Kós Károly (Temesvár, 1883. dec. 16. 1977. aug. 24. Kolozsvár) író, költő, szerkesztő, grafikus, ~ Balázs mezőgazdász, *Koós Zsófia színművésznő, ~ András szobrász, ifj. ~ Károly etnográfus apja. A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett (1901), Budapesten szerzett építészmérnöki diplomát (1907). Szakítva a divatos szecesszióval és a tulipános magyar stílustörekvések mesterkéltségével, a magyar építőhagyományok alapján és a magyar népi építkezés szellemében alakította ki a korszerű építkezés stílusváltozatát, az angol Ruskin és Morris, a finn Saarinen úttörését követve. Ilyen céllal és gyakorlattal vett részt a pesti Állatkert épületeinek megtervezésében. Stílusát jellemzi a zebegényi katolikus és Kolozsvárt a Monostori úti református templom, Sepsiszentgyörgyön a *Székely Nemzeti Múzeum tornyos palotája. Az "építőművészt" a KZST tagjai közé választotta (1910). Az I. világháború idején feleségével, Balázs Idával, a türei tiszteletes leányával és gyermekeikkel Sztánán felépített házába, a Varjúvárba költözött (1914), de megbízták IV. Károly koronázása alkalmából (1916) a budai vár ünnepi díszítésének megtervezésével. Konstantinápolyban mint ösztöndíjas a bizánci és török városépítészettel ismerkedett (1917-18). Ennek terméke az 1918-ban megjelent Sztambul. 1918-ban a budapesti Iparművészeti Főiskola építészeti tanszékére nevezték ki tanárnak, de lemondó levelében megírta: "…hiszem, hogy *Erdélyben nagyobb szükség lesz reám" s sztánai otthonában maradt, sokoldalú szerepet vállalva a Romániába került magyarság gazdasági, politikai és kulturális életének fellendítésében.
Az első alkotói szakaszban az építész mellett a grafikus, a könyvtervező, a szépíró is jelentkezik ha egyelőre nem is a szélesebb nyilvánosság előtt. 1907-ben készül el jegyajándéknak a kalotaszegi fejfák feliratainak betűit követő írással a Székely balladák (hasonmáskiadása: 1973-ban és Budapesten 1989-ben), 1908-ban *erdélyi építészeti és népművészeti élményeiből ihletődve az Erdélyország népeinek építészete (ebből részleteket idéz és reprodukál Lippich Elek a Magyar Iparművészet 1908/3. számában), 1909-ben az Átila Királról ének c. verses históriai elbeszélése (ezt először a Magyar Iparművészet 1909/9. száma közli, majd ugyanabban az évben a szerző maga jelenteti meg sztánai műhelyében), 1910-11 telén a Régi Kalotaszeg (Magyar Iparművészet 1911/5), s 1915-ben a mai napig is kiadatlan Testamentum és Agrikultúra (a család tulajdonában). "Öröm könyvet csinálni nyilatkozta ezekre a műveire visszagondolva 1972-ben *Benkő Samunak. Én nagyon szerettem. A művész átveszi a középkori mester funkcióját, s keresi a kapcsolatot a közönségével" (Kós Károly: Életrajz. Közzéteszi *Benkő Samu. Bp.-Buk. 1991. 246.). Nagyobb közönség elé ebben az időszakban maga szerkesztette folyóiratával, a Kalotaszeggel lép ki; ebben közöl névtelenül verset, *Sebesi Kis Ádám álnéven, Emberek a havas alatt címmel egy sokat ígérő novellát és publicisztikai írásokat, gazdasági tanácsokat.
1919 után a *Keleti Újság közli A Gálok c. kisregényét, de szakmai és irodalmi munkásságából hamarosan kiragadták a sztánai remetét a megakadt kisebbségi közélet elvárásai. Ellentétben az új román állami berendezkedés elől kivándorlásba vagy passzivitásba menekülőkkel, közösen Zágoni Istvánnal és Paál Árpáddal adta ki híres Kiáltó Szó c. röpiratát (1921) ezzel a kulcsmondattal: "Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk…" A biblikus zengésű kiadványt a Magyar Néppárt bánffyhunyadi zászlóbontása követte. Ennek titkáraként az építészmérnök az egybegyűlt földművesek elé terjesztette kisebbségpolitikai programját: az új államkereten belül is távlatokat kell nyitni cselekvés útján a magyar tömegek társadalmi és művelődési felemelkedése felé. Az úttörés nyomán kibontakozó politikai szervezkedések során azonban előtérbe kerültek a hagyományos konzervatív erők, s a néppárti kezdeményezés annak alkotójával együtt háttérbe szorult. Az építész-író visszavonult az irodalmi-művészeti életbe. Közügyi mondandója hovatovább csak a *transzilvanizmus irodalmi és művészeti, építészeti megfogalmazásaiban juthatott kifejezésre, annál is inkább, mert a pártharcok küzdőterén az *OMP mellett a Magyar Néppárt felújítása (1927) nem sikerült.
Már politikai próbái közben is fel-feltűnik az építészeti és grafikai alkotást a szépirodalommal sajátosan ötvöző, a maga korában is reneszánsz-embertípusnak minősített sokoldalú személyisége. E szakaszban szerzett munkái azonban, így a Sztánán készült Erdély kövei (1922), a Kalotaszeg múltját időszerűen felelevenítő Varjú-nemzetség c. történelmi krónika (1925) vagy a különböző műfajokban vissza-visszatérő Budai Nagy Antal-téma csak későbbi kiadásokban juthatott a szélesebb olvasóközönség elé. A nyilvánosság előtt a képes *Vasárnap c. demokratikus politikai újság (1921-23) és a 12 *erdélyi fejedelem képével illusztrált Kaláka Kalendárium (1925) szerkesztője szerepelt.
