Gáll Ernő (Nagyvárad, 1917. ápr. 4.) szerkesztő, szociológus, filozófiai író. Középiskoláit Nagyváradon végezte, egyetemi tanulmányait a kolozsvári egyetem jogi karán kezdte, majd a filozófia szakon folytatta és végezte el (1941). Itt kapcsolódott be a KRP vezette antifasiszta diákmozgalomba. Első írásait 193536-ban a *Nagyváradi Napló közölte, 1938-tól a *Korunkban *jelentek meg *szociológiai és politológiai cikkei. 1942 őszétől munkaszolgálatos, 1944 novemberében deportálták. A buchenwaldi internálótáborban szabadult fel 1945. ápr. 11-én. Hazatérése után a kolozsvári *Igazság főszerkesztője, 1949 februárja óta a filozófia professzora a Bolyai Tudományegyetemen, majd 1959-től a BabeşBolyai Egyetemen. Közben az *Utunk felelős szerkesztője (194952), a Bolyai Tudományegyetem prorektora (195256); az 1957-es újraindulás óta a *Korunk főszerkesztője.
Írásai az *Igazság, *Korunk, *Utunk, Steaua, Tribuna, Igaz Szó, *A Hét, *Előre, Contemporanul, Era Socialistă, România Literară, Scînteia, Viitorul Social c. lapokban *jelentek meg. A Steaua és a Viitorul Social szerkesztőbizottságának tagja, a Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiájának rendes tagja, az RSZK Akadémiájának levelező tagja. 1975-ben a Romániai Írószövetség díjával tüntették ki.
Szélesebb értelemben vett érdeklődési köre a *szociológia és az etika, ezen belül elsősorban az értelmiségszociológia és a nemzetinemzetiségi kérdés szakembereként ismert. *Művelődésünk formálásában egyrészt szerkesztői gyakorlatával (immár harmadfél évtizede folyamatosan különböző lapok fő-, ill. felelős szerkesztője), másrészt elméleti munkásságával (tanulmányaival, publicisztikai írásaival, az egyetemen filozófia szakos hallgatók formálásával, doktorandusok tudományos irányításával) vesz részt.
Mint szerkesztő nem tartozik a főnökök autoritárius fajtájához. A lapcsinálást közösségi munkának tekinti, melynek sikerét *jelentős mértékben a jó csapatszellem biztosítja. Nem rajta múlt, ha e rokonszenves munka- és vezetői stílust nem mindig tudta következetesen érvényesíteni. Elméleti munkásságának, publicisztikájának egyik legfőbb erénye problémaérzékenysége, a szellemi mozgástér tágítására alkalmas témák és problémák viszonylag korai felismerése és kezdeményező felvetése. Így találjuk a szektás-dogmatikus szellem visszaszorítása és leküzdése terén a kezdeményezők között a *Korunk-rehabilitáció (195556), a konkrét, empirikus *szociológia polgárjogának kiküzdése (195758-tól) ügyében, a kisebbségi útkeresés nem marxista képviselőinek (Makkai Sándor, Tavaszy Sándor, Balázs Ferenc, *László Dezső és mások), valamint műhelyeinek (Erdélyi Fiatalok, Hitel) az értékek megtartása és aktivizálása jegyében kritikus számon tartása szorgalmazásában. Irányítása alatt a 60-as évektől a *Korunk-profil karakterjegyévé vált a dialógus, a szellemi nyitottság gondolata. Ez a törekvés még hangsúlyosabban *jelentkezik az 1968/11-es lapszámmal induló "A dialógus jegyében" c rovattal. Állandó figyelemmel kíséri és körülményeinkhez alkalmazva közvetíti a dogma nyűgéből szabaduló marxi gondolat korszerűsödésének eredményeit, Lukács György és tanítványainak a marxizmus reneszánszára irányuló törekvéseit, Ernst Bloch remény-elvét, ill. a reménycselekvés összefüggés Erich Fromm-féle gondolatának nekünk-valóságát.
