Szabó T. [Törpényi] Attila (Fehéregyháza, 1906. jan. 12. – 1987. márc. 3. Kv.) – nyelvtörténész, ~ Attila (1941) és ~ Ádám (1946) apja. Szülőfalujában gazdatiszt édesapja 1907-ben bekövetkezett váratlan halála után édesanyja öt gyermekével visszaköltözött Désre, ahol tanítónőként nevelte fel gyermekeit. A dési gimnáziumban, majd a VII. osztálytól kezdve a kolozsvári Református Kollégiumban végezte középiskoláit (1924). Utána a kolozsvári Református Teológián lelkészi képesítést szerzett, s az 1927/28-as tanévben a Rockefeller Alapítvány ösztöndíjával Skóciában Edinburgh és St. Andrews egyetemein hallgatott teológiai előadásokat. Hazatérve néhány hónapig a kutyfalvi Degenfeld földbirtokos családnál volt nevelő, ugyanitt helyettes lelkész is, majd beiratkozott a kolozsvári I. Ferdinand Egyetemre, ahol magyar–angol szakos tanári oklevelet szerzett.
Egyetemi éveiben tudományos érdeklődésére négy kiemelkedő tudós gyakorolta a legmélyebb hatást: *Kelemen Lajos mellett az EME levéltárában önkéntes munkát végzett (az ő segítségével sajátította el a levéltári kutatás alapelemeit); *Csűry Bálint könyvtárosi szobájában az érdeklődő hallgatók számára nyelvjárástani gyakorlatokat tartott (ő lett a *nyelvjáráskutatásban az induló tudós példaképe); a kolozsvári egyetemen két nagy tudású irodalmár professzor előadásait hallgathatta: György Lajost és Kristóf Györgyöt. Az ő hatásuk nyomán 1929–30-ban elsősorban irodalmi témájú munkái *jelentek meg, így Az *Erdélyi Múzeum-Egyesület XVI–XIX. századi kéziratos énekeskönyvei (*Erdélyi Irodalmi *Szemle 1929/3–4. Klny. Kv. 1929 = *Erdélyi Tudományos Füzetek), amelyet később kiegészítve, Kéziratos énekeskönyveink és verses kézirataink a XVI–XIX. században (Zilah 1934) címmel doktori értekezésként védett meg a debreceni Tisza István Tudományegyetemen.
Érdeklődésének iránya azonban az 1930-as évektől megváltozott egy életre szóló határozottsággal a nyelvészet: a *nyelvjáráskutatás és főképp a nyelvtörténet irányába.
1930-ban elkerült Kolozsvárról. Előbb Nagyenyeden, a Bethlen Kollégium, majd 1933–36 között Zilahon a Wesselényi Kollégium helyettes tanára. Iskolai elfoglaltságai mellett tudományos feltáró munkát is végzett: a két város településtörténetét, helyneveit kutatta. Kutatásainak eredményei az Adatok Nagyenyed XVI–XX. századi helyneveinek ismeretéhez (*Erdélyi Múzeum 1933. 212–242) és Zilah helynévtörténeti adatai a XVI–XX. században (Torda 1936 = *Erdélyi Tudományos Füzetek) c. tanulmányaiban láttak napvilágot. Csak 1936-ban térhetett vissza Kolozsvárra mint az EME levéltári kutatója. Ekkor jegyezte el magát életre szólóan a levéltári kutatással, amelynek eredményeként tanulmányainak alapját képező levéltári adatok milliói kerültek elő. Törekvése volt – miként később írja – „…hogy a történeti és *jelenkori adatok mentől gazdagabb sorozatát egybehordva, magukból az adalékokból szinte önként kerekedjen ki a magyarázat, a megfejtés” (Elöljáró beszéd. Anyanyelvünk életéből. Válogatott tanulmányok, cikkek. I. Buk. 1970. 11). Közben módszertani kérdések sem kerülték el figyelmét: helynévgyűjtő tapasztalatai alapján írta ez időszak legkiválóbb tanulmányát A helynévgyűjtés *jelentősége és módszere címmel (Magyar Nyelv 1934. 160–180), amellyel elnyerte az MTA Sámuel–Kölber-díját. Az 1936–40 közötti időszak egyike volt legtermékenyebb éveinek, ekkor vált ismert és elismert tudóssá, amit az is bizonyít, hogy az MTA ismét kitüntette: a Szily-emlékérmet ítélték oda neki.
