Kemény Zsigmond emlékezete Az Alvincen született (1814), Nagyenyeden Szász Károly tanítványaként nevelkedett, az *erdélyi országgyűlésen (1835) reformpolitikai pályára lépett, Kolozsvárt az *Erdélyi Híradó publicistájává és szerkesztőjévé vált, Zsibón Wesselényi Miklós baráti köréhez tartozó, forradalomban és forradalom után egy józan reálpolitika útját kereső, regényeiben, történeti esszéiben *Erdély múltját és nagy alakjait megrajzoló, Pusztakamaráson meghalt (1875) Kemény Zsigmond az egymást követő történelmi szakaszokban új s újabb oldaláról került a honi figyelem érdeklődési körébe, s mindmáig bőven foglalkoztatja a romániai magyar irodalmi közvéleményt. Életműve iránti tiszteletből vette fel nevét egy évvel halála után a Tolnai Lajos alapította marosvásárhelyi *Kemény Zsigmond Társaság, itt rendeztek már születése századik évfordulóján emlékünnepélyt (1914) s emlékezett meg róla 1920-ban is Trózner József. 1923/245-ös számában a kolozsvári *Ellenzék közli *Berde Mária A pusztakamarási sír c. megemlékezését, majd ugyanez a napilap emlékszámot is ad ki (1923/285), benne Kemény Zsigmond a történelmi regényről írt esszéjének egy részletével s György Lajos átfogó Kemény-tanulmányával. E számban *Csűry Bálint a Ködképek a kedély láthatárán c. társadalmi regény egyik alakjának forrását tárja fel, *Bitay Árpád Kemény zalatnai iskoláséveit nyomozza ki, *Papp Ferenc Kemény első szerelméről, Wass Otíliáról közöl tanulmányt. Egy művészi *Erdély-kép történelmi tablója jelenik meg Dóczyné *Berde Amál a Zord időből dramatizált Bujdosó királyasszony c. színművének bemutatásával a KZST 1929-es jubileumi ünnepségén, ugyanitt *Tabéry Géza előadta Zord idő c. versét.
A kultusz más jelleget ölt, amint a romániai magyar nemzetiségi tudat alakulása során Kemény Zsigmond írói és politikai örökségének felújítására kerül sor az esedékes párhuzam és tanulság keresésével. Az újrafelfedezés igénye a fiatalság oldaláról jelentkezik: a félszázados halál-évforduló alkalmából *Jancsó Béla Zsigmond báró c. tanulmányában Széchenyi és Kossuth közé emeli kiegyenlítőnek "a tömeglélek realitását *látó ész és az aggódó lelkiismeret" íróját (Nyugat, Bp. 1926/2), s egy következő írásában (*Erdélyi Helikon 1930/2) visszautasítja Kemény kortársainak kívülről alkotott hamis képét, újraértékelést sürgetve Kemény mély gondolati anyagának közkinccsé tételére e szónoki kérdéssel: "…ki másé ez a feladat, mint a mai *erdélyi irodalomé?"
*Makkai Sándor már 1925-ben tartott egy előadást Kemény lelke címmel (közli az *Ellenzék 1925/85), a Zord időt elemzi a Nyugatban (1932/II. 3546.), majd Erdélyi szemmel c. kötetében (Kv. 1932) régebbi tanulmányait újraközölve a tragikus költőt láttatja, aki korának és saját magának ellentmondásaival szemben a nagyság önnevelő iskoláját vívta s előkelő szabadelvűségének demokratikus felfogásában azt a törekvést példázta, hogy a kultúrában tegyük nélkülözhetetlenné magunkat s így biztosítsuk létünket. Szellemtudományi felfogásából kiindulva Makkai a magyar lélek nagy önleleplezését, bűnbánatát érzi aktuálisnak a Zord idő olvastára, szerinte Kemény "változó körülmények és külsőségek között változatlanul hirdeti az ítéletet a bűn felett és az új életet annak, ami érdemes is, képes is élni egy nemzet jellemében". Ezt a gondolatmenetet folytatja *Szemlér Ferenc Kemény-tanulmánya az *Erdélyi Helikonban (1935/5), azzal jellemezve *Erdély történelmi regényíróját, hogy "viharos korának nyugtalanságai révén érthette meg az elmúlt viharos korok lelkét", s kész a következtetéssel: "Mi is csak saját vészt hozó sorsunk villózásában fedeztük fel újra, talán véglegesen, Kemény Zsigmondot." Jellemzőnek tekinti, hogy az író ha nem is volt forradalmi változtatások híve hitt a fejlődésben, s nemcsak a feudális múlt embertelenségeivel fordult szembe, hanem a magyar polgáriasodás nacionalista kizárólagossági törekvésével is: "vezető eszméi között előkelő helyet foglalt el az a követelés, hogy a nemzetiségek jogos követeléseit teljesíteni kell". Ebben az értelemben sürgeti Szemlér a Kemény-hagyaték "máig is érvényes és ma is egyformán ható" erőinek felszabadítását az író emlékére árnyat vető előítéletek alól.