Írói és művészi tevékenységének csúcsait s a maga népszerűségét az író-újságíró barátaival együtt életre hívott *Erdélyi Szépmíves Céh független könyvkiadó vállalat (1924) és a Szolnay Sándorral közösen létrehozott *Barabás Miklós Céh (1931) keretében kifejtett tevékenységével, az *Erdélyi Helikon irodalmi folyóirat szerkesztése során (1931-44) érte el. Egymás után jelentek meg pompásan illusztrált és kiállított kötetei, köztük az Erdély kultúrtörténeti vázlat (1929), "legkedvesebb gyermeke", a Kalotaszeg (1932), a később dramatizálva is klasszikussá vált István király-jelenítő regény, Az Országépítő (1934) s a színpadi sikert hozó "erdélyi Bánk bán"-nak tekintett Budai Nagy Antal (1936), a magyar-román közös parasztfelkelés drámája. Közben kiélesednek ütközései hol az *erdélyiséget megkérdőjelező Ravasz Lászlóval, hol a világpolgári jellegében kifogásolt *Korunkkal, vagy éppenséggel saját író-utódaival, a fiatal realista írókkal, pezsgő szellemi közéletet teremtve a termékeny *irodalmi vita során maga körül.
Mindezekkel párhuzamosan új erőre kapott az építőművészeti gond és cselekvés nemcsak A lakóház művészete (1928) és A székely nép művészete (1944) megjelentetésével, hanem egyidejűleg lakóházak, iskolák, templomok, művelődési házak, a kolozsvári Műcsarnok tervezésével és felépítésével is. Munkássága úttörő a műemlékvédelem terén a bonchidai azóta elpusztult Bánffy-kastélynak (1936) és Mátyás király kolozsvár-óvári szülőházának (1944) restaurálásával. A bécsi döntés után jobboldalról hol "románbarátság", hol "zsidóbarátság" ürügyén megtámadott író-építész helikonista társaival erkölcsileg a német hódító háborúval szembeszálló ellenzéket támogatta, fel nem adva kisebbségi helyzetben szerzett *erdélyi humánumát. Az irodalmi életben háttérbe szorítva, a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán szakszerű mezőgazdasági építészetet adott elő.
1944 után újra bekapcsolódik a közéletbe. Főiskolai munkáját a gyakorlattal egybekötve vállalja az *Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnökségét, s népszerű formában a falusi építészetről jelentet meg felvilágosító kiadványt (1946), majd szakszerű tanulmányt közöl a kollektív gazdaság üzemi épületberendezéséről, s Mezőgazdasági építészet c. szakművével (1957) járul hozzá a szövetkezeti falvak korszerű arculatának kialakításához, rengeteg magyarázó rajzzal és tankönyvszerű alapossággal világítva meg a feladatokat. Megtervezi Györgyfalva művelődési házát s részt vesz a széki templom restaurálásában, de közben juhistállókat és sertésfiaztatókat is épít. Ugyanilyen cselekvő politikai pályafutása is: az MNSZ Kolozs megyei elnöke, az alkotmányozó nemzetgyűlés tagja Bukarestben; részt vesz a *Világosság szerkesztő bizottságában.
Az "osztályharc kiélesedése" idején 1948-tól kezdve a közélettől újra visszavonul. Ezekben az években veszi elő regénytervét a prágai Szent György-szobor középkori megalkotóiról, Kolozsvári Mártonról és Györgyről; meg is jelenik egy részlete (*Utunk 1954/20), a *Korunkban pedig emlékiratszerűen idézi fel múltját Kalotaszegi vállalkozás c. alatt (1971/10). Egyébként mint *Benkő Samu írja hosszú élete végén az "önkifejezésnek már csupán csak két formájával élt: levelezett és diskurált". Szívesen bátorította örök optimizmusával a fiatal írókat és építészeket. Utolsó útján kalotaszegi férfiak vitték koporsóját a Házsongárdi temetőbe, kalotaszegi leányok a pártájuk fölé emelt koszorúkat.
Az irodalomtörténészek a Kós-jelenség magyarázatában egyaránt kiemelik a mesterségbeli sokoldalúságot, a képalkotás tervszerűségét és a honi helytállásban gyökerező politikai-világnézeti motivációt.
Transzilvanizmusának forrása is elsődlegesen művészi élményből táplálkozik. "Az *erdélyi magyar, román, szász népművészettel való megismerkedés írja *Benkő Samu indítja el benne azt a gondolatcsírát, melynek későbbi kifejlete »transzilvanizmus« néven vált ismertté" (Életrajz. 243.).
Ez a transzilvanizmus *Láng Gusztáv szerint "az *erdélyi magyarság kultúrönállóságának a történelmi lehetőségét bizonyítja […], az (eszményített) *erdélyi tolerancia idézésével pedig a különböző világnézetű, pártállású értelmiségiek összefogását szorgalmazta a kisebbségi feladatok megoldása érdekében" (1971). A monográfus *Varró János az építőművész látásmódjára vezeti vissza a szépíró írásművészetének sajátosságait. Szerinte "Kós a dolgokat mindig környezetükbe szervesen beleágyazva látja és ábrázolja, minek következtében írásai jól megkomponált, zárt művészi képek sorának benyomását keltik" (1973). Czine Mihály szerint "Kós Károly […] művészetében *Erdély népeinek osztályharcos hagyománya jelenti az *erdélyi szellemet. A küzdő nép, melytől architektúrát, nyelvet tanult, s az emberi helytállás példáját" (1981).