A kultúraalkotó értelmiség mai társadalmi szerepét vizsgálva sürgeti az osztálymeghatározottság azon leegyszerűsített képletének túlhaladását, miszerint az értelmiség csupán valamely osztály függvényeként funkcionáló réteg, s mint ilyen a mindenkori uralkodó osztály kiszolgálója volna. Ez a tényező csupán egyik összetevője egy napjainkban sokkal bonyolultabb képletnek, melybe olyan, az osztályjelleg szerepét sajátosan módosító erkölcsi-axiológiai mozzanatok épülnek be, mint értékorientáció, hivatás- és felelősségtudat (a céhbeliség megkülönböztető jegyei), másrészt a nemzeti (nemzetiségi) sajátos mint közösségi tényező. Az elkötelezettség mint az értelmiségi társadalmi szerepének tudatosult formája tehát nem egyetlen tényező (osztálydetermináltság) reflexiójaként, hanem ennek az összetett, dinamikus struktúrának a visszahatásaként keletkezik, kiegészülve a kiváltképpen értelmiségi vonásnak számító kritikával, mely elsősorban az értékkritérium mércéjeként fontos. Elemzéseinek világánál áldilemmának bizonyul a nemzetiségi értelmiség egy részét megosztó népiurbánus ellentét; végső soron itt a sajátosnak és az egyetemesnek az egész egymást feltételező és egymást átható két oldalának egymástól elszakított végletes abszolutizálása vezet művi szembeállításhoz, ami olyan abszurdumot tételez, mintha egyrészt a népinemzetinemzetiségi sajátoshoz való elkötelezettség, másrészt a humánum egyetemességéhez való elkötelezettség egymást zárná ki.
Etikai vizsgálódásait az értelmiségi felelősségtudat hitelesíti: Hirosima és a holokausztumok árnyékában, posztindusztriális és precivilizatorikus társadalmakat elválasztó szakadékok szélén, az ökológiai és egyéb mai veszélyek fenyegetésével szemben a *korunkban planetáris méretűvé vált emberi felelősséget hirdeti. Ám nincs éthosz konkrét közösséghez való tartozás nélkül. Az egyetemes emberi mindig egyedi emberek alkotta, sajátosságukban különböző közösségekben (*korunkban nemzetek, nemzetiségek, etnikumok közösségében) realizálódhat. Az egyetemes emberi nem az egymástól különböző sajátosságok feladása, a sokszínűségnek valaminő homogén szürkébe való összemosása, hanem minden sajátosságnak (személynek vagy közösségnek) olyan önmaga identitását kifejező megvalósulása, amely semmilyen más sajátosnak hasonló törekvését nem fenyegeti és nem korlátozza, ill. képes az egyetemeshez való igazodás jegyében önkorrekcióra, önmaga olyan meghaladására, melynek során levetkezi más sajátosságok sértő vagy veszélyeztető vonásait, anélkül hogy feladná a maga sajátos értékeit, hiszen éppen ezekkel gazdagítja az egyetemest. Ezt az elvet érvényesíti saját személyes odisszeájának önkritikai vizsgálata során is (Töprengések az Ettersbergről, közli Az erkölcs dilemmái. 1981).
Ilyen összefüggésben sürgeti önismeretünk erkölcsi dimenziójának, nemzetiségi erkölcsi tudatunknak kiépítését, és mozgósítja hozzá a két világháború közötti hagyományainkat, mert noha a nemzetiség létét elsődlegesen mennyiségi feltétele, úgymint demográfiai folytonossága biztosítja, ezen túl minőségi többletet *jelent az egyén s a közösséget alkotó egyének sokaságának hűsége a nemzetiségi létforma értékeihez, így választása, felelőssége, elkötelezettsége az anyanyelv, a nemzetiségi *művelődés dolgában. Az egyneműsítő kizárólagosságok fenyegetésével szemben a sajátosban rejlő értékeket hangsúlyozva fogalmazza meg ~ a sajátosság méltósága Zrínyi Miklós-i ihletésű gondolatát. E méltóságtudatban mind csoport-, mind egyéni vonatkozásban értékként való elismerésünk igénye fejeződik ki, de egyben az önmagunkkal szembeni igényesség is, mely az emelt fő jegyében késztet önmagunk szüntelen meghaladására: "A kiegyenesített gerinc, az emelt fő tartását letűnt századok nagy szabadságküzdelmeinek hagyatékából vesszük át. Szerves része ez annak az örökségnek, amely az emberi emancipáció jegyeit viseli magán. Akik számára elfogadhatatlan az alázat, a megalázkodás, legyenek azok erős személyiségek vagy létükért, függetlenségükért harcoló etnikumok, azok mindenekelőtt azonosságukhoz ragaszkodnak."