A 150. születési évfordulón *Sütő András pusztakamarási emlékeiből idézi fel Kemény Zsigmond ott töltött utolsó esztendeinek szájról szájra szállt családi emlékeit; ő maga "Zsiga báró ledőlt sírkövén üldögélve" veszi számba az utókor tartozásait. Élet és ábránd c. írásával (*Igaz Szó 1964/9) már e tartozásokból ró le valamit. Sőtér István előző évi Kemény-elemzésére hivatkozva ő is a korszakot jellemző úttörő szellemek közé helyezi Kemény alakját, aki regényeiben a felismert szükségszerűség és a polgári funkciók betöltésére képtelen nemesi szemlélet konfliktusának görögösen tragikus atmoszférájából mintegy a jelenbe szól, állást foglalva bárminő "érzéspolitika" ellen egy saját felfogása szerinti "reálpolitika" nevében. Komorságát nem azonosítja Széchenyi nemzethalál-pesszimizmusával, mert Kemény a túlzások okozta tragédiák felelevenítésével is az államvezetés erkölcsének óvatosan haladó reálpolitikai lehetőségeire utal. Felhívja a figyelmet az író sokszor kifogásolt nyelvezetének ősi ízére, gazdagságára, leleményességére, s örömmel állapítja meg, hogy "a kevesek, kik irodalmi fáradozásai iránt érdekkel viseltetnek, egyre többen lesznek. A Kemény-kutatás egyre fokozódik." Az egykori szombatosok falujából való Bözödi György is személyi emlékeiből indul ki a Rajongók szerzőjének emlékére írt cikkében (A "rajongók" földjén. *Igaz Szó 1964/11).
A kutatásnak egy váratlan irodalomtörténeti esemény adott lendületet. *Árvay József ugyanis a sepsiszentgyörgyi Állami Levéltárban megtalálta Kemény Zsigmond valamikor a KZST-nak adományozott, de később eltűntnek hitt 1846-os naplóját, s ez előbb *Benkő Samu gondozásában az *Igaz Szóban (1964/11), majd ugyancsak az ő bevezető tanulmányával és jegyzeteivel Kemény Zsigmond naplója c. alatt külön kötetben is megjelent (1966). E bevezetés kibővítése annak a két tanulmánynak, mellyel Benkő a Kemény-emlékezés új, kutatói szakaszát Romániában még az 1964-es évforduló alkalmából megnyitotta.
Az első tanulmány A fiatal Kemény Zsigmond és a közügyek címmel (*Korunk 1964/12) a reformkor *erdélyi hírlapíróját mutatja be, aki barátaival köztük Szentiváni Mihállyal, Brassai Sámuellel, Teleki Domokossal az *Erdélyi Híradó útján úgy akarja befolyásolni a közvéleményt, hogy az ne sérelmi politikával és ne akadémikus vitákkal, hanem a haladó eszmék és a gyakorlati politika összefüggésében keresse az *igazság érvényesülését. Kemény hírlapi cikkeiből kiviláglik, hogy a társadalmi reformok megvalósítására reális, majd az 1848-as törvényhozásban megvalósuló programja van. A Kemény Zsigmond fiatalkori közírásainak eszmetörténetéhez c. második Benkő-tanulmány (*Korunk 1965/1) szerint Kemény a társadalmi tennivalók kérdésében az előtte járó nemzedékekkel szemben nem a jogtudománynak, nem is a bölcseletnek, hanem a közgazdaságtannak juttatja az elsődleges szerepet, s így jut el konzervatív és utópista túlzókkal szemben a konkrét közügyi tevékenység reformpolitikájához. A tanulmány értékes párhuzamot von Kemény és román szellemi rokona, George Bariţ között, hangsúlyozva, hogy mindketten "elutasítják a nemzeti gyűlölséget, és a jogegyenlőség gondolatának hódolnak". Sőtér Istvánt követve Benkő is bizonyítékokat sorol fel arra, hogy a hírlapíró-közíró Kemény a közügyek sejtjeit a legtudatosabban építi be művészi alkotásainak szövetébe. A megtalált Kemény-naplót bevezető harmadik Benkő-tanulmány széles történelmi korrajzot ad, s Köteles Sámuel etikai humanizmusának, valamint a polihisztor Szász Károly pedagógiai optimizmusának hatását és folytatódását mutatja ki nagyenyedi tanítványuk, Kemény Zsigmond gondolati fejlődésében.