Szinte természetes volt, hogy 1940-ben a még alig 35 éves levéltári kutatót kinevezik a Kolozsvárra visszatért magyar egyetem nyilvános rendkívüli tanárának. Emellett a Magyar Nyelvtudományi Intézet igazgatója, ugyanakkor a megalakult *Erdélyi Tudományos Intézet Nyelvészeti osztályának a vezetője is lett. Ekkoriban jelölte ki maga és munkatársai számára a nyelvészeti kutatás három fő irányát: 1. *Erdély élő névanyagának rendszeres összegyűjtése és azok egyeztetése a történeti levéltári adatokkal; 2. *Erdély nyelvjárásainak nyelvföldrajzi felmérése, *nyelvatlaszok készítése; 3. nyelvjárási és nyelvtörténeti monográfiák írása. A 40-es évek közepén mindehhez az *erdélyi oklevélszótár (a későbbi *Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár) terve is csatlakozott. Ez az irányvonal szabta meg számára nemcsak a negyvenes évek lázas tevékenységét, hanem az évszázad egész második felének nyelvészeti céljait és eredményeit is.
Ami a *helynévkutatást illeti, a már említett módszertani dolgozatának elveit elsősorban saját munkáiban érvényesítette: a terepen gyűjtő tanítványával, Gergely Bélával közzétette Kalotaszeg, majd a Kolozs megyei Borsa-völgy, a Dobokai völgy és a szolnok-dobokai Tőki völgy *jelenkori és történeti helyneveit előbb az *Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyveiben, majd önállóan is (Kalotaszeg helynevei. I. Kv. 1942; A Kolozs megyei Borsa-völgy helynevei. Gergely Bélával, uo. 1945; A Dobokai völgy helynevei, uo. 1945; A szolnok-dobokai Tőki völgy helynevei, uo. 1945). Elkezdte a gyergyói helynevek gyűjtését is, de annak csak történeti anyagát sikerült megjelentetnie. Közben felmérte a múltban végzett helynévgyűjtő és -feldolgozó tevékenységet is (A magyar *helynévkutatás a XIX. században, uo. 1943).
1944 őszét követően évtizedekre megbénult az *erdélyi magyar *helynévkutatás eredményeinek közzététele, sőt igen rövid idő alatt maga a helyszíni kutatás is, ám ez korántsem *jelentette azt, hogy ~ felhagyott volna a helynevek történeti, levéltári adatainak kijegyzetelésével, gyűjtésével. A történeti adatokból ugyanis létrehozta azt az *erdélyi helynévtörténeti adattárat, amely, megyénként rendszerezve és elhelyezve, mintegy 650 000 adatot tartalmaz. Az évtizedeken át tartó folyamatos gyűjtés elvi és gyakorlati kérdéseiről 1958-ban számolt be (Az „Erdélyi helynévtörténeti adattár” és az *erdélyi *helynévkutatás néhány kérdése. Magyar Nyelv 1958. 503–509). A hatalmas anyagot halála előtt az OSZK-ban helyezte el, szerkesztése és kiadása azonban az utókorra maradt. Anyagából eddig 8 kötet *jelent meg, Hajdú Mihálynak és társainak áldozatos munkája nyomán.
A helynévgyűjtés és -feldolgozás mellett szívügye volt a *nyelvjáráskutatás is. Úgy vélte, hogy egy dialektológusnak legelső dolga tájékozódni az *erdélyi magyar nyelvjárások legfontosabb sajátosságait illetően, ez pedig csakis nyelvföldrajzi gyűjtés, *nyelvatlaszok alapján lehetséges. Munkatársaival egy 3500 szavas kérdőfüzetet állított össze, kutatott területként „Kolozsvár környékét” jelölve meg, azaz 60 települést Kalotaszeg és a vele szomszédos Mezőség nyugati részén. Az ebből kiadott részlet (Huszonöt lap „Kolozsvár és vidéke népnyelvi térképé”-ből. Márton Gyulával és *Gálffy Mózessel. Kv. 1944 = *Erdélyi Tudományos Füzetek) az első magyar *nyelvatlasz-kiadvány.