Az író, építész, grafikus, szerkesztő, mezőgazda utóéletéhez tartozik a Kriterion több Kós-írásgyűjteménye, az emlékét idéző számos esszé és vers (köztük Kiss Jenőé, Kányádi Sándoré), építészeti munkáinak számbavétele és megörökítése, nem egy emlékkiadás, végül Péterfy László Kós-szobrának felavatása a Kós tervezte újpesti munkás- és tisztviselőtelepen (1987). Jelképévé vált mindannak, ami az *erdélyi magyarság öntörvénye, valóságszemlélete és embersége.
A román-magyar-szász testvériséget hirdető "karizmás ember" holta után került a vádlottak padjára, s tiszteletreméltó emlékét dühös üldöztetés gyalázta meg. Raul Şorban román művészettörténész, aki a bécsi döntés után éppen az ő ajánlásával került a *Ferenc József Tudományegyetemen *Felvinczi Takács Zoltán mellé tanársegédnek, halála után, épp születésének 100. évfordulója előtt nacionalizmussal vádolta meg egy feljelentésében, mire valóságos hadjárat indult Kós Károly emléke ellen: írásait leragasztották a tankönyvekben, nevét és könyveit kitiltották a sajtóból és könyvtárakból, mellszobrát eltávolították a sepsiszentgyörgyi múzeum előcsarnokából, sőt sírját is meggyalázták a Házsongárdi temetőben… Hiába volt az írók tiltakozása, a centenáriumot sem lehetett megünnepelni. Művei és a művét idéző kiadványok csak Magyarországon jelenhettek meg ("Kőből, fából hazát… igékből várat" In memoriam Kós Károly 1883-1983. Bp. 1983; Kós Károly képeskönyv. Bp. 1986. Mindkettőt sajtó alá rendezte Sas Péter). Az ő képét is fénybe emelő Erdélyi csillagok (Bp. 1990) szintén Magyarországon készült el és jelent meg. A *Korunk csak a diktatúra bukása után idézhette emlékét Kántor Lajos, Cseke Péter, Vita Zsigmond, Heim András, Balogh Ferenc, Vasas Samu, *Balogh Edgár írásaival, *Balázs Péter rajzával (1990/3); 1983-ban kiadásra készen álló Életrajza is csak 1991-ben jelenhetett meg a Kriterionnál *Benkő Samu gondozásában és utószavával. Az újra megalakult *Erdélyi Szépmíves Céh pedig Az Országépítő hasonmás-kiadásával indította könyvsorozatát (Kv. 1992).
Arcképét a legkülönbözőbb művészeti ágakban sokan örökítették meg. Fametszeten Buday György és *Nagy Imre, rajzban (több változatban is) *Nagy Imre és Demian Tassy, bronzplaketten Tőrös Gábor és Péterfy László; *Kós András szobrot mintázott róla, *Balázs Péter háttérben a Kós készítette Budai Nagy Antal-plakáttal festette meg.
Kötetei: Régi Kalotaszeg (építészeti tanulmány, Bp. 1911); Sztambul (Várostörténet és architektúra. Bp. Konstantinápoly 1918); Erdély kövei (31 linometszet kísérő szövegekkel, saját nyomdai előállítás, Sztána 1922); Átila Királról Ének (Ballada. Saját nyomdai előállítás linometszetekkel, Sztána 1923, Bp. 1989. Reprint); Varjú-nemzetség (regény, Kv. 1925, 1930, Buk. 1955, Bp. 1935, 1956); A lakóház művészete (tanulmány, Kv. 1928); Erdély (Kultúrtörténeti vázlat. 60 linometszettel, Kv. 1929, Bp. 1933); A Gálok (kisregény és három novella, Kv. 1930); Kalotaszeg (Egy néprajzi táj története és jellemzése. Kv. 1932, Bp. 1938); Az országépítő (regény, Kv. 1934 ESZC); Budai Nagy Antal (színjáték, Kv. 1936, 1947, Buk. 1957); A székely nép építészete (Bp. 1944); Erdély népi gazdasági építészete (Kv. 1944); Budai Nagy Antal (kisregény, Kv. 1945, Buk. 1955); Falusi építészet (népszerű szakkönyv, Kv. 1946); Mezőgazdasági építészet (szakkönyv, 1957); Hármaskönyv (Szépírás, publicisztika, grafika. Írásgyűjtemény *Balogh Edgár előszavával, 1969); Kalotaszegi krónika (kisregények, emlékezés, színjáték. Írásgyűjtemény *Varró János bevezető tanulmányával, 1973); Életrajz (Közzéteszi *Benkő Samu, 1991).
(B. E.)