Az író halálának 100. évfordulója már felkészülten találta a romániai magyar irodalmi életet. A Kriterion 1972-ben jelentette meg a *Magyar Klasszikusok sorozatban az Özvegy és leánya c. regényt, előszóként újraközölve *Sütő András régebbi emlékezését, majd ugyanebben a sorozatban az 1975-ös évfordulóra a Zord idő is a közönség kezébe jutott, immár egy új Kemény-kutató, *Katona Ádám gondozásában s *Benkő Samu utószavával. Az *Utunk az ünnepi alkalomra *Benkő Samu Kemény Zsigmond műveltsége c. tanulmányával jelent meg (1975/50), *A Hét *Mikó Imre emlékezését közölte (1975/51), az *Igaz Szó hasábjain Benkő Korigény és erkölcsi parancs címmel Keménynek a nemzetiségi kérdésről írt cikkeit elevenítette fel, míg *Vita Zsigmond ugyanitt Keménynek a nagyenyedi kollégiumban töltött diákéveiről adott pontos képet (1975/12). Az *Új Élet *Sütő András Vázaültetés Kemény Zsigmond emlékére c. cikkét közli (1975/24). A NyIrK két részben közölte *Katona Ádám értekezését Kemény töredékben maradt első regényéről, melyet hol Martinuzzi, hol Izabella és a remete címen ismer az irodalomtörténet (1973/1 és 1975/1).
A Kemény-kutatás újabb eredményeként teszi közzé *Katona Ádám a pályakezdő Kemény Zsigmond eszmerendszeréről szóló tanulmányát (*Korunk 1976/12), melyben elmélyíti ismereteinket mindarról, amit Kemény nagyenyedi diák korában professzorának, Szász Károlynak köszönhetett. Felveti a "Mohács-élmény" megrázó történelemszemléleti hatását, majd A csalódások lépcsőfokán egyre lejjebb c. dolgozatában (Irodalomtörténet, Bp. 1977/2) arra a lelki válságra mutat rá, mely nemcsak a hatalmi erőszakkal szétkergetett 183435-ös *erdélyi diéta, hanem az *ellenzéken belül támadt torzsalkodás illúziórombolásai következtében is a történelmi tragikumokból kivezető reálpolitika felé szabta meg Kemény Zsigmond útját.
A következő években a szélesebb néző- és olvasóközönség is bekapcsolódhatott a ~ áramkörébe. Csávossy György hasonló címmel dramatizálta Kemény Zsigmond Özvegy és leánya c. regényét, kifejtve a kolozsvári *Állami Magyar Színházban bemutatott kétrészes darab műsorfüzetében, hogy a regényíró "nem csupán egy szerelmi tragédiát vázol fel érzelmes olvasók számára, hanem a *művészet nyelvén pöröl a megértés, az elvek kölcsönös tisztelete, ha úgy tetszik, a békés egymás mellett élés érdekében, és hitet tesz románok, magyarok és szászok testvérisége mellett". 1978-ban a sepsiszentgyörgyi *Állami Magyar Színház *Veress Dániel Örvényben c. lélektani drámáját mutatta be Kemény Zsigmondról. Ugyanebben az évben adta ki a *Dacia Kolozsvárt *Veress Dániel kismonográfiáját az íróról Szerettem a sötétet és szélzúgást címmel, majd válogatásában és előszavával Kemény elfelejtett novelláinak egy gyűjteményét (Két boldog. Kv. 1979). Végre megjelent 1980-ban a Rajongók is, Péchi kancellár szombatosainak történelmi regénye, s utószavában *Dávid Gyula a Kemény-mű modernségére és újrakiadott művei hazai népszerűségére hivatkozva kijelenti: "Az író tehát, akinek nemcsak élete utolsó szakaszában, hanem művével is a magány jutott osztályrészéül, végül kitört a bűvös körből."
Barabás Miklós egykorú festményét Kemény Zsigmondról a kolozsvári *Művészeti Múzeum őrzi. Az író arcvonásait *korunkban Cseh Gusztáv grafikája örökítette meg.
(B. E.)
Sőtér István: Nemzet és haladás. Bp. 1963. 45981. Balogh Edgár: Napló és portré. *Korunk 1966/7. Gyulai Pál: Tanulmányok, bírálatok. *Kozma Dezső előszavával. 1967. 15965. Kemény Zsigmond regényei és beszélyei. 1854. Nagy Miklós: Kemény Zsigmond naplója. Kortárs, Bp. 1969/5. Marosi Péter: Varietas delectat. *Utunk 1977/29.
ÁVDolg: *Katona Ádám: Kemény Zsigmond pályakezdése. 1968. *Nagy Balázs Boldizsár: A pályakezdő Kemény Zsigmond. 1969. Kiss Zsuzsa: Lélekábrázolás Kemény Zsigmond regényeiben. 1976.