A kérdéskör *jelentékeny irodalmát tárgya sokrétű, bonyolult, gazdag valóságával szembesítve, egy helyt megállapítja, hogy mindmáig "valójában nem beszélhetünk a nemzeti-nemzetiségi kérdés rendszerezett, szervesen összefüggő elméletéről". Munkásságának áttekintése igazolja, hogy pályája kezdete óta ez a kérdés foglalkoztatta a legkitartóbban. Ennek során elméleti irodalmunkban a nemzeti-nemzetiségi kérdés tudományos igényű, európai kitekintésű egyik kezdeményezőjének, szorgalmazójának, felkarolójának és eredményes művelőjének bizonyult.
Művei: A romániai polgári *szociológia (kritikai tanulmányok, 1958; két kiadásban román nyelven is); Intelectualitatea în viaţa socială (1965); Idealul prometeic (1970; uez magyarul A humanizmus viszontagságai, 1972); Sociological thought in Romania (Miron Constantinescu és Ovidiu Bădina társszerzőkkel közösen, 1974); Tegnapi és mai önismeret (1975); Nemzetiség, erkölcs, értelmiség (Bp. 1978); Dimensiunile convieţuirii (tanulmányok a nemzetről és nemzetiségről Petre Pânzaru előszavával, 1978); Pandora visszatérése. A reményről és a méltóságról (1979); Az erkölcs dilemmái (Kv. 1981).
Gondozásában és előszó-tanulmányával *jelent meg Antonio Gramsci: A gyakorlat filozófiája (Téka 1978); Constantin Dobrogeanu-Gherea: A kritikáról (Téka 1978); Vasile Goldiş: Válogatott írások (1978); Mikó Imre: Változatok egy témára (1981).
(T. S.)
Costea Ştefan: O critică marxistă a sociologiei burgheze din România. Cercetări Filozofice 1958/3. Henri Wald: Menirea intelectualului. Viaţa Românească 1966/10. Petru Berar: Idealul prometeic în dialogul contemporan. Lupta de Clasă 1971/7. Beke György. G. E. Interjú a Tolmács nélkül c. kötetben, 1972. 28389. Szigethy Gábor: A humanizmus értelme és sorsa. Népszabadság, Bp. 1973. máj. 20. Gondos Ernő: Tudomány a *Korunk körül. Kortárs, Bp. 1973/8. Kósa László: A hagyománykeresés útján. *Jelenkor, Pécs 1974/10. Pomogáts Béla: Szociográfiai törekvések a romániai magyar *művelődésben. Forrás, Kecskemét 1975/9; uő: Műhely Kolozsváron. Valóság, Bp. 1980/12. Bosnyák István: Tegnapi és mai önismeret, *jelennek és jövőnek. Híd, Újvidék 1976/2. Mikó Imre: Kettős elkötelezettség. *Utunk 1976/5. Eszmei hitel, szerkesztői igény, alkotó önismeret. Beke György kérdéseire válaszol G. E. és Rácz Győző. *A Hét 1976/8. Nagy György: Önismereti prolegomena. *Korunk 1976/4. Hanák Tibor: Kérdőjel a múlt és *jelen között. Új Látóhatár, München 1977/12. Duba Gyula: Tisztán látni a célt. Irodalmi Szemle, Pozsony 1977/10. Tánczos Gábor: Nemzet, erkölcs, értelmiség. Új Tükör, Bp. 1978. okt. 22. Dési Ábel: A mai humanizmus. 7 Nap, Szabadka 1979. jún. 29. Marosi Ildikó: Felelősségteljes jobbító cselekedet. Beszélgetés G. E.-vel. *A Hét 1979/24. Ion Rebedeu: Problema naţională şi socialismul. Era Socialistă 1979/9. Rákos Péter: G. E.: Nemzetiség, erkölcs, értelmiség. Alföld, Debrecen 1979/10. Szász János: Cél és minőség. *Előre 1980. jan. 23.; uő: Adalékok egy új erkölcstanhoz. *Előre 1982. febr. 17. Sztranyiczki Gábor: A rejtőzködő ember. *Korunk 1980/5. Vekerdi László: G. E.: Pandora visszatérése. Tiszatáj, Szeged 1980/11. Angi István: Remény és/vagy méltóság. *Utunk 1980/39. Ódor László: Tiszta beszéd az önismeretről. Forrás, Kecskemét 1981/8. Szegő Katalin: Rendhagyó recenzió. *Korunk 1982/5.
ASZT: G. E. a *Korunk-matinékról. LM 2511. G. E. köszönti a Bolyai-díjasokat. LM 3354.