Szekfű Gyula: K. K. *Erdélye. *Erdélyi Helikon 1930/1. Illyés Gyula: Kalotaszeg. Nyugat. Bp. 1932. II. 278-79. Az *Erdélyi Helikon Kós-száma. 1933/10. Schöpflin Aladár: Az országépítő. Nyugat, Bp. 1934. I. 583-85. *Láng Gusztáv: Régi könyv mai mondanivaló. *Korunk 1959/1. Kacsó Sándor: Tószt a 80 éves K. K.-ra. *Utunk 1963/50. Újraközölve Írók írások. 1964. 122-27. Czine Mihály: K. K. köszöntése. Kortárs Bp. 1964/1; uő. Hűség és szolgálat. Tiszatáj, Szeged 1973/12. Mindkettő újraközölve Nép és irodalom II. Bp. 1981. 96-118. Izsák József: K. K. *Igaz Szó 1966/10. Sőni Pál: K. K. írói építkezése. *Utunk 1966/45. Az *Igaz Szó Kós-száma. 1968/11. *Balogh Edgár: Kós-köszöntő. *Korunk 1968/12; uő. K. K. vitája. *Korunk 1973/11. Újraközölve Magyarok, románok, szlávok. Bp. 1986. 175-83; uő. A karizmás ember. uő. Közli Erdélyi csillagok. Szerk. Kántor Lajos. Bp. 1990. 104-25; uő. Vitatható-e K. K.? Romániai *Magyar Szó 1992. dec. 23. Domokos Géza: K. K. *Előre 1968. dec. 15. Huszár Sándor: Nem spekuláltam, éltem. Beszélgetés K. K.-lyal. Az író asztalánál. 1969. 219-26. Lőrinczi László: K. K. Hármaskönyve. *Előre 1969. aug. 29. Méliusz József: Szobor helyett irodalomszociológia. *Utunk 1969/23. Mikó Imre: Károly bácsi, ez éltessen! *Igaz Szó 1969/12. Veress Zoltán: K. K., avagy a sors felismerése. *Utunk 1969/33. Pál Balázs: K. K. 36 építészeti felvétellel. Bp. 1971. Beke György: K. K. Interjú. Tolmács nélkül. 1972. 5-18. *Varró János: K. K., a szépíró. Kismonográfia. Kv. 1975. Marosi Ildikó: Fenét igyekeztem én a hosszú életre! Beszélgetés K. K.-lyal. Közelképek. *Erdélyi Lajos felvételeivel. 1974. Féja Géza: K. K. Új Írás, Bp. 1978/1. *Benkő Samu: "A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni." Beszélgetések K.K.-lyal. 1978; uő. K. K. levelei Benedek Elekhez. BElev. I. 1979. K. K. emlékezete. Szerk. Sas Péter, bevezeti Bihari József, Szentendre 1984. Kortársunk: K. K. *A Hét 1990/22. Cseke Péter: K. K. és az ifjúsági mozgalmak; Vita Zsigmond: K. K. levelei Vita Zsigmondhoz; Kántor Lajos: Erős, sorsszerű parancs; Heim András: K. K. avantgardizmusa; Vasas Samu: Egyéniségvarázs (avagy hogyan él ma K. K. a kalotaszegi nép emlékezetében?) *Korunk 1990/3. Nagy György: K. K. Sztambulban. Részlet. *Korunk 1991/7.
ÁVDolg. Rög József: A transzilvanizmus és K. K. Kv. 1951. Kuti Márta: Az *Erdélyi Helikon írócsoportjának lexikográfiája (Karácsony Benő, Kuncz Aladár, K. K., Molter Károly). Kv. 1966. Óvári Attila: K. K. irodalomszervezői tevékenysége. Kv. 1967. Balla Julianna: Mondatszerkezeti sajátságok gyakoriságának funkciója a szépirodalmi műfajban K. K. Varjú-nemzetség c. regénye alapján. Kv. 1974.
ASZT. Varjú-nemzetség. Rádiójáték. K. K. bevezetőjével. FA Részlet a Budai Nagy Antal c. krónikából. FA. 45. 155. Vallomás és felolvasás K. K. 93. születésnapja küszöbén. FA 90.
Az első alkotói szakaszban az építész mellett a grafikus, a könyvtervező, a szépíró is jelentkezik, ha egyelőre nem is a szélesebb nyilvánosság előtt. 1907-ben készül el jegyajándéknak a kalotaszegi fejfák feliratainak betűit követő írással a Székely balladák (hasonmáskiadása: 1973-ban és Budapesten 1989-ben), 1908-ban erdélyi építészeti és népművészeti élményeiből ihletődve az Erdélyország népeinek építészete (ebből részleteket idéz és reprodukál Lippich Elek a Magyar Iparművészet 1908/3. számában), 1909-ben az Átila Királról ének c. verses históriai elbeszélése (ezt először a Magyar Iparművészet 1909/9. száma közli, majd ugyanabban az évben a szerző maga jelenteti meg sztánai műhelyében), 1910-11 telén a Régi Kalotaszeg (Magyar Iparművészet 1911/5), s 1915-ben a Testamentum és Agrikultúra (sokáig kiadatlanul a család tulajdonában; 1997-ben jelenik meg Kolozsváron egy válogatáskötetben, mely ugyanezt a címet viseli). „Öröm könyvet csinálni – nyilatkozta ezekre a műveire visszagondolva 1972-ben Benkő Samunak. – Én nagyon szerettem. A művész átveszi a középkori mester funkcióját, s keresi a kapcsolatot a közönségével” (Kós Károly: Életrajz. Közzéteszi Benkő Samu. Bp.–Buk. 1991. 246.). Nagyobb közönség elé ebben az időszakban maga szerkesztette folyóiratával, a Kalotaszeggel lép ki; ebben közöl névtelenül verset, Sebesi Kis Ádám álnéven, Emberek a havas alatt címmel egy sokat ígérő novellát és publicisztikai írásokat, gazdasági tanácsokat.