Közben az 1940-es évek első felében más természetű tennivalói is megsokasodtak: 1941-ben átvette az *Erdélyi Múzeum szerkesztését, és ezt a feladatot a folyóirat 1947-ben történt betiltásáig ellátta. Bárczi Gézával ugyanakkor társszerkesztője volt a Magyar Népnyelv c. dialektológiai folyóiratnak is, szerkesztője az *Erdélyi Tudományos Füzeteknek és az *Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyveinek.
Az 1944 őszén bekövetkezett újabb főhatalomváltozás idején a *Ferenc József Tudományegyetem rektorával és több tanárával együtt a helyén maradt, amikor pedig 1945-ben létrehozták a Bolyai Tudományegyetemet, annak keretében a Nyelvtudományi Tanszék vezetője lett. Tudományos munkájában továbbra is azokat az elveket, célokat követte, amelyeket korábban maga elé tűzött. Így 1948-ban felvetette a moldvai csángó nyelvjárás nyelvföldrajzi felmérését, sőt egy nagyobb és egy kisebb kérdőfüzet alapján munkatársaival 93 csángó településen elvégezte a kikérdezést is. Ennek a gyűjtőmunkának az alapján készült el 1969-re A moldvai csángó nyelvjárás atlasza (társszerkesztői *Gálffy Mózes és Márton Gyula), amelynek megjelentetése azonban akkor cenzori tilalom miatt lehetetlenné vált, s a munka csak 1991-ben került nyilvánosságra, a három főmunkatárs halála után, a kiadást előkészítő *Murádin László és *Péntek János fáradozásai nyomán. A csángó gyűjtés alapján azonban – akárcsak két munkatársa – maga is számos tanulmányt írt (A kicsinyítő-becéző képzők a moldvai csángó nyelvjárásban. Kv. 1956; A moldvai Zelek vidék kérdéséhez. Magyar Nyelv 1958. 103–105; A csángó sültü – szültü hangszer és a székely Söltyös családnév. Magyar Nyelvőr 1960. 97–100; Tájékoztató a moldvai csángó tájnyelvi térképről. NyIrK 1963. 215–233), s feldolgozta a téma kutatásának előzményeit is (A moldvai csángó *nyelvjáráskutatás története. Magyar Nyelvjárások 1959. 3–41).
Életének legnehezebb szakasza az 1950-es évek elején következett be: 1952-ben minden indoklás nélkül eltávolították az egyetemről, s két éven át akkordmunkásként a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi Intézetében dolgozott a román–magyar nagyszótár szerkesztői munkaközösségében, közben pedig óraadóként a Protestáns Teológiai Intézetben. Csak 1954-től térhetett vissza egyetemi katedrájára. Közben természetesen végezte megszokott levéltári kutatásait az EME már 1948-ban államosított levéltárában. Az egyetemre visszatérve, 1971-ben történt nyugdíjazásáig a magyar nyelvtörténetet adta elő, speciális kollégiumként nyelvjárástörténetet, helyesírástörténetet és névtant is. Sokszorosított jegyzetét 1962-ben adta ki (Magyar történeti nyelvtan. I–II. Történeti hang- és alaktan; III. A magyar szókincs története). Közben, miután 1955-től lehetővé vált, hogy a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi Intézetében meginduljon a magyar nyelvföldrajzi kutatás és ennek keretében egy általános *erdélyi magyar *nyelvatlasz előkészítése, a munkálatok vezetésével, félállásban szintén őt bízták meg. 1959-ben azonban azt az állást megszüntették.
A Bolyai Tudományegyetem erőszakos egyesítése után a BBTE-n adott elő, ugyancsak professzori minőségben. A nyelvtudományi tanszéken ebben az időben két munkaközösség is alakult a magyar nyelvet ért román nyelvi hatás vizsgálatára, ezek keretében ~ a történeti anyagot szerkesztette, amiről A magyar szókincs feudalizmus kori román kölcsönelemei vizsgálatának tervmunkája címmel (NyIrK 1961. 101–104) számolt be.
A felsorolt hatalmas ívű munkák mellett, mint termékeny szerző, a szaksajtóban rendszeresen *jelen volt. Tanulmányainak legnagyobb része magyarországi folyóiratokban (Magyar Nyelv, Magyar Nyelvőr, Magyar Nyelvjárások, Ethnographia, Irodalomtörténeti Közlemények), itthon korábban az *Erdélyi Múzeum, majd a NyIrK, a *Korunk és az *Utunk hasábjain *jelent meg.