Írásai az Igazság, Korunk, Utunk, Steaua, Tribuna, Igaz Szó, A Hét, Előre, Contemporanul, Era Socialistă, România Literară, Scînteia, Viitorul Social c. lapokban jelentek meg. A Steaua és a Viitorul Social szerkesztőbizottságának tagja, a Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiájának rendes tagja, az RSZK Akadémiájának levelező tagja. 1975-ben a Romániai Írószövetség díjával tüntették ki.
Szélesebb értelemben vett érdeklődési köre a szociológia és az etika, ezen belül elsősorban az értelmiségszociológia és a nemzeti-nemzetiségi kérdés szakembereként ismert. Művelődésünk formálásában egyrészt szerkesztői gyakorlatával (különböző lapok fő-, ill. felelős szerkesztője), másrészt elméleti munkásságával (tanulmányaival, publicisztikai írásaival, az egyetemen filozófia szakos hallgatók formálásával, doktorandusok tudományos irányításával) vesz részt.
Mint szerkesztő nem tartozik a főnökök autoritárius fajtájához. A lapcsinálást közösségi munkának tekinti, melynek sikerét jelentős mértékben a jó csapatszellem biztosítja. Nem rajta múlt, ha e rokonszenves munka- és vezetői stílust nem mindig tudta következetesen érvényesíteni. Elméleti munkásságának, publicisztikájának egyik legfőbb erénye problémaérzékenysége, a szellemi mozgástér tágítására alkalmas témák és problémák viszonylag korai felismerése és kezdeményező felvetése. Így találjuk a szektás-dogmatikus szellem visszaszorítása és leküzdése terén a kezdeményezők között a Korunk-rehabilitáció (1955-56), a konkrét, empirikus szociológia polgárjogának kiküzdése (1957-58-tól) ügyében, a kisebbségi útkeresés nem marxista képviselőinek (Makkai Sándor, Tavaszy Sándor, Balázs Ferenc, László Dezső és mások), valamint műhelyeinek (Erdélyi Fiatalok, Hitel) az értékek megtartása és aktivizálása jegyében kritikus számon tartása szorgalmazásában. Irányítása alatt a 60-as évektől a Korunk-profil karakterjegyévé vált a dialógus, a szellemi nyitottság gondolata. Ez a törekvés még hangsúlyosabban jelentkezik az 1968/11-es lapszámmal induló A dialógus jegyében c. rovattal. Állandó figyelemmel kíséri, és körülményeinkhez alkalmazva közvetíti a dogma nyűgéből szabaduló marxi gondolat korszerűsödésének eredményeit, Lukács György és tanítványainak a marxizmus reneszánszára irányuló törekvéseit, Ernst Bloch remény-elvét, ill. a reménycselekvés összefüggés Erich Fromm-féle gondolatának nekünk-valóságát.
A kultúraalkotó értelmiség mai társadalmi szerepét vizsgálva sürgeti az osztály-meghatározottság azon leegyszerűsített képletének túlhaladását, miszerint az értelmiség csupán valamely osztály függvényeként funkcionáló réteg, s mint ilyen a mindenkori uralkodó osztály kiszolgálója volna. Ez a tényező csupán egyik összetevője egy napjainkban sokkal bonyolultabb képletnek, melybe olyan, az osztályjelleg szerepét sajátosan módosító erkölcsi-axiológiai mozzanatok épülnek be, mint értékorientáció, hivatás- és felelősségtudat (a céhbeliség megkülönböztető jegyei), másrészt a nemzeti (nemzetiségi) sajátos mint közösségi tényező. Az elkötelezettség mint az értelmiségi társadalmi szerepének tudatosult formája tehát nem egyetlen tényező (osztálydetermináltság) reflexiójaként, hanem ennek az összetett, dinamikus struktúrának a visszahatásaként keletkezik, kiegészülve a kiváltképpen értelmiségi vonásnak számító kritikával, mely elsősorban az értékkritérium mércéjeként fontos. Elemzéseinek világánál áldilemmának bizonyul a nemzetiségi értelmiség egy részét megosztó népi–urbánus ellentét; végső soron itt a sajátosnak és az egyetemesnek az egész egymást feltételező és egymást átható két oldalának egymástól elszakított végletes abszolutizálása vezet művi szembeállításhoz, ami olyan abszurdumot tételez, mintha egyrészt a népi-nemzeti-nemzetiségi sajátoshoz való elkötelezettség, másrészt a humánum egyetemességéhez való elkötelezettség egymást zárná ki.