1919 után a Keleti Újság közli A Gálok c. kisregényét, de szakmai és irodalmi munkásságából hamarosan kiragadták a sztánai remetét a megakadt kisebbségi közélet elvárásai. Ellentétben az új román állami berendezkedés elől kivándorlásba vagy passzivitásba menekülőkkel, közösen Zágoni Istvánnal és Paál Árpáddal adta ki híres Kiáltó szó c. röpiratát (1921) ezzel a kulcsmondattal: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk…” A biblikus zengésű kiadványt a Magyar Néppárt bánffyhunyadi zászlóbontása követte. Ennek titkáraként az építészmérnök az egybegyűlt földművesek elé terjesztette kisebbségpolitikai programját: az új államkereten belül is távlatokat kell nyitni cselekvés útján a magyar tömegek társadalmi és művelődési felemelkedése felé. Az úttörés nyomán kibontakozó politikai szervezkedések során azonban előtérbe kerültek a hagyományos konzervatív erők, s a néppárti kezdeményezés annak alkotójával együtt háttérbe szorult. Az építész-író visszavonult az irodalmi-művészeti életbe. Közügyi mondandója hovatovább csak a transzszilvanizmus irodalmi és művészeti, építészeti megfogalmazásaiban juthatott kifejezésre, annál is inkább, mert a pártharcok küzdőterén az OMP mellett a Magyar Néppárt felújítása (1927) nem sikerült.
Már politikai próbái közben is fel-feltűnik az építészeti és grafikai alkotást a szépirodalommal sajátosan ötvöző, a maga korában is reneszánsz-embertípusnak minősített sokoldalú személyisége. E szakaszban szerzett munkái azonban, így a Sztánán készült Erdély kövei (1922), a Kalotaszeg múltját időszerűen felelevenítő Varjú-nemzetség c. történelmi krónika (1925), vagy a különböző műfajokban vissza-visszatérő Budai Nagy Antal-téma csak későbbi kiadásokban juthatott a szélesebb olvasóközönség elé. A nyilvánosság előtt a képes Vasárnap c. demokratikus politikai újság (1921–23) és a 12 erdélyi fejedelem képével illusztrált Kaláka Kalendárium (1925) szerkesztője szerepelt.
Írói és művészi tevékenységének csúcsait s a maga népszerűségét az író-újságíró barátaival együtt életre hívott Erdélyi Szépmíves Céh független könyvkiadó vállalat (1924) és a Szolnay Sándorral közösen létrehozott Barabás Miklós Céh (1931) keretében kifejtett tevékenységével, az Erdélyi Helikon irodalmi folyóirat szerkesztése során (1931–44) érte el. Egymás után jelentek meg pompásan illusztrált és kiállított kötetei, köztük az Erdély kultúrtörténeti vázlat (1929), „legkedvesebb gyermeke”, a Kalotaszeg (1932), a később dramatizálva is klasszikussá vált István király-jelenítő regény, Az Országépítő (1934) s a színpadi sikert hozó „erdélyi Bánk bán”-nak tekintett Budai Nagy Antal (1936), a magyar–román közös parasztfelkelés drámája. Közben kiélesednek ütközései hol az erdélyiséget megkérdőjelező Ravasz Lászlóval, hol a világpolgári jellegében kifogásolt Korunkkal, vagy éppenséggel saját író-utódaival, a fiatal realista írókkal, pezsgő szellemi közéletet teremtve a termékeny irodalmi vita során maga körül.
Mindezekkel párhuzamosan új erőre kapott az építőművészeti gond és cselekvés nemcsak A lakóház művészete (1928) és A székely nép művészete (1944) megjelentetésével, hanem egyidejűleg lakóházak, iskolák, templomok, művelődési házak, a kolozsvári Műcsarnok tervezésével és felépítésével is. Munkássága úttörő a műemlékvédelem terén a bonchidai Bánffy-kastélynak (1936) és Mátyás király Kolozsvár-óvári szülőházának (1944) restaurálásával. A bécsi döntés után jobboldalról hol „románbarátság”, hol „zsidóbarátság” ürügyén megtámadott író-építész helikonista társaival erkölcsileg a német hódító háborúval szembeszálló ellenzéket támogatta, fel nem adva kisebbségi helyzetben szerzett erdélyi humánumát. Az irodalmi életben háttérbe szorítva, a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán szakszerű mezőgazdasági építészetet adott elő.
1944 után újra bekapcsolódik a közéletbe. Főiskolai munkáját a gyakorlattal egybekötve vállalja az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnökségét, s népszerű formában a falusi építészetről jelentet meg felvilágosító kiadványt (1946), majd szakszerű tanulmányt közöl a kollektív gazdaság üzemi épület-berendezéséről, s Mezőgazdasági építészet c. szakművével (1957) járul hozzá a szövetkezeti falvak korszerű arculatának kialakításához, rengeteg magyarázó rajzzal és tankönyvszerű alapossággal világítva meg a feladatokat. Megtervezi Györgyfalva művelődési házát s részt vesz a széki templom restaurálásában, de közben juhistállókat és sertésfiaztatókat is épít. Ugyanilyen cselekvő politikai pályafutása is: az MNSZ Kolozs megyei elnöke, az alkotmányozó nemzetgyűlés tagja Bukarestben; részt vesz a Világosság szerkesztő bizottságában.