Munkásságának tudományos elismerése sem maradt el: A helsinki Finnugor Társaság és a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1971-ben tiszteleti tagjai sorába iktatta, 1975-ben a Román Akadémia díjazta az *Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár I. kötetének megjelenésekor, 1977-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja lett, 1981-ben a Magyar Néprajzi Társaság neki ítélte a Györffy István Emlékérmet, 1986-ban díszdoktorává avatta a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem. Megkapta a Pais Dezső-díjat, s halála után, 1987-ben a Bethlen Gábor-díjat is.
Nyugdíjazása után kutatói figyelme egyre inkább az *Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár anyagának további gyűjtésére és szerkesztésére, általában a nyelvtörténet felé, emellett tudományos eredményeinek összegezésére irányult. Jó alkalmat szolgáltatott erre a Kriterion Könyvkiadó, amikor 1970-ben elindította válogatott tanulmányainak és cikkeinek sorozatát. Ebben a sorozatban 1981-ig hat kötet *jelent meg, a hetediket halála után már csak Magyarországon lehetett kiadni. Ez a több mint 4300 lapot magába foglaló gyűjtemény írásainak *jelentős részét hozzáférhetővé teszi (a III. kötetben ~ Sz. Csáti Éva által összeállított, 1929–69 közötti munkásságának bibliográfiájával, az V. kötetben 1980-ig, a VI. kötetben 1984-ig terjedő kiegészítésekkel). Nem csak mennyiségileg hatalmas ez az életmű, hanem sokoldalúságában is. Nyelvtudósként tartják őt számon, de magáénak vallhatja a településtörténet, a tudománytörténet, a művelődéstörténet és a néprajz is. Nyelvtörténeti dolgozatai mellett sokakat megragad népiségtörténeti dolgozatainak módszere és eredményessége. Ezek közül csak néhányra utalunk, olyanokra, mint: Nireş–Szásznyíres település-, népiség-, népesedés- és helynév-történeti viszonyai a XIII–XX. században (Kv. 1937 = Tudományos Füzetek); Bábony története és települése. (Kv. 1939 = ETF); Kolozsvár települése a XIX. század végéig (Kv. 1946).
Farczády Elek felkérésére szívesen vállalta a marosvásárhelyi Bolyai Könyvtár Koncz Kódexében általa felfedezett ötödik magyar nyelvemlék közzétételét. Ennek a 14–16. század elejéről származó magyar szövegemléknek a *jelentőségét azonnal felismerte, és rendkívül rövid idő alatt elvégezte feldolgozását is. A Marosvásárhelyi Sorok és a Marosvásárhelyi Glosszák három kiadást is megért, ezek közül legteljesebb a vitákból és elemzésekből leszűrt tanulságokat is hasznosító harmadik kiadás (bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi *Farczády Elek és Szabó T. Attila, Buk. 1973).
Életének főműve, amelyen több mint hat évtizeden át dolgozott, az *Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. „Életéről, tudományos tevékenységéről *tett önvallomásaiban – írja Benkő Loránd – maga is ezt tekintette főművének, s ahogy haladt *előre az idő, egyre inkább erre összpontosította figyelmét, ez kötötte le gondolatvilágát és hallatlan munkakészségét. Ez a műve az – rengeteg más kitűnő teljesítménye közül –, amely a szűkebb szakmai figyelmet is kivételes mértékben keltette fel, számos részletes elemzést és egyúttal osztatlan elismerést kiváltva nemcsak a nyelvészeti, hanem a rokon tudományok művelőiből is. Számszerűségében még jóval nagyobb érdeklődést keltett a Tár megjelenése a szélesebb publicisztika terén…” (Magyar Nyelv CII. 257).