Etikai vizsgálódásait az értelmiségi felelősségtudat hitelesíti: Hirosima és a holokausztumok árnyékában, posztindusztriális és precivilizatorikus társadalmakat elválasztó szakadékok szélén, az ökológiai és egyéb mai veszélyek fenyegetésével szemben a korunkban planetáris méretűvé vált emberi felelősséget hirdeti. Ám nincs éthosz konkrét közösséghez való tartozás nélkül. Az egyetemes emberi mindig egyedi emberek alkotta, sajátosságukban különböző közösségekben (korunkban nemzetek, nemzetiségek, etnikumok közösségében) realizálódhat. Az egyetemes emberi nem az egymástól különböző sajátosságok feladása, a sokszínűségnek valaminő homogén szürkébe való összemosása, hanem minden sajátosságnak (személynek vagy közösségnek) olyan önmaga identitását kifejező megvalósulása, amely semmilyen más sajátosnak hasonló törekvését nem fenyegeti és nem korlátozza, ill. képes az egyetemeshez való igazodás jegyében önkorrekcióra, önmaga olyan meghaladására, melynek során levetkezi más sajátosságok sértő vagy veszélyeztető vonásait, anélkül hogy feladná a maga sajátos értékeit, hiszen éppen ezekkel gazdagítja az egyetemest. Ezt az elvet érvényesíti saját személyes odisszeájának önkritikai vizsgálata során is (Töprengések az Ettersbergről, közli Az erkölcs dilemmái. 1981).
Ilyen összefüggésben sürgeti önismeretünk erkölcsi dimenziójának, nemzetiségi erkölcsi tudatunknak kiépítését, és mozgósítja hozzá a két világháború közötti hagyományainkat, mert noha a nemzetiség létét elsődlegesen mennyiségi feltétele, úgymint demográfiai folytonossága biztosítja, ezen túl minőségi többletet jelent az egyén s a közösséget alkotó egyének sokaságának hűsége a nemzetiségi létforma értékeihez, így választása, felelőssége, elkötelezettsége az anyanyelv, a nemzetiségi művelődés dolgában. Az egyneműsítő kizárólagosságok fenyegetésével szemben a sajátosban rejlő értékeket hangsúlyozva fogalmazza meg Gáll a sajátosság méltósága Zrínyi Miklós-i ihletésű gondolatát. E méltóságtudatban mind csoport-, mind egyéni vonatkozásban értékként való elismerésünk igénye fejeződik ki, de egyben az önmagunkkal szembeni igényesség is, mely az emelt fő jegyében késztet önmagunk szüntelen meghaladására: „A kiegyenesített gerinc, az emelt fő tartását letűnt századok nagy szabadságküzdelmeinek hagyatékából vesszük át. Szerves része ez annak az örökségnek, amely az emberi emancipáció jegyeit viseli magán. Akik számára elfogadhatatlan az alázat, a megalázkodás, legyenek azok erős személyiségek vagy létükért, függetlenségükért harcoló etnikumok, azok mindenekelőtt azonosságukhoz ragaszkodnak.”
A kérdéskör jelentékeny irodalmát tárgya sokrétű, bonyolult, gazdag valóságával szembesítve, egy helyt megállapítja, hogy mindmáig „valójában nem beszélhetünk a nemzeti-nemzetiségi kérdés rendszerezett, szervesen összefüggő elméletéről”. Munkásságának áttekintése igazolja, hogy pályája kezdete óta ez a kérdés foglalkoztatta a legkitartóbban. Ennek során elméleti irodalmunkban a nemzeti-nemzetiségi kérdés tudományos igényű, európai kitekintésű egyik kezdeményezőjének, szorgalmazójának, felkarolójának és eredményes művelőjének bizonyult.
Munkái
A romániai polgári szociológia (kritikai tanulmányok, 1958; két kiadásban román nyelven is); A humanizmus viszontagságai (1972.); Tegnapi és mai önismeret (1975.); Nemzetiség, erkölcs, értelmiség (Bp. 1978.); Pandora visszatérése. A reményről és a méltóságról (1979.); Az erkölcs dilemmái (Kv. 1981.); A sajátosság méltósága. Esszégyűjtemény (Bp., 1983.); Az ezredforduló kihívása (Buk., 1986.); Kelet-európai írástudók és a nemzeti-nemzetiségi törekvések (Bp., 1987.); A nacionalizmus színeváltozásai (Nv., 1994.); Számvetés. Huszonhét év a Korunk szerkesztőségében (Kv., 1995.); Napló 1-2. S. a. r. Gáll Éva, Dávid Gyula, bev. Gálfalvi Zsolt (Kv., 2003.); A felelősség új határai (Bp., 1999.); Levelek, 1949–2000. S. a. r. Gáll Éva, Dávid Gyula, vál. Horváth Andor, bev. Salat Levente (Bp.–Kv., 2009. + CD-ROM)
Idegen nyelven
Intelectualitatea în viaţa socială (Buk. 1965.); Idealul prometeic (Buk. 1970.); Sociological thought in Romania (Miron Constantinescu és Ovidiu Bădina társszerzőkkel közösen, Buk., 1974.); Dimensiunile convieţuirii (Bev. Petre Pânzaru. Buk., 1978.)