Az „osztályharc kiélesedése” idején 1948-tól kezdve a közélettől újra visszavonul. Ezekben az években veszi elő regénytervét a prágai Szent György-szobor középkori megalkotóiról, Kolozsvári Mártonról és Györgyről; meg is jelenik egy részlete (Utunk 1954/20), a Korunkban pedig emlékiratszerűen idézi fel múltját Kalotaszegi vállalkozás c. alatt (1971/10). Egyébként, mint Benkő Samu írja, hosszú élete végén az „önkifejezésnek már csupán csak két formájával élt: levelezett és diskurált”. Szívesen bátorította örök optimizmusával a fiatal írókat és építészeket. Utolsó útján kalotaszegi férfiak vitték koporsóját a Házsongárdi temetőbe, kalotaszegi leányok a pártájuk fölé emelt koszorúkat.
Az irodalomtörténészek a Kós-jelenség magyarázatában egyaránt kiemelik a mesterségbeli sokoldalúságot, a képalkotás tervszerűségét és a honi helytállásban gyökerező politikai-világnézeti motivációt.
Transzszilvanizmusának forrása is elsődlegesen művészi élményből táplálkozik. „Az erdélyi magyar, román, szász népművészettel való megismerkedés – írja Benkő Samu – indítja el benne azt a gondolatcsírát, melynek későbbi kifejlete »transzszilvanizmus« néven vált ismertté” (Életrajz. 243.).
Ez a transzszilvanizmus Láng Gusztáv szerint „az erdélyi magyarság kultúrönállóságának a történelmi lehetőségét bizonyítja […], az (eszményített) erdélyi tolerancia idézésével pedig a különböző világnézetű, pártállású értelmiségiek összefogását szorgalmazta a kisebbségi feladatok megoldása érdekében” (1971). A monográfus Varró János az építőművész látásmódjára vezeti vissza a szépíró írásművészetének sajátosságait. Szerinte „Kós a dolgokat mindig környezetükbe szervesen beleágyazva látja és ábrázolja, minek következtében írásai jól megkomponált, zárt művészi képek sorának benyomását keltik” (1973). Czine Mihály szerint „Kós Károly […] művészetében Erdély népeinek osztályharcos hagyománya jelenti az erdélyi szellemet. A küzdő nép, melytől architektúrát, nyelvet tanult, s az emberi helytállás példáját” (1981).
Az író, építész, grafikus, szerkesztő, mezőgazda utóéletéhez tartozik a Kriterion több Kós-írásgyűjteménye, az emlékét idéző számos esszé és vers (köztük Kiss Jenőé, Kányádi Sándoré), építészeti munkáinak számbavétele és megörökítése, nem egy emlékkiadás, Péterfy László Kós-szobrának felavatása a Kós tervezte újpesti munkás- és tisztviselőtelepen (1987), s legutóbb a Sztánán felavatott Kós-mellszobor, Gergely Zoltán alkotása (2013). Jelképévé vált mindannak, ami az erdélyi magyarság öntörvénye, valóságszemlélete és embersége.
A magyar–román–szász testvériséget hirdető „karizmás ember” holta után került a vádlottak padjára, s tiszteletreméltó emlékét dühös üldöztetés gyalázta meg. Raul Şorban román művészettörténész, aki a bécsi döntés után éppen az ő ajánlásával került a Ferenc József Tudományegyetemen Felvinczi Takács Zoltán mellé tanársegédnek, halála után, épp születésének 100. évfordulója előtt nacionalizmussal vádolta meg egy feljelentésében, mire valóságos hadjárat indult Kós Károly emléke ellen: írásait leragasztották a tankönyvekben, nevét és könyveit kitiltották a sajtóból és könyvtárakból, mellszobrát eltávolították a sepsiszentgyörgyi múzeum előcsarnokából, sőt sírját is meggyalázták a Házsongárdi temetőben… Hiába volt az írók tiltakozása, a centenáriumot sem lehetett megünnepelni. Művei és a művét idéző kiadványok csak Magyarországon jelenhettek meg („Kőből, fából hazát… igékből várat”. In memoriam Kós Károly 1883–1983. Bp. 1983; Kós Károly képeskönyv. Bp. 1986. Mindkettőt sajtó alá rendezte Sas Péter). Az ő képét is fénybe emelő Erdélyi csillagok (Bp. 1990) szintén Magyarországon készült el és jelent meg. A Korunk csak a diktatúra bukása után idézhette emlékét Kántor Lajos, Cseke Péter, Vita Zsigmond, Heim András, Balogh Ferenc, Vasas Samu, Balogh Edgár írásaival, Balázs Péter rajzával (1990/3); 1983-ban kiadásra készen álló Életrajza is csak 1991-ben jelenhetett meg a Kriterionnál Benkő Samu gondozásában és utószavával. Az újra megalakult Erdélyi Szépmíves Céh pedig Az Országépítő hasonmás-kiadásával indította könyvsorozatát (Kv. 1992).
Arcképét a legkülönbözőbb művészeti ágakban sokan örökítették meg. Fametszeten Buday György és Nagy Imre, rajzban (több változatban is) Nagy Imre és Demian Tassy, bronzplaketten Tőrös Gábor és Péterfy László; Kós András szobrot mintázott róla, Balázs Péter háttérben a Kós készítette Budai Nagy Antal-plakáttal festette meg.