A Szótörténeti Tár anyagát ~ levéltári kutatómunka alapján a 15. század közepe és a 19. század vége közé eső levéltári iratanyagból a történeti *Erdély, Kővár vidéke, valamint Máramaros írásbeliségének hivatali és magánéletbeli iratfajtáiból gyűjtötte, azzal a céllal, hogy minél teljesebben mutassa be az *erdélyi magyar nyelvű régiség szókincsét, s annak életére, a szavak alaki, *jelentésbeli, mondattani, sőt stilisztikai viselkedésére nézve minél több, minél megbízhatóbb anyagot szolgáltasson. A címszavak értelmezését szolgáló példamondatok a feldolgozás során a birtok- és szolgálatösszeírások, végrendeletek, osztálylevelek, kelengye- és tárgylajstromok, az élet legkülönbözőbb helyzeteiben tartott vallatások jegyzőkönyvi anyagából, nemkülönben csere- és adásvételi iratok, nyugták, költségjegyzékek, körlevelek, egyházlátogatási, törvénykezési, valamint városi, falusi, széki jegyzőkönyvek, anyakönyvek, jobbágykezeslevelek, naplók és más darabok részleteiként kerültek ki, ennek következtében a Tár nem csak a nyelvtörténetnek, hanem más tudományágaknak, így a történeti néprajznak és a művelődéstörténetnek is becses forrása. Az első kötetet egymaga szerkesztette (az anyagrendezésben testvére, Szabó T. Judit volt segítségére), ez 1975-ben *jelent meg, a továbbiakban azonban a szerkesztésbe már munkatársakat is bevont: *Kósa Ferencet, Nagy Jenőt, Vámszer Mártát, Vigh Károlyt, Zsemlyei Jánost, a román értelmezésekre Kelemen Bélát, a német értelmezésekre Nagy Jenőt (aki ~ halála után a Szótörténeti Tárat szerkesztő munkaközösség vezetője lett). 1978–84 között a Tárnak még három kötete látott napvilágot (ekkor a munkatársak sorában új nevek *jelentek meg: P. Dombi Erzsébet, B. Gergely Piroska, Zs. Maksay Mária, Szabó Zsolt. A IV. kötet után azonban a magyar múlt körébe eső bármilyen munkával kapcsolatos drasztikus korlátozások következtében a kiadás megtorpant, s csak a főszerkesztő sajnálatos halála után, 1993-ban sikerült a budapesti Akadémiai Kiadó támogatásával s később mellette a IX. kötettől az *Erdélyi Múzeum-Egyesület keretében folytatódó szótárszerkesztő munkaközösség révén a kiadást újraindítani. 2005-ben már a XII. kötet került a sorozat többi kötete mellé. A VIII–XI. kötetek főszerkesztője Vámszer Márta, a XII. köteté *Kósa Ferenc volt, munkatársai Fazakas Emese és a közben elhunyt Zsemlyei János. A csendben fogyatkozó, kihaló munkatársak ellenére a még hátralévő két kötettel teljessé válik a nagy mű, a magyar nyelvtudomány egyik legmonumentálisabb szótári teljesítménye.
Az *Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kötetei: I. (A–C). Buk. 1975; II. (Cs–Elsz). uo. 1978; III. (Elt–Fél). uo. 1982; IV. (Fém–Ha). uo. 1984; V. (He–Jü). Buk.–Bp. 1993; VI. (K–Ki). uo. 1993; VII. (Kl–Ly). uo. 1995; VIII. (M–Meg). uo. 1995; IX. (Megy–Op). Bp.–Kv. 1997; X. (Or–P). uo. 2000; XI. (R–Száj). uo. 2002; XII. (Szák–Táv). uo. 2005; XIII. (Te–Var). uo. 2009.
A Válogatott tanulmányok, cikkek kötetei: I. Anyanyelvünk életéből (Buk. 1970); II. A szó és az ember (uo. 1971); III. Nyelv és múlt (uo. 1972); IV. Nép és nyelv (uo. 1980); V. Nyelv és irodalom (uo. 1981); VI. Tallózás a múltban (uo. 1985); VII. Nyelv és település (Bp. 1988).
Történeti helynévgyűjtése a „Sz. T. A. *erdélyi történeti helynévgyűjtése” sorozatcím alatt, Hajdú Mihály és Slíz Mariann gondozásában indult el, kötetei: 1. Alsófehér megye (Bp. 2001); 2. Háromszék (uo. 2001); 3. Szilágy megye (uo. 2002); 4. Kisküküllő és Nagyküküllő megye (uo. 2003); 5. Torda-Aranyos megye (uo. 2004); 6. Udvarhelyszék (uo. 2005); 7. Maros-Torda megye (uo. 2005); 8. Csík-, Gyergyó-, Kászonszék (uo. 2006).