Szerkesztés, előszó
Antonio Gramsci: A gyakorlat filozófiája (Téka 1978.); Constantin Dobrogeanu-Gherea: A kritikáról (Téka 1978.); Vasile Goldiş: Válogatott írások (1978.); Mikó Imre: Változatok egy témára (1981.)
(T. S.)
Irodalom
Costea Ştefan: O critică marxistă a sociologiei burgheze din România. Cercetări Filozofice 1958/3. – Henri Wald: Menirea intelectualului. Viaţa Românească 1966/10. – Petru Berar: Idealul prometeic în dialogul contemporan. Lupta de Clasă 1971/7. – Beke György. G. E. Interjú a Tolmács nélkül c. kötetben, 1972. 283–289. – Szigethy Gábor: A humanizmus értelme és sorsa. Népszabadság, Bp. 1973. máj. 20. – Gondos Ernő: Tudomány a Korunk körül. Kortárs, Bp. 1973/8. – Kósa László: A hagyománykeresés útján. Jelenkor, Pécs 1974/10. – Pomogáts Béla: Szociográfiai törekvések a romániai magyar művelődésben. Forrás, Kecskemét 1975/9; uő: Műhely Kolozsváron. Valóság, Bp. 1980/12. – Bosnyák István: Tegnapi és mai önismeret, jelennek és jövőnek. Híd, Újvidék 1976/2. – Mikó Imre: Kettős elkötelezettség. Utunk 1976/5. Eszmei hitel, szerkesztői igény, alkotó önismeret. – Beke György kérdéseire válaszol G. E. és Rácz Győző. A Hét 1976/8. – Nagy György: Önismereti prolegomena. Korunk 1976/4. – Hanák Tibor: Kérdőjel a múlt és jelen között. Új Látóhatár, München 1977/12. – Duba Gyula: Tisztán látni a célt. Irodalmi Szemle, Pozsony 1977/10. – Tánczos Gábor: Nemzet, erkölcs, értelmiség. Új Tükör, Bp. 1978. okt. 22. – Dési Ábel: A mai humanizmus. 7 Nap, Szabadka 1979. jún. 29. – Marosi Ildikó: Felelősségteljes jobbító cselekedet. Beszélgetés G. E.-vel. A Hét 1979/24. – Ion Rebedeu: Problema naţională şi socialismul. Era Socialistă 1979/9. – Rákos Péter: G. E.: Nemzetiség, erkölcs, értelmiség. Alföld, Debrecen 1979/10. – Szász János: Cél és minőség. Előre 1980. jan. 23.; uő: Adalékok egy új erkölcstanhoz. Előre 1982. febr. 17. – Sztranyiczki Gábor: A rejtőzködő ember. Korunk 1980/5. – Vekerdi László: G. E.: Pandora visszatérése. Tiszatáj, Szeged 1980/11. – Angi István: Remény és/vagy méltóság. Utunk 1980/39. – Ódor László: Tiszta beszéd az önismeretről. Forrás, Kecskemét 1981/8. Szegő Katalin: Rendhagyó recenzió. Korunk 1982/5. – Szilágyi Júlia: Búcsú Gáll Ernőtől (1917–2000), Szabadság, 2000. május 19. Online hozzáférés – Nemzetiség – felelősség. Írások Gáll Ernő emlékére; szerk. Földes György, Gálfalvi Zsolt (Bp., 2005)– Cseke Péter: „Hálát kell adnom a kisebbségi sorsnak” Gáll Ernő kisebbségi létértelmezéseiről, két tételben, Forrás, 2005/9. Online hozzáférés – Salat Levente: Gáll Ernő levelezésének szellemi horizontja, Korunk 2009/8 Online hozzáférés – Gáll Éva, Újvári Mária: Gáll Ernő életmű-bibliográfiája 1938–2004. adatbank.transindex.ro
ASZT: G. E. a Korunk-matinékról. LM 2511. G. E. köszönti a Bolyai-díjasokat. LM 3354.