Önálló kötetei
Sztambul (Várostörténet és architektúra. Bp.–Konstantinápoly 1918); Erdély kövei (31 linómetszet kísérő szövegekkel; saját nyomdai előállítás, Sztána 1922); Átila Királról Ének (Ballada. Saját nyomdai előállítás linómetszetekkel, Sztána 1923. Reprint Bp. 1989); Varjú-nemzetség (regény, Kv. 1925, 1930, Buk. 1955, Bp. 1935, 1956); A lakóház művészete (tanulmány, Kv. 1928); Erdély (Kultúrtörténeti vázlat. 60 linómetszettel. Kv. 1929, Bp. 1933); A Gálok (kisregény és három novella. Kv. 1930); Kalotaszeg (Egy néprajzi táj története és jellemzése. Kv. 1932, Bp. 1938); Az Országépítő (regény, Kv. 1934); Budai Nagy Antal (színjáték. Kv. 1936, 1947, Buk., 1957); A székely nép építészete (Bp. 1944); Erdély népi gazdasági építészete (Kv. 1944); Budai Nagy Antal (kisregény. Kv. 1945, Buk. 1955); Falusi építészet (népszerű szakkönyv. Kv. 1946); Mezőgazdasági építészet (szakkönyv. Kv. 1957); Hármaskönyv (Szépírás, publicisztika, grafika. Írásgyűjtemény Balogh Edgár előszavával. Buk. 1969); Kalotaszegi krónika (kisregények, emlékezés, színjáték. Írásgyűjtemény Varró János bevezető tanulmányával. Buk. 1973); „Nem spekuláltam, éltem…” (vál. Sas Péter. Bp. 1983 [!1984]); Életrajz (Közzéteszi Benkő Samu, 1991); Erdélyország népének építése (Bp. 1996); Testamentum és agrikultúra: válogatás a szerző életművéből (Kv. 1997); Könyv a lovakrul (Bp. 2009 [!2008]); Kidőlt a kereszt (Szeged, 2009)
(B. E.)
Gyűjteményes kötetekben
A székely népi építészet. In: Tallózás a mérnöktovábbképzés klasszikus kiadványaiból (vál. és s. a. r. Földiák Gábor et al. Bp. 1982); Öröktűz (vál., szerk. Pomogáts Béla et al. Bp. 1986); Tanya a hegyen. In Ötszáz éves a kolozsvári Farkas utcai templom (szerk. K. Fogarasi Zsuzsa. Bp. 1986); Csak csend ne legyen (vál. és utószó Z. Szabó László. Győr, 1992); Gaal György: Kolozsvár (K. K. esszéjével a régi Kolozsvárról. Kv. 2001); A röpülő falu (gyűjt., vál., összeáll. Kőrössi P. József. Bp. 2002); Erdélyi csillagok (gyűjt., vál. és összeáll. Kőrössi P. József. Bp. 2002); A Havas dicsérete (vál. és szerk. Hunyadi Csaba. Szeged, 2002); Lassított lónézés (vál., bev. Demény Péter. Kv. 2002); Vajúdó idők küszöbén (gyűjt., összeáll. és szerk. Pomogáts Béla. Bp. 2004); Város a Szamosnál (gyűjt., összeáll. és szerk. Sas Péter. Bp. 2004); Erdélyi elbeszélők (vál. Nagy Pál. Bp. 2004); „Életemnek legnagyobb legmegrázóbb élménye”. In Viharok: 1956-os irodalom a Korunkban (szerk. Balázs Imre József. Kv. 2006); Az emberfejű madár (vál., bev. Balázs Imre József. Kv. 2007)
Fordítások
Adolf Meschendörfer: Corona (Kv. 1933, ESZC, Buk. 1983); V. Panova: Napfényes part (ford. Cselényi Bélával. Buk. 1951); K. Krapiva: Dalol a pacsirta (ford. Dénes Ferenccel. Buk. 1952); V. Berce: Az első tizenegy (ford. Dobó Ferenccel. Buk. 1952); T. Zsuravljov: Antipov közlegény (ford. Dobó Ferenccel. Buk. 1952); M. Gorkij: Szemben az élettel (ford. Dobó Ferenccel. Buk. 1952); Leo Kiacseli: Gvadi Bigva (ford. Cselényi Bélával. Buk. 1953); L. N. Tolsztoj: Úr és szolga (ford. Kolumbán Mózessel. Buk. 1954); M. E. Szaltikov-Scsedrin: Mesék (ford. többekkel. Buk. 1954); I. Kratt: Az útmutató (ford. Gál Erzsébettel. Buk. 1954); Orosz népmesék (ford. Kolumbán Mózessel. Buk. 1954); F. Gladkov: Masa, a zapoljei asszony (ford. Szőcs Ráchellel. Buk. 1954); N. V. Gogol: Ivan Ivanovics és Ivan Nyikiforovics összeveszésének története (ford. Kolumbán Mózessel. Kv. 1954); M. Gorkij: Január 9 (ford. Dobó Ferenccel, Lányi Saroltával, Gellért Györggyel. Buk. 1955); Trojepolszkij: Tizenhetedik Prohor és a többiek (ford. Adorján Lenkével, Miklós Istvánnal. Buk. 1955); M. Tyeveljov: Szemünk fénye, Verhovina… (ford. Miklós Istvánnal. Buk. 1955); A. Sz. Szerafimovics: A Presznya negyedben (ford. Miklós Istvánnal. Buk. 1955 [!1956]); M. Bubennov: Halhatatlanság (ford. Miklós Istvánnal. Buk. 1956 [!1957]); B. Jampolszij: A megpróbáltatások útja (ford. Szántó Irénnel. Buk. 1957); Olga Fors: Ragyiscsev (ford. Cselényi Bélával. Buk. 1960);
Dokumentumok
Kós Károly levelezése Czine Mihállyal (Bp. 2000); Kós Károly levelezése (összegyűjt., s. a. r., szerk., kísérő tan., jegyz. Sas Péter. Bp. 2003); Édes Idám! Kós Károly levelei feleségéhez, 1911–1918, 1946–1948 (szerk. Benkő Samu. Kv. 2011); Oláh Tibor: Levél Kós Károlytól. Látó, 1994/2.