Fontosabb munkái (az eddigiekben említetteken kívül): Dés helynevei (Torda 1937 = *Erdélyi Tudományos Füzetek); Puszta személynevek helyneveinkben (in: Kristóf Emlékkönyv. Kv. 1939. 269–279); Kutyfalva református lakossága népesség- és népiségtörténetének másfélszáz éve (Református *Szemle 1939. 6–12); Gyergyói helynevek a XVII–XIX. századból (Bp. 1940); Az *Erdélyi Múzeum-Egyesület története (uo. 1941); A kalotaszegi helynévanyag vízrajzi szókincse (in: Kalotaszeg helynevei. I. Kv. 1943); Kolozsvári becenevek a XVI–XIX. században (Bp. 1968); Kriza János és a Vadrózsák *nyelvjáráskutatásunkban (in: Kriza János. Antal Árpáddal és Faragó Józseffel. Buk. 1965; II. kiad. Kv. 1971); Viski Károly nyelvészeti, filológiai és művelődéstörténeti munkássága (Ethnographia 1974. 158–164); Jegyzetek a XVI. századi *Ars Medica kérdéséhez. *Szemle”>*Orvosi *Szemle 1974/2. 224–229); Gyarmathi Sámuel nyelvtudományi munkássága a tudománytörténet távlatában (in: Nyelvészeti tanulmányok. Buk. 1983); Az *erdélyi magyar nyelv és nyelvjárástörténeti kutatás szempontjai és feladatai (in: Mályusz Elemér Emlékkönyv. Bp. 1984. 297–310).
Gondozásában és bevezetőjével *jelent meg a Haja, haja, virágom c. magyar virágénekgyűjtemény (Buk. 1969; újrakiadása Kv. 2006), bevezető tanulmányával *Kallós Zoltán Balladák könyvének első kiadása (Buk. 1970).
Benkő Samu: Glédába állított szavak. *A Hét 1975/39; uő: Sz. T. A. műhelyei. In: Erdélyi csillagok. Bp. 1990. 154–175. – Imre Samu – *Gunda Béla – Benda Kálmán: E. M. Sz. T. I. (A–C). Magyar Nyelvőr 1975/4. – *Kósa Ferenc: E. M. Sz. T. NyIrK 1976/1. – Benkő Loránd: A magyar szótörténeti kutatások kiemelkedő eseményeiről. Magyar Nyelv 1976/1. – Balassa Iván: E. M. Sz. T. Acta Ethnographica 1976/1. – Szabó T. Attila: A Szótörténeti Tár szerkesztési kérdéseihez. Magyar Nyelvőr 1976/2; uő: A Szótörténeti Tár szerkesztése közben. Magyar Nyelv 1980/1. – Imre Samu: An etymological dictionary of Transilvania Hungarian. The New Hungarian Quarterly 1976/6. – Penavin Olga: Öt évszázad köznyelve. Üzenet (Újvidék) 1976/9. – Báthory István: E. M. Sz. T. Ural-Altaische Jahrbücher 1977/1. – Szabó Zoltán: E. M. Sz. T. Revue Roumaine de Linguistique 1977/4. – Balassa Iván: Sz. T. A. (1906–1987) *Erdély nagy magyar tudósa. Bp. 1996. – Lőrinczi Réka: Az *Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár sajtófogadtatása és tudományos felhasználása (az 1975–96 közötti időszakból 202+59 tételt tartalmazó bibliográfiával). *Erdélyi Múzeum 2001/1–2. 103–120. – *Murádin László: Sz. T. A. In: Erdélyi Pantheon. III. Mv. 2001. 159–167. – A Magyar Nyelv Sz. T. A. születésének centenáriumára kiadott emlékszámában (2006): Benkő Loránd: Egy páratlan és felülmúlhatatlan mű. I. h. 257–262. – Éder Zoltán: Sz. T. A. és a Magyar Nyelvtudományi Társaság. Uo. 262–268. – *Péntek János: A kolozsvári egyetem és tudós professzora. Uo. 269–274. – Kósa László: Sz. T. A. és a néprajztudomány. Uo. 274–279. – Szathmári István: Sz. T. A., a nyelvjárások kutatója és a stílus mestere. Uo. 279–284. – Hajdú Mihály: A névkutató Sz. T. A. Uo. 284–287.
(M. L.)