikai és esztétikai értékeket hozott, kiemelve a romániai magyar prózát korábbi provincializmusából.”
Berde Mária: Vallani és vállalni. *Erdélyi Helikon 1929/10. – *Kacsó Sándor: Gyávák voltak az *erdélyi magyar írók. *Brassói Lapok 1929. okt. 16. – *Tabéry Géza: A gyáva *erdélyi magyar irodalom. *Nagyvárad 1929. okt. 20.; uő: Mi volt az *erdélyi írók gyávasága? *Ellenzék 1929. okt. 20. – *Nyírő József: Az író írjon önmagából. *Keleti Újság 1929. okt. 20. – Kádár Imre: Hát gyávák voltunk-e? *Brassói Lapok 1929. okt. 23. – *Kacsó Sándor: Én vallottam, ti tagadtatok. Tartson lelkiismeretvizsgálatot *Tabéry Géza. *Brassói Lapok 1929. okt. 27. – [Füzi Bertalan]: Gyávák voltak-e? *Brassói Lapok 1929. okt. 28. – Franyó Zoltán: Az *erdélyi írók gyávasága. *Temesvári Hírlap 1929. okt. 29. (Ugyanaz némileg változtatott szöveggel: *Brassói Lapok 1929. nov. 3.) – *Mihály”>*Fekete *Mihály: Fiaim, csak énekeljetek. *Temesvári Hírlap 1929. okt. 31. – *Tamási Áron: Így van! *Erdélyi Helikon 1929/11. – Szántó György: Up to date. *Erdélyi Helikon 1929/11. – *Gaál Gábor: Gyávák-e az *erdélyi írók? *Korunk 1929/11. – Kovács László: A múlt dicsérete. *Pásztortűz 1929. nov. 3. – B. Bányai László: Legyen a múltból jövendő. Néhány szó a történelmi regényről. *Pásztortűz 1929. nov. 3. – Finta Zoltán: Vállalni és vallani… *Brassói Lapok 1929. nov. 3. – Krizsán Sándor: Ki az életbe, *Erdély írói. *Brassói Lapok 1929. nov. 3. – Szirmai László: Író urak! Több bátorságot! *Temesvári Hírlap 1929. nov. 3. – Károly Sándor: Nézzük hát, ki a gyáva? *Brassói Lapok 1929. nov. 10. – Kádár Béla: A végszó jogán. Az olvasó hozzászólása. *Brassói Lapok 1929. nov. 17. – Dóczy Jenő: Üzenet *Erdélybe. *Keleti Újság 1929. dec. 8. – Gyávák-e az *erdélyi írók? Írta és rajzolta *Tomcsa Sándor. *Brassói Lapok 1929. dec. 15.; uő: Nohát! Gyávák? *Brassói Lapok 1929. dec. 22. – *Spectator: Leajzódás. *Ellenzék 1929. dec. 24. – Asztalos Sándor: Számadás. *Temesvári Hírlap 1929. dec. 25. – Heinrich Zillich: Gyávák-e az *erdélyi költők? *Erdélyi Helikon 1930/1. – Osvát Kálmán: Szabad-e…, s *mindjárt az első alkalommal… *Erdélyi Helikon 1930/1. – Molter Károly: Enyveshát. *Erdélyi Helikon 1930/1. – *Tabéry Géza: Emlékkönyv. Kv. 1930. 55–58. – *Jancsó Elemér: Az *erdélyi irodalom útjai. 1918–1931. In: Új arcvonal. Tizenkilenc fiatal *erdélyi író antológiája. Kv. 1931; uő: Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig. Nyugat 1935. I. 283–298. – Tolnai Gábor: Erdély magyar irodalmi élete. Szeged 1933. – *Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Kv. 1941. 105–107. – Sőni Pál: A romániai magyar irodalom története. Buk. 1969. 15. – Kántor Lajos – Láng Gusztáv. Romániai magyar irodalom. 1945–1970. Buk. 1971. 5–24. – Tóth Sándor: „Vallani és vállalni” avagy vita az írói gyávaságról. *Korunk 1971/12. – *Balogh Edgár: Kós Károly vitája. *Korunk 1973/11. – *Kacsó Sándor: Fogy a virág, gyűl az iszap. Buk. 1974. 301–308. – Mózes Huba: Kuncz kezdte. *Utunk 1974/45. – *Dávid Gyula – *Marosi Péter – Szász János: A romániai magyar irodalom története. Tankönyv a XII. osztály számára. Buk. 1977. – *Ritoók János: Valóban Kuncz kezdte. *Korunk 1978/5. – A Helikon és az *Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája. 1924–1944. Sajtó alá rendezte Marosi Ildikó. Buk. 1979. II. 366–367. – Kántor Lajos: Erdélyi írástudók egy vita tükrében (Vallani és vállalni. 1929–1981). *Utunk 1981/10; uő: „…vegyenek részt az *Erdélyi Helikon feljavításában”. *Utunk 1981/11; uő: Vita a gyávaságról. *Utunk 1981/12; uő: Honfoglalás a jövendőben. *Utunk 1981/25; uő: Cselekedni kellene. *Utunk 1981/35; uő: Vallani és vállalni. *Korunk 1995/12. – *Balogh Edgár: Irodalmi vita. (Szócikk a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon I. kötetében.) Buk. 1981. 406. – *Kuncz Aladár: Levelek. 1907–1931. Sajtó alá rendezte *Jancsó Elemérné Máthé Szabó Magda és Juhász András. Buk. 1981. 152–153. és jegyz. – Kós Károly levelezése. Összegyűjtötte, sajtó alá rendezte Sas Péter. Bp. 2003. 244–245.
(D. Gy.)