Irodalom
Szekfű Gyula: K. K. Erdélye. Erdélyi Helikon 1930/1. Illyés Gyula: Kalotaszeg. Nyugat. Bp. 1932. II. 278-279. Az Erdélyi Helikon Kós-száma. 1933/10. Schöpflin Aladár: Az országépítő. Nyugat, Bp. 1934. I. 583–585. Láng Gusztáv: Régi könyv – mai mondanivaló. Korunk 1959/1. Kacsó Sándor: Tószt a 80 éves K. K.-ra. Utunk 1963/50. Újraközölve: Írók írások. 1964. 122–127. Czine Mihály: K. K. köszöntése. Kortárs Bp. 1964/1; uő. Hűség és szolgálat. Tiszatáj, Szeged 1973/12. Mindkettő újraközölve: Nép és irodalom II. Bp. 1981. 96–118. Izsák József: K. K. Igaz Szó 1966/10. Sőni Pál: K. K. írói építkezése. Utunk 1966/45. Az Igaz Szó Kós-száma. 1968/11. Balogh Edgár: Kós-köszöntő. Korunk 1968/12; uő. K. K. vitája. Korunk 1973/11. Újraközölve: Magyarok, románok, szlávok. Bp. 1986. 175–183; uő. A karizmás ember. Közli Erdélyi csillagok. Szerk. Kántor Lajos. Bp. 1990. 104–125; uő. Vitatható-e K. K.? Romániai Magyar Szó 1992. dec. 23. Domokos Géza: K. K. Előre 1968. dec. 15. Huszár Sándor: Nem spekuláltam, éltem. Beszélgetés K. K.-lyal. Az író asztalánál. 1969. 219–226. Lőrinczi László: K. K. Hármaskönyve. Előre 1969. aug. 29. Méliusz József: Szobor helyett irodalomszociológia. Utunk 1969/23. Mikó Imre: Károly bácsi, ez éltessen! Igaz Szó 1969/12. Veress Zoltán: K. K., avagy a sors felismerése. Utunk 1969/33. Pál Balázs: K. K. 36 építészeti felvétellel. Bp. 1971. Beke György: K. K. Interjú. Tolmács nélkül. 1972. 5–18. Varró János: K. K., a szépíró. Kismonográfia. Kv. 1975. Marosi Ildikó: Fenét igyekeztem én a hosszú életre! Beszélgetés K. K.-lyal. Közelképek. Erdélyi Lajos felvételeivel. 1974. Féja Géza: K. K. Új Írás, Bp. 1978/1. Benkő Samu: „A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni.” Beszélgetések K.K.-lyal. 1978; K. K. levelei Benedek Elekhez. BElev. I. Szerk. Szabó Zsolt. Buk. 1979. Kiállítás a művész születésének 100. évfordulójára. A katalógust írta és szerk. Hadik András. Bp. 1983. Kós Károly és köre. Szerk. Simon Magdolna. Kecskemét, 1983. K. K. emlékezete. Szerk. Sas Péter, bevezeti Bihari József, Szentendre 1983. „Kőből, fából hazát… igékből várat”. In memoriam Kós Károly 1883–1983. S. a. r. Sas Péter. Bp. 1983. Kortársunk: K. K. A Hét 1990/22. Cseke Péter: K. K. és az ifjúsági mozgalmak; Vita Zsigmond: K. K. levelei Vita Zsigmondhoz; Kántor Lajos: Erős, sorsszerű parancs; Heim András: K. K. avantgardizmusa; Vasas Samu: Egyéniségvarázs (avagy hogyan él ma K. K. a kalotaszegi nép emlékezetében?) Korunk 1990/3. – Nagy György: K. K. Sztambulban. Részlet. Korunk 1991/7. Dolgozatok, írások életéről, munkásságáról. Mvh. 1994. Nagy Elemér: Az építő Kós Károly. Bp.–Kv. 1995. Szilágyi Júlia: A gond és a tartás. Látó, 1998/5. Nicolae Balotă: Kós Károly (1883–1977). Látó, 2002/1. Kós Károly 125. Szerk. Somogyváriné Márovics Erika, Zuborné Sallai Márta. Bp. 2008. Sas Péter (s. a. r.): Kós Károly képeskönyv. Csíksz. 2009.
ÁVDolg. Rög József: A transzilvanizmus és K. K. Kv. 1951. Kuti Márta: Az Erdélyi Helikon írócsoportjának lexikográfiája (Karácsony Benő, Kuncz Aladár, K. K., Molter Károly). Kv. 1966. Óvári Attila: K. K. irodalomszervezői tevékenysége. Kv. 1967. Balla Julianna: Mondatszerkezeti sajátságok gyakoriságának funkciója a szépirodalmi műfajban K. K. Varjú-nemzetség c. regénye alapján. Kv. 1974.
ASZT. Varjú-nemzetség. Rádiójáték. K. K. bevezetőjével. FA – Részlet a Budai Nagy Antal c. krónikából. FA. 45. 155. – Vallomás és felolvasás K. K. 93. születésnapja küszöbén. FA